Film a Mónika-showról

Czukor Show

Dömötör Tamás második játékfilmjében a hasonló címmel futó színházi darabot vitte vászonra. A Czukor Show alapja egy Füst Milán-dráma (Boldogtalanok), pontosabban annak újsághír-alapja. Az irodalomtörténeti legenda szerint Füst 1913-ban olvasott egy pársoros kisszínest Az Est című lapban: egy nyomdászférfi megcsalt szeretője megunja, hogy őt is folyton megcsalják, ezért az újabb szeretőt maga mellé veszi a lakásukba, hogy hármasban éljenek. Joggal gondolhatta úgy Dömötör, hogy ez a bulvár-sztori pont olyan, mint amelyik után a Mónika- vagy Joshi Bharat-show szerkesztői is megnyalják a tíz ujjukat, ezért egy képzeletbeli tévéműsort épített a történet köré.

A filmbeli műsorvezető Czukor Balázsról Czukor Show-nak elkeresztelt produkcióba, egy fiktív országos televízió fiktív kibeszélő-műsorába érkezik az aktuális vendégcsapat, hogy a „Ma rendbe hozom a családomat” téma örve alatt alaposan (és nézettségnövelően) egymásnak essenek. Az első percekben azt hihetjük, a kompánia fő konfliktusának az egymást évek nem látott testvérpár, Erzsébet és Gyula, illetve az ápolásra szoruló anyjukhoz való viszonyuk számít. Gyula élettársa, Nóra színre lépésekor azonban megváltozik a felállás, hiszen a kettejük kapcsolata kerül a középpontba, amit a párnak lakást biztosító, Nóra kegyeire reménytelenül ácsingózó, körülményes Imre Béla figurája, illetőleg a fiatal, naiv és Gyulától terhes szerető, Móni megjelenése bonyolít. A show szereplőivel állnak ellentétpárhuzamban a műsor készítői, a nem is olyan titokban megfáradt műsorvezető sztár, az agresszív producer és a cinikus műsoranimátor.

A stáb a vezérlőteremben jókat röhög a markába a szerencsétlenkedő show-alanyokon, cinikusan anyázik vadul, „csak” azzal nem tudnak mit kezdeni, amikor az előadás élesbe fordul, és bekövetkezik a tragédia. Dömötör filmje az utolsó harmadáig alig több mint egy így-úgy viccesített tévé-show dokumentált felvétele (ebben bizony nem több mint a pellengérre állított hazai mintapéldányok), kicsit kínosan érzi magát a néző egy jó ideig, hogy egy hosszú Mónika-showt kénytelen végignézni a moziban is, film helyett. Akkor válik igazán érdekessé és filmszerűvé, amikor a kulisszák mögé kalandozik, és bemutatja, hogyan zajlik tovább az élet a felvétel után (ha tragédia következik be, ha nem).

S bár Czukor Milánt jó színésznek tartjuk, de túl visszafogott és erőtlen (úgy is mondhatjuk: intellektuális) a show-gazda személyében (hiányoljuk a harsányságot), s ekkor világlik ki a film igazi erőssége: Árpa Attila. A producer-hiéna szerepkörben egyszerűen zseniális (mi tagadás, bőséges élettapasztalattal rendelkezhet), és neki köszönhetjük a film legjobb jelenetét, amikor a felvételre érkező svéd tévés vendég (potenciális befektető) értékeli a szeme előtt lezajlott drámát, miszerint ilyen mocskos, undorító és mindenféle (erkölcsi-emberi) határon túlmenő műsort még nem látott. S meglepő fordulattal folytatja: mindez „fucking good”, mire a magára maradt Árpa arcára minden kiíródik. Az undor és a siker tudata – egyszerre. Ez a szcéna megér egy misét.

