Filmjében elég kiábrándítóan fest a mai Magyarország. Ön ennyire kiábrándítónak látja a helyzetet?
Ez a mai Magyarország egy szelete, egy szegmense. Ez egy mozi, nem történelmi elemzés. Olyan megkötései vannak, hogy a történetben egy problémáról úgy beszéljen, hogy az emberek igaznak tartsák, lekösse a figyelmüket, és emellett a moziból kibaktatva gondolják úgy, hogy – bár nem volt könnyű, amit láttak – de érdemes volt eljönni.
Nem szeretnék abban a kitüntető szerepben tetszelegni, hogy egy országról mondtam véleményt, de az tény, hogy bizonyos jelenségekről nyíltan és szubjektíven próbáltam beszélni.
Az egyik ilyen jelenség a korrupció. Ön szerint most ez foglalkoztatja az embereket leginkább?
Ez többé-kevésbé mindenkit a saját szintjén foglalkoztat, amennyiben volt egy olyan érzése vagy véleménye arról, hogy most itt átlépünk egy másik politikai-gazdasági rendszerbe. Ezzel kapcsolatosan az a gondom, hogy nem kaptunk sorvezetőt, rövid használati utasítást, hogy mi is ez. Az én generációm még élt hasonló körülmények között, de az másféle kapitalizmus volt a második világháborúig. Mégis voltak emlékeink, vagy elképzeléseink.
Azt hiszem az emberek úgy gondolták, hogy menetelünk egyenesen egy kész dologba. Át kell menni a kapun, és bent vagyunk. Pedig ez idő, türelem és hozzáértés kérdése is. Ha egy csoport gondol valamire, akkor azt végre tudja-e hajtani. Képesek-e kivitelezni az ötletet?
Rosszul eltervezett üzleti művelet
A film közben többször eszünkbe jutott a Rokonokból is ismert úri világ. Véletlen ez a párhuzam?
A filmem témája Móricz Zsigmond irodalmi világával rokonságban van. Az ő idejében a korrupció a konszolidált úri élet ijesztő jelensége volt, olyan erkölcsi háttérrel, amelyben a főhős öngyilkos lesz. Ez azonban jó pár évvel ezelőtt volt. Ma már a hősök nem lesznek öngyilkosok, inkább másokat lőnek le.
Más hasonlóság is felfedezhető. A filmben szereplő úri murik ugyancsak visszaköszönnek a móriczi világra. Ahány vadásztársaság, klub és egyéb baráti összejövetel zajlik ma vidéken, vagy akár Pesten… Ott korántsem olyan meglepő egy-egy ilyen mulatozás. Ez még olyan örökség, amely még mindig létezik.
Az én gyerekkoromban egy kisvárosban, ha egy banktisztviselőről kiderült, hogy sikkasztott, akkor onnan el kellett költöznie. Ma pedig, ha olvasunk a sokmilliárdos csalásokról, akkor kiderül, hogy már le is ülte a büntetését a vizsgálati fogsággal. Nincs malőr. Ez csak egy rosszul eltervezett üzleti művelet, amit legközelebb jobban el kell tervezni.
A film főszereplője egyrészt bejáratos az üzleti praktikák világába, ahogyan ez ki is derül a kérdéséből, hogy „nylonszatyor vagy boríték?”, de egyben a szerelmi vonal még valamiféle tisztaságot sugall. Szándékos ez az ellentét?
A filmre általában jellemző az a kettősség, hogy nem lehet kibogozni, ki mit szeretne, mert a helyzetei olyanok, vagy a múltja, vagy a pillanatnyi állapota, hogy nem tudjuk hová tenni. Ez pedig arra a bizonytalanságra próbál utalni, amivel mi is találkozunk a mindennapi életben: most akkor mi is lesz tulajdonképpen a munkahelyemen, a szerelmi kapcsolataimban, az anyagi biztonságommal? Nem kiszámítható. Szerintem emiatt is van ebben az országban ez az idegeskedő, türelmetlen, erőszakos és kedvetlen közérzet.
A filmszemle vetítésén (Fotó: MTI)
Nem általános ez, de gyakran hullámokban elönti az én környezetemet. Ha az ember beül valahová este tízkor egy csehóba, az lehet budai elegánsabb hely vagy olcsóbb józsefvárosi, a szöveg mégis ugyanaz.
Arra gondolt, hogy a filmjében lévő eseményeket aktuális áthallásokként fogják értelmezni: mint például a két nagy pártot, amelybe bele lehet magyarázni a jelen pártjait.
Mióta többpártrendszer van, mindig van egy nagyobb és egy kisebb. És mindig van olyan, hogy a kisebb és a nagyobb bizonyos dolgokban együttműködik, és olyan is, hogy ezek időnként szerepcserére készülnek. Bár a jelenben történik, ez nem a jelenlegi kép, hanem a többpártrendszer lehetőségeinek a története.
