Clooney kecskékkel csinálja

Kecskebűvölők

Grant Heslov aki (többek között) a Kongó című film színészi munkájától George Clooney Oscar-jelölt, a gúnyos felhangtól sem mentes Jó estét, jó szerencsét! című (remek) filmjének forgatókönyvírásáig jutott, most a barát és kolléga (Clooney) új szatíráját rendezte, amit Jon Ronson riportkönyve alapján Peter Straughan (Mrs. Ratcliffe forradalma) írt filmmé.

Bob Wilton (Ewan McGregor) riporter éppen a nagy sztorit keresi, amikor Irakban találkozik Lyn Cassadyvel (Clooney), aki az Amerikai Egyesült Államok egyik speciális, kísérleti hadseregének a katonája. Cassady szerint a frissen alakult haderő, az „Első Föld Zászlóalj” bevetése során a háborúk teljesen más értelmet nyernek, a csapat tagjai ugyanis paranormális adottságokkal rendelkező emberek, akik képesek az ellenség gondolataiban olvasni, falakon áthatolni, sőt: a szimpla tekintetükkel meg tudnak ölni akár egy kecskét is…

A program szülőatyja, Bill Django (Jeff Bridges) eltűnik, ezért Cassady útnak indul, hogy felkutassa. Bár Bobnak sántít a sztori, mégis úgy dönt, elkíséri az útjára a férfit. A nyomok a látnok Hooper (Kevin Spacey) vezette titkos katonai táborba vezetnek, ahol a riporter hamarosan Django „zászlóalja” és Hooper magánhadserege kereszttüzében találja magát. Hogy átvészelje az elképesztő kalandot, valahogy túl kell járnia a nem mindennapi ellenfelei eszén.

Különös, különc karakterekre építő mozi a Kecskebűvölők, főképp ha meggondoljuk, az abszurdnak hangzó sztori abszolút nem légből kapott (nemde, a legjobb történeteket az élet írja). A filmnek az intellektusra ható, nem kifejezetten harsányságában erős humora megidézi a Coen-fivéreket (például az Égető bizonyíték markáns szarkazmusát), és miközben kiváló színészi alakításokkal leszünk gazdagabbak (nem csalódunk Clooney-ban, Spacey-ben, McGregorban, sem a frissen Oscar-díjas Bridges-ben), elgondolkodhatunk azon, miképpen válik egy jó szándékú ideából rossz kezekben pusztító fegyver. Joggal érezhetjük úgy, hogy a film mélyén ez a fajta háborúellenesség van jelen.

Elveszett személyek körzete

Caroline Strubbe forgatókönyvíró- és rendezőnőnek belga, holland és magyar együttműködésben készült drámájában (a németek és a franciák is adtak némi pénzt hozzá) Marcus (Sam Louwyck) és Bettina (Lisbeth Gruwez) boldog házasságban, (de) heves érzelmekkel élik mindennapjaikat egy belgiumi városszéli villamosáram-termelő telephelyen. Egyedül kilencéves különc kislányuk, Tessa (Kimke Desart) viselkedése zavarja meg az idillt. A soknemzetiségű, magyarokat is foglalkoztató munkahelyre egy új férfi, egy hazánkfia csendes idegen (Szabolcs: Hajdu Zoltán Miklós) érkezik, azonban nem ő, hanem egy tragikus baleset forgatja fel a hétköznapokat. Marcus egy magaslati munka során áramütést szenved, és magatehetetlenül zuhan a mélybe. Bár túléli a balesetet, lábát amputálni kell, és élete örökre megváltozik – mint ahogy az egész családjáé. Tessa egyre jobban befordul saját világába, a nő pedig egyre közelebb kerül az újonnan érkező fiatalemberhez.

Az Elveszett személyek körzete szavakkal ki nem mondható kapcsolatokat ábrázol, minimalista módon, mondhatni: balladaszerűen, egyszerű eszközökkel, kevés szöveggel, sok gesztussal és mimikával (a szereplők egyszerűen jelen vannak a vásznon). Mindez alkalmasint együtt jár „művészfilmes manírokkal”, amik azonban összességükben nem mennek a film rovására.

Strubbe számára valószínűleg különösképpen fontos kérdés a család, a szeretet és a szerelem dolga, mibenléte. Ezeknek a témáknak a hiteles ábrázolása, sikerült feldolgozása nem véletlenül nyerte el a legjobb forgatókönyv úgynevezett SACD-díját a tavalyi Cannes-i filmfesztiválon, s emellett az alkotást beválogatták a Lux-díj utolsó fordulójába is, amiben Európa tíz legjobb filmje versengett egymással. Öröm ez minden hazai mozirajongónak, hiszen amellett, hogy Hajdu Zoltán Miklós testvére, Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmjének főszerepe után ismét bizonyította színészi kvalitásait, figyelemreméltó továbbá Márkos Albert (Taxidermia) zeneszerzői teljesítménye is, az Elveszett személyek körzete Cannes-i győzelmével 2009 legnagyobb magyar szakmai filmsikerének tekintendő a nemzetközi porondon.