Daybreakers – A vámpírok kora

Eddig azt szokhattuk meg, hogy vámpírnak lenni különcség, áldás és átok egyszerre, most a Spierig ikerfivérek (Peter és Michael) Daybreakers – A vámpírok kora című horror-akciófilmjében már mindenki szívja vért, és éppenséggel az a más, aki nem. A mostanában egyre elharapózó, trendi vérszívó-filmeket (a történelmi valóságalapú Báthory és A grófnő mellett például az Alkonyat-széria) ennyiben fejelik meg a fiúk, másban nem nagyon, a történet menete és fordulatai túlságosan nagy meglepetéseket nem tartogatnak.

Mint minden, a közeli jövőt firtató filmben, itt is jelentős változások következnek be az emberiség életében, merthogy 2019-ben – mit ad isten meg a sors: egy rejtélyes járvány miatt – a bolygónk lakosságának többsége vámpírrá mutált. Ennek következtében a maradék az emberiség a kihalás szélére került, veszélyeztetett, mondhatni: másodrangú faj lett. Az emberek bujkálni kényszerülnek, mert vadásznak rájuk, és farmszerű telepeken ipari méretekben csapolják vérüket. Egyedül dr. Edward Dalton hematológus-kutatón múlik – aki szintén vámpír, ám jófiú: nem fogyaszt emberi vért –, hogy tökéletesítsen egy mesterséges vérkészítményt, aminek fogyasztásával a vámpírpopuláció fennmaradhat, és a maroknyi emberi élet is megkímélhető. Az idő és a remény azonban egyre fogy – amíg a tudósférfiú nem találkozik Audrey-val, egy emberi túlélővel, és a nő segítségével áttörést nem érnek el a szer fejlesztésében. Felfegyverkezve a „titkos tudással”, amiért az emberek és a vámpírok egyaránt ölni készek (különösen a fővámpír, a rendszert működtető óriáscég feje, Charles Bromley), Ed harcba száll a saját véreivel, és ez a csata eldönti az emberiség sorsát.

A sablonos helyzetek – a nagykereskedelmi módon a vérükért tenyészett emberi telepek képei egy az egyben a Mátrixot másolják (finomabban: idézik) – látványvilága azonban tetszetős, olykor határozottan egyedi, és bár nem kifejezetten ezért a filmjéért fogunk hálásan emlékezni a színészekre, de a Daybreakers – A vámpírok kora mégis tud adni pár percet, ami megmarad.

Ajami

Az izraeli Jaffa kikötőjének Ajami elnevezésű kerülete a kultúrák olvasztó tégelye, ahol súlyos konfliktusokkal terhes kapcsolatban élnek egymás mellett a különböző világ- és életszemléletű zsidók, muzulmánok és keresztények. Időben oda-vissza utazva, más-más szereplők életébe bepillantva válhatunk annak tanúivá, milyen elviselhetetlen az a helyzet, ami itt kialakult. Az érzékeny kamasz-fiú, a tizenhárom éves Nasri és bátyja, Omar családjukkal együtt rettegésben élnek, amióta nagybátyjuk (hogy megvédje famíliáját) szerencsétlenül megsebesített egy prominens klán-tagot (a beduin támadók bosszút esküdtek Nasri családja ellen, de tévedésből a szomszédot gyilkolják meg).

Abu-Lias, a keresztény közösség vezetőjének a segítségével aztán „igazságos” döntést hoznak az egymásra fenekedő családok között: Omarnak hatalmas összeget kell fizetnie, hogy véget vessen a terrornak, más megoldás nem lévén kábítószerrel kezd kereskedni. Malek, az illegális palesztin bevándorló feketén robotol Lias éttermében, hogy az anyja életét megmentő operációra gyűjtsön pénzt, mialatt hovatartozása miatt tulajdonképpen az életével játszik. A zsidó zsaru, Dando nem tud a nyomára akadni a leszerelt, majd a hazaúton eltűnt öccsének. S hiába tehetős a palesztin férfi, Binj, ha nem tudja elfogadtatni környezetével, hogy zsidó lányt választott párjául (így marad az álmodozás a csodás jövendőről). Omar pedig szerelmes Abu-Lias lányába, ám egy keresztény és egy muzulmán közt a gyengéd viszony nem tolerálható, sorsuk Rómeó és Júlia történetét idézi.