Most például itt van egy nagy párt és egy kicsi, ami három hónap múlva helyet cserél, akkor melyik a kis párt és melyik a nagy? Ez egy képlet, amely így fog működni az elkövetkező időkben. Ez az ellentmondás, hogy az ország nem tudja finanszírozni a többpártrendszert, és ehhez lopni meg csalni kell, ezt az urak már régen elintézhették volna egymás között egy kétharmados döntéssel. De a hatalomvágy bele van kódolva a rendszerbe, és ez erősebb ennél a belátásnál.
Ki a hőse ennek a társadalomnak?
Ön több rendszert, rezsimet megélt. A filmkészítés szempontjából melyik volt a legnehezebb?
Filmet mindig nehéz készíteni. Ez egy akadályverseny. Hol ilyen, hol olyan akadályok vannak. A háború előtti és alatti magyar filmgyártás egyszerű képlet alapján működött: az úri középosztály készített filmet az úri középosztálynak. Az egyszerű emberekben fel tudta ébreszteni azt a vágyat, hogy ők is olyanok legyenek, mint az autós, hintós, villás emberek, a jólszituáltak.
Így egy falusi 60 holdas gazda szívesen taníttatta a fiát orvosnak vagy ügyvédnek – úrnak, hogy a család majd így emelkedik feljebb. Nem voltak nagy társadalmi konfliktusok, és az egész teljesen áttekinthető volt.
1948-tól, a filmgyártás államosításától erősen érvényesült az a diktátum, hogy itt most arról tessék filmet csinálni, amely a kommunizmus építését támogatja. Aki nem akar erről filmet készíteni, az ne csináljon filmet. Ez 1953-ig tartott. A Nagy Imre-programmal jött a friss levegő. Azaz úgy gondolták, nem biztos, hogy nekünk hazudni kell az igazságot. Az sem baj, ha a tényeket vesszük elő. Ezzel megindult a magyar filmnek egy olyan korszaka, amely még egy darabig küzdött az ideológiai elvárásokkal, de a kereteit egyre jobban lehetett tágítani. Ezért ez a filmgyártásunk Európa-szerte ismert volt.
Azt megkockáztathatjuk, hogy ez a nyitás a Liliomfival kezdődött?
Igen, a Liliomfit 1954-ben csináltuk, akkor már leváltották a filmgyár régi igazgatóját, Révai Dezsőt, aki Révai Józsefnek, a nagyon okos kultúrdiktátornak volt a testvére. Pontosan tudta, hogy milyen könyveket kellett olvasni, mert ezeket szerette és ezeket égettette el.
Ezután jött a fiatalítás, mondván a régi generáció már megcsinálta a saját filmjeit, és most már engedjen utat a fiatal generációnak. Én kerültem oda a Liliomfival, és egy nem várt, sőt nem is remélt sikert arattunk. Az 1956-os megtorpanással együtt ez a folyamat végül eltartott a nyolcvanas évek végéig.
Azt vettük észre, hogy az utóbbi időben a legfiatalabb magyar filmeseket az intimitás, a párkapcsolatok Magyarországa érdekli, de a közélet mintha nem lenne a filmjeikben jelen.
Mi négyévenként akarunk mindig valami újat csinálni. Lényegében ugyanazt a kabátot kellene átalakítani egy kicsit, de nem kellene a nadrágból zakót szabni. Ez a harc pedig egyre élesebb és kellemetlenebb az országnak. Mert mi más várakozással sétáltunk át ebbe a helyzetbe. Aztán hogy erről ne csináljunk filmeket, azt bizarr dolognak tartom. Itt élünk, ezek a gondjaink.
Forgatáson (Fotó: MTI)
Persze, nem érdekli a fiatalokat a közélet, de emellett a támogatás ideológiája is megjelenik. Miért nem lehet olyan filmeket támogatni, amelyek ezekről a problémákról beszél. Legyen siker a moziban. A mozikban az amerikai filmdömpinggel úgysem tudunk sikeresen versenyezni. Ezenkívül vígjátékokat is lehetne sokkal színvonalasabban csinálni. Olyan, mintha azt mondanánk, gyerekek, csináljunk már valamit. Pár évvel ezelőtt valaki azt mondta büszkén, hogy 40 filmünk lesz az idén. Na, igen, de milyen?
Pedig az állami támogatásokból talán még erkölcsileg is kötelesek lennének olyan filmeket készíteni, amelyek a magyar valóságról beszélnek, ennek mentén mutatnak utat…
Amikor filmekről beszélek, a szórakoztató filmekről beszélek. Nem akarom különválasztani művészfilmre és kommerszfilmre. Ma Magyarországon nem biztos, hogy nem néznék szívesebben az ügyes és okos magyar rendőrt, mint az amerikait.
Nálunk nem alakult ki, hogy ki is lehetne a hőse ennek a társadalomnak. Ha azt mondom, hogy a tőkés, akkor azt nagyon alaposan meg kellene indokolnom, hogy miért. Az ő gyárában dolgozó munkás? Már nem is tudjuk, hogy ő milyen.
Nagyon nehéz azt a típust megtalálni, aki szuverén módon nem mások kárára próbál magának olyan dolgot megélni, és másokkal megéltetni, amire azt mondom, hogy na, ez