Így neveld a sárkányodat

Ha máshonnan nem, a Beowulf-legendakör filmes feldolgozásaiból – legutóbb (2007) Robert Zemeckis 3D-s animációs mozijából (Beowulf – Legendák lovagja), előtte (az egyik legsikerültebb) adaptációból, John McTiernan A 13. harcos (1999) című filmjéből – tudhatja a moziba járó, hogy észak vad vidéke veszélyes mitologikus lényekkel terhes, a viking ősök a kontinens kifosztása szüneteiben szörnyekkel csatáztak. Nagyjából erre a mítoszi alapra helyeződik a Chris Sanders és Dean Deblois rendezőpáros (Lilo és Stitch – A csillagkutya) című animációs mozija, három dimenziós technikában.

Az északi legendakör elsődlegesen Cressida Cowell írónőt motiválta, akinek a meseregénye nem egy medveanyától született elpusztíthatatlan emberszörnyekről szól, hanem sárkányokról. Az írott alapanyaghoz képest „elnémított” sárkány, Fogatlan és Hablaty, a nyurga viking kamaszlegény a történet két főhőse, pontosabban a kettejük között kialakult barátság kerül a középpontba, aminek révén megküzdenek az igazi veszedelmekkel és az emberek előítéleteivel. Merthogy a termetes, szöges állú szigeti vikingek vidékén az számít nagyembernek, aki rendesen öli és irtja a kártékony sárkányokat, és a fiú is szeretne eleget tenni faluja eme parancsának, ám erősebb benne az életszeretet és a kíváncsiság, mint a közösségi parancs, ezért aztán amikor – véletlenül – megsebesít egy éjfúria-fenevadat, inkább meggyógyítja, és utána megbarátkozik vele, mintsem hogy kivégezze. Viszonyát azonban titkolnia kell a többiek haragja és nemtetszése elől.

Deblois és Sanders három dimenziós animációja – amellett, hogy (ha nem is túl eredeti és meghökkentő) történetét illetően meglepetésekkel és fordulatokkal szolgál, és kellő mennyiségben humorizál – arra is bizonyíték, hogy a tértechnikát nem pusztán nézőcsalogatónak lehet és kell alkalmazni. A repülős-zuhanós és tűzokádós jelenetekben értelemmel és szereppel bír ez a látvány. Az Így neveld a sárkányodat csomagolásában és üzenetében nem annyira újszerű, mint a francia rajzfilmes, Arthur Qwak (és társa: Guillaume Ivernel) közelmúltban bemutatott Sárkányvadászok című opusa, viszont lendülete elsöprő, kivitelezése igényes és minden korosztály számára kifejezetten tanulságosan szórakoztató. Miszerint jobb egymás mellett békében élni, mint egymástól félni.

Milarepa

Íme, a hazánkba elkerülő első bhutáni mozi! Ami pont olyan, mint amilyennek az erősen hektikus mindennapjaiba belebetegedő Kelet-Európából látatlanban is gondoltuk: mindenekelőtt végtelenül nyugalmas és misztikus (kicsit utopisztikus). Neten Chokling forgatókönyvíró-rendező a hegyi ország legismertebb (lásd: A. E. Bizottság: Milarepa-verzió) személyiségének, a szentemberré lett Milarepának a történetét meséli el. Pontosabban ifjúkorának és korai felnőttkorának ama szegmensét, amikor a szenvedélyes srácból megvilágosodott guru vált.

Majd’ ezer esztendővel a halála után a látnok, varázsló, szent és költő Milarepa (Jamyang Lodro) még mindig Tibet egyik legtitokzatosabb személyisége, beleértve ebbe ifjúkori dühét, amikor fekete mágiával kiirtotta saját családját (lám, miből lesz a szentember…). A legnagyobb harcot leginkább saját magával, a benne lakozó mérhetetlen haraggal/gonoszsággal vívta meg. A film középpontjában is ez a történet áll: mesél a bosszúról, a démonokról, a gyilkosságról és végül: a megváltásról. A Milarepa bemutatja nekünk Tibet legnagyobb szentjének korai időszakát, igaz történetét, ami szájról-szájra terjedt évszázadokon keresztül – s most a mozivászon segítségével hozzánk is eljutott. (Hírlik, hogy Chokling a film folytatását fontolgatja, ami Milarepa kiteljesedését mutatná be, tanait összegezné, mintegy a ma emberének okulásul.)

A mesélés – persze – ráérős, de ezt nem is nagyon lehet másképp elmondani (talán egy kis meditálós „ömmm”-mantrázás még jobban segíthet a befogadásában), az égbe nyúló hegyek és a végtelen sivatagok (gyönyörűre fotózott) vidékén az örökkévalóság megérinti a lelket, és bizony könnyen megeshet, hogy a film után – valamelyest – magunk is megtisztulunk. Jó tenne.