Az emberi lét tragikus törékenységét érhetjük tetten a városnegyed közösségének mindennapjaiban, ahol ellenségek élnek szomszédként, talán semmilyen más helyszín nem ábrázolhatná jobban, hitelesebben a különböző világok drámai összeütközését. A két író-rendező, a palesztin Scandar Copti és az izraeli Yaron Shani személyében tükröződik a konfliktus lehetséges (pozitív) kimenetele: mialatt elmélyültek az egymásnak feszülő kultúrák erőszakos világában, szoros barátság szövődött közöttük, aminek gyümölcse az Ajami, ami tavaly Cannes-ban megnyerte az Arany Kamera-díjat, illetve idén jelölték a legjobb idegen nyelvű Oscar-díjára is.

A helyi illetőségű amatőr szereplők (akik közel egyéves felkészítésen vettek részt a forgatás előtt) döbbenetesen hű, igen meggyőző alakításokkal jelenítik meg ezt a majdnem, hogy élhetetlen életet, amiben a társadalmi irányítás helyett a vér és vallás írott és íratlan törvényei uralkodnak, ám ebben a nyers és kegyetlen világban is akadnak azért szeretetteljes pillanatok (például: a gyermekeiért aggódó szülők, a nagyapját mosdató fiú, a bujkáló szerelmesek, vagy a kemény rendőr gyengéd és játékos percei a kicsikkel jeleneteiben).

A film öt, az idősíkokkal játszó fejezetében mutatja be az együttélés nehézségeit, hasonlatosan Paul Haggis (Oscar-díjas) Ütközések című drámájához és Alejandro González Iñárritu filmjeihez (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel). Történetei, hősei, képei nem eresztenek.

Tapsvihar

Az elismert középkorú színésznő, Thea Barfoed zavaros időszakon van túl, amelynek eredményeképp elválik, és elveszti két fia fölött a gyámságot. Elhatározza, szakít a múltjával, s kezébe veszi életét és visszaszerzi a gyermekeit. Ex-férjét, Christiant hamar meggyőzi manipulatív, mégis elbűvölő személyisége, ám neki és önmagának is be kell bizonyítania, képes visszatérni a normális kerékvágásba. A színésznőnek a rivaldalét kemény elvárásaival és saját kísértő múltjával hadakozva szembe kell néznie belső démonaival, szem előtt tartva a kitűzött célt.



A filmbéli díva egy nárcisztikus, alkoholista szörny, egy érzelmi roncs, de van benne valami: kedvesen simulékony is tud lenni – amire a gyermekláthatási jog miatt erős szüksége is mutatkozik –, s még inkább: tehetsége nyilvánvaló. S miközben iszik mindenhol, mindenkivel és minden formában, érezzük, hogy otromba és bántó lénye mélyén fény lobog. (Illetve: pislákol.)

A dán Martin Zandvliet rendező és társ-forgatókönyvíró drámája Steen alakításra épül, az alfája és ómegája e jutalomjátékban tündöklő színésznő. A szerény felépítésű történetben nem is a fordulatok a lényegesek, épp elegendő az a sokszínűség, amit Steen tud, az általa megformált figurát mindennek nevezhetnénk, csak szerethetőnek nem, azonban mégsem utasítjuk el. A dokumentáló rendező meg is elégszik ezzel, és tulajdonképpen ez a nézőnek is jó élményt okoz.

Kém a szomszédban

Egyenetlen színvonalat mutat az amerikai Brian Levant rendező munkássága, egyaránt készített már nézhető filmeket (A Flinstone család, Hull a pelyhes) és határozottan rosszakat (Flinstones 2. – Viva Rock Vegas, Kutyabajnok). Ezúttal azt gondolta, gatyába rázza a tengerentúli Jackie Chan-akcióvígjátékokat, amik hasonlóan hullámzóan sikeredtek. Sajnálatosan a Kém a szomszédban is efelé tendál, össze lett hordva-dobva, miszerint a kiskorú rajongóknak így is megteszi. Mert nyilvánvalóan a kiskorú srácokat célozza a sztori.

Ebben Bob Ho, a beépített szuper-spéci titkos ügynök, aki diktátorokat, terroristákat és gonosz birodalmakat vont ki a forgalomból, úgy dönt, hogy felhagy a kémkedéssel, és új életet kezd a szomszédban lakó barátnőjével, Gilliannel. Gillian azonban egy fontos „küldetést” tartogat a számára: csak akkor hajlandó hozzámenni, ha Bob megnyeri három pimasz gyerekét is az ügynek. Ezért aztán amikor a nőnek hirtelen el kell utaznia, hősünk önként jelentkezik, hogy vigyáz a csemetékre. De, mint tudjuk, a kémkedés bakfitty a csőszködéshez képest.

James Bondi minőségű és mennyiségű trükkösmasina-arzenálra lesz szüksége a nagy feladat teljesítéséhez, és miközben a kölykök pokollá teszik az életét, az egyikük véletlenül letölt a gépéről egy titkos képletet, amitől beindul a gépezet: Bob régi ellensége, egy fehérorosz terroristabrigád feje támadásba lendül, arra kényszerítve az ex-kémet (leendő mostohaapát), hogy átmenetileg újra az legyen, aki régen volt.

Chan amerikai mélyrepülése tovább folytatódik, a nem túl bonyolult történetben az igen erőltetett tortaviccek kizárólag a legkisebbekre gyakorolnak hatást – de vélhetőleg ez volt a cél. Akik a minőségi akcióművészre vágynak – mint aki látható Channek a Kínában nagyjából ebben az időben startoló új kosztümös kalandfilmjében, a Little Big Soldierben –, spóroljanak a pekingi repülőjegyre, vagy várjanak türelemmel, hátha nálunk is látható lesz végre Chan, akit igazán szeretünk.

Exférj újratöltve

A tévésorozatokon edződött Andy Tennant (Parker Lewis sohasem veszít, Vadnyugati fejvadász, Sliders) már többnyire jó példáit adta annak, hogy van érzéke a humortól sem mentes romantikus-érzelmes mozikhoz. Most az elvált (de persze egymást a jelen időig szerető) társak „se veled, se nélküled” állapotát igyekszik vicces-szerelmes formába önteni – nagyjából mindent sablont használva, amit a műfaj kínál.

Történik, hogy a lecsúszott New Yorki zsaru, Milo Boyd, aki rendőrségi fejvadászként próbálja magát hasznosítani, „álom-megbízást” kap: be kell cserkésznie és át kell adnia a nyomozóknak az óvadékkal szabadlábra helyezett Nicole Hurley újságírónőt – aki történetesen a volt felesége. No igen, erre minden ex szájában összefutna a nyál, és a periférikus egzisztenciájú férfi rendesen örül is, miszerint volt nején mintegy bosszút állhat. Kaján magabiztossággal lát neki munkájának, szentül meggyőződve, hogy gyerekjáték lesz nyakon csípni ex-asszonyát. De nem. Kiderül, hogy a Daily News-nál szorgoskodó Nicole éppen egy gyilkossági ügy leleplezésére készült, de csalánba nyúlt, és Milonak – mint már annyiszor – rá kell döbbennie, hogy Nicole-lal semmi sem olyan egyszerű, amilyennek elsőre tűnik. Vagyishogy előbb meg kell mentenie, hogy elkaphassa.

Az amerikai vidéken menekülő-bujdosó párocskák sorát Butler és Aniston csak fizikai értelemben gyarapítja, amúgy nem, a feléledő romantikázásuk fárasztó, akcióik és vicceik ismertek (és elcsépeltek), és amellett, hogy Butler újabb bizonyítékát adja, hogy tulajdonképpen bármit el tud játszani, Aniston ismét azt mutatja meg, hogy (a Jóbarátokon kívül) semmit sem.