Magyarország német megszállása – 1944. március 19. – után rövidesen megindultak az előkészületek a hazai zsidóság deportálására. A zsidó magyarokat először törvényi úton különítették el a keresztény magyaroktól, majd nagyobb városokba koncentrálták őket, mígnem május közepén megkezdődött az elszállításuk. A deportálások szervezésére és lebonyolítására a nácik Edmund Veesenmayert küldték Budapestre, aki nagyban támaszkodhatott a magyar hivatalnokok és a csendőrség áldozatos segítségére.
Veesenmayer tervei szerint először a fronthoz közelebbi keleti és északi, majd a nyugati és déli, végül a középső országrészek zsidóságát gyűjtötték össze. Utolsó lépés lett volna a Budapesti zsidók elszállítása, ezt azonban már nem sikerült maradéktalanul végrehajtaniuk.
A Sztójay-kormányzat a német megszállás után azonnal nekilátott a „zsidókérdés radikális megoldásához: a zsidók ingatlanait és ingóságait állami zár alá helyezték, üzleteiket, irodáikat elvették, értékeiket elkobozták. A következőkben a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) gyűjteményéből idézünk visszaemlékezéseket a magyar zsidók kegyetlen összegyűjtéséről és kirablásáról.
Radikális változás
A DEGOB jegyzőkönyvei beszámolnak a német megszállást megelőző mindennapi élet egyes antiszemita jelenségeiről is, de 1944. március 19. után a helyzet gyorsan és radikálisan romlott. Gányán „a csillagviselés után nem volt tanácsos az uccán (sic!) járni, mert nagyon bántalmaztak bennünket. Állandó zaklatásoknak voltunk kitéve, ha meglátták, hogy fülbevaló volt a fülünkben, kitépték.” – emlékezett G. S. Az ungvári F. R. édesapját március végén valaki feljelentette, hogy kommunista érzelmű.
„Erre az uccán (sic!) elfogták, elvitték a kémelhárítóba, ahol borzalmasan elverték.” K. M. így jellemezte a közvetlenül 1944. március 19. utáni állapotokat: „A németek bejövetele után a zsidók állandó bántalmazásoknak voltak kitéve. Különösen a férfiakat az uccán (sic!) ok nélkül megtámadták és megverték.” S. S. szerint „itt [Ungváron] is, mint mindenütt az országban a sárgacsillag viselésével kezdődtek a zsidó heccek.”
Néhányan nem tudták kivárni…
Zsidóktól elrabolt holmit a szegedi zsinagógában (forrás: degob.hu)
Néhány héten belül rendeletek tucatjai fosztották meg vagyonuktól a zsidónak minősített magyar állampolgárokat. Az alsóapsai túlélők egy csoportja erre így emlékezett közös jegyzőkönyvükben: „… be kellett adnunk az aranyat, az ezüstöt, pénzt, írógépet, kerékpárt, fényképezőgépet és a rádiót”. A perecsenyi W-nővérek beszámolója szerint „…a németek bejövetele után… a zsidóktól az iparokat sorban elvettek.”
A csendőrség egyes tagjai esetenként már a megszállást követő hetekben fosztogatni kezdtek. B. S. kárpátaljai falujában a csendőrök „bementek a zsidóházakba, loptak, fosztogattak, mindenünket elvették”. Egy szintén kárpátaljai településen „bementek a magyar csendőrök a lakásokba, pénzt, értékeket követeltek, és aki nem vallotta be, hogy hova rejtette értékeit, azt félholtra verték.”
Mindenre kiterjedő, brutális motozás
Egy titkos rendelethez fűzött tájékoztató felhívta a végrehajtók figyelmét: „Különös gondot kell fordítani arra, hogy a készpénzt és értéktárgyakat, ékszereket a zsidók el ne rejtsék. Ezért szigorú személyi motozást kell tartani nemcsak akkor, amikor a lakásokról őket összeszedik, hanem akkor is, amikor az ideiglenes gyűjtőhelyről őket elszállítják.”
A gettósítás során mind a házukból percek alatt kikergetett, mind a valamennyi felkészülési időt nyerő zsidókat rendkívül alaposan és brutálisan megmotozták. Ez megalázó és fájdalmas módon testüregekre is kiterjedt, ami a férfiak esetében a végbélnyílás, a nőknél pedig ezen kívül a hüvely vizsgálatát jelentette.
Székesfehérváron például 10 motozónő két pár gumikesztyűt használt sok száz nő hüvelyének vizsgálatakor. Pécsett a helyzet hasonló: „a vizsgálatot teljesítő bábák, bábanövendékek tisztátalanul, egyenesen ártalmas és veszélyes módon végezték. Mert előfordult, hogy az egyik nő végbeléből, vagy éppen menstruáló nemi részéből kivett és meg nem mosott kézzel nyúltak bele egy másik nő nemi részébe, végbelébe. Volt eset arra is, hogy leányokat feltéptek. Mindezt súlyosbította, hogy a nők motozásánál a rendőrök is, ha nem is voltak jelen, de oda belestek, benéztek.”
(MTI)
Makón öt liter vizet használtak mintegy 500 nő vizsgálatához. A Husztról elhurcolt H. E. 1945-ben elmondta, hogy “bennünket nőket egy Sárosiné nevű ottani szülésznő vizsgált meg, hogy nem rejtettünk-e el valami értéket. Alig hagytak valamit nálunk. A csendőrök is szörnyen viselkedtek. Még ma is ennyi minden után is szégyenlem feleleveníteni a történteket.” A takcsányi (Kárpártalja) M. I.-t több mint egy évvel az események után is kísértették a motozás képei: “… a nőket levetkőztették és úgy keresték az aranyat, ha rá gondolok is ökölbe szorul a kezem és mi tehetetlenül néztük, mert nem védekezhettünk”.
„Ide többé vissza nem jönnek”
A csendőrség a gettósítás folyamán biztosítani kívánta, hogy a zsidók ne vigyenek magukkal túl sok „nemzeti vagyont”. Soroksáron a gettósítás alatt „a csendőrtisztek átnézték a csomagjainkat, melyből a nekik megtetszett holmikat, pénzt és iratokat elvitték, verések között”. Ungváron a gettóba hurcolást megelőzően a zsidók egy részét elvitték a rendőrségre, „ott meztelenre vetkőztettek mindenkit, átkutatták, akinél találtak valami értékes tárgyat, vagy pénzt, mind elvették és ráadásul még meg is verték”.
A huszti gettósítás során „megjelentek a magyar csendőrök a zsidó lakásokban és nagy kiabálások és durvaságok közepette összeszedték értékesebb dolgainkat”. Az erdélyi Szászrégenben a zsidók három napot töltöttek étlen-szomjan egy épületben, míg a csendőrök mindenkin elvégezték a gettósítás előtti motozást. Mátészalka és Nyíregyháza körzetében a csendőrőrsöknek szétküldött utasítás nem kertelt: „Őrizetbevétel előtt a zsidók felszólítandók pénzök (sic!), ékszereik stb. egyéb értékeik előadására. Közölni kell velük, hogy ide többé vissza nem jönnek, így ha valamit el is rejtettek, úgy vegyék elő és adják át”.