Testvérek

Az ír rendező, Jim Sheridan, akinek három filmje is az Oscar-díj közelébe jutott (A bal lábam, az Apám nevében) a dán Susanne Bier 2004-es filmjét, a Testvéred feleségét… igyekezett újraálmodni. Egy remake azonban akkor jó, ha az eredetihez valamit hozzátesz. Ám Sheridan azonkívül, hogy világszerte ismert arcokra/nagynevekre osztotta a főszerepeket (a valóságban is egymásra hasonlító testvérpárt Jake Gyllenhaal és Tobey Maguire alakítja, a feleséget Natalie Portman), és hogy a sztorit afgán háborúval színezte, nem tett hozzá semmit. Vannak távoli harci képek, de a többséget a családi dráma jelenetei adják, az elfojtott szavak, a zavart gesztusok (a vacsoraasztalnál) összessége. A film cselekménye szerint Sam (Maguire) és Tommy (Gyllenhaal) bár testvérek, teljesen az ellentétei egymásnak. Sam többszörösen kitüntetett katona, apja nyomdokain haladva példás karriert futott be, amíg Tommy – a család feketebáránya – éppen frissen szabadult, és csak sodródik az árral.

A haza Samet harcba hívja, de a tálibok a báty helikopterét lelövik Afganisztán felett. Tommy kötelességének érzi, hogy a feleség, Grace (Portman) és a két kislánya segítségére legyen, megpróbálja a fivére famíliájában keletkezett űrt betölteni. A gyász és a szükség egy új családot teremt, ahol a kallódó öcs mindjobban magára talál – immár nem mint segítő, hanem mint családfő van jelen Grace oldalán és életében. Ám amikor Sam váratlanul hazatér, a két testvérnek szembe kell néznie egy új helyzettel, ahol a szerelem, hűség, férfiasság, fivéri kötődés mindkettőjüknek mást jelent, mint korábban. S kiderül az is, hogy a jó fiúban is lakozik gonosz, mint amiképp a rosszban is ott szundikál a jóság.

Az ellehetetlenülő normális családi élet kapcsán kevésnek érezzük a háború le- és elaljasító voltát, mint magyarázatot, a társadalom alapegységének válsága sokkal mélyebben és másutt gyökeredzik, mint ahogyan azt a rendező a szánkba szeretné rágni. Tudjuk, látjuk, érezzük – itt is. A mérhetetlen módon kiszámítható történetben (pláne akkor kiszámítható, ha anno szerencsénk volt a Magyarországon is bemutatott eredetihez) a főhős-trió hozza az elvárt formát, de ennek sem örülünk igazán. Hiszen jó, jó, de hát hol marad az a többlet, amiért őket és Sheridant szeretjük és nagyra értékeljük?

Itt is, ott is

A Belgrádból New Yorkba emigrált szerb (Amerikában lett) filmes, Darko Lungulov tulajdonképpen – részben – a saját kálváriáját örökítette meg, imádott kedvence, Jim Jarmusch modorában (különösen érezhető hatások: Florida, a paradicsom és Törvénytől sújtva). Ez azonban egyáltalán nem válik a történet és a film rovására, hanem amellett, hogy élvezetes közeget teremt, bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy jó (szerethető és nézhető) mozihoz nem szükséges hatalmas költségvetés és óriási sztárgárda. Igaz, az egyik főszerepet az a David Thornton alakítja, aki a popénekesnő – ugyebár, „a lányok csak szórakozni akarnak” – és színésznő Cyndi Lauper férje, és az asszony is felbukkan a moziban.

Elég, ha kellően kidolgozottak a karakterek és a párbeszédek. A történet ugyan nem hihetetlen bonyolult és eredeti. Robert (Thornton), a cinikus (érthető: állás és otthon nélküli) középkorú New York-i (muzsikus: szaxofonos) férfi Szerbiába megy, hogy gyorsan pénzhez jusson. Elvesz valakit, hogy amerikai bevándorlási papírokhoz juttassa, azonban a terv füstbe megy, mivel az ígért pénz sosem érkezik meg; ezzel egy időben egy fiatal szerb bevándorló, Branko (Branislav Trifunović) a könyörtelen „Nagy Almában” kétségbeesetten küzd azért, hogy barátnőjét Szerbiából az Egyesült Államokba hozhassa.

A hősök a szívünkhöz érnek: Lungulov első (a Robert De Niro alapította Tribeca-fesztiválon a legjobb elbeszélés elismerésében részesült) nagyjátékfilmje valami olyasmit sugall, hogy itt se jó és ott se, a nyugat sem jobb a keletnél, de azért mindenhol akadnak elviselhető emberek és elviselhető percek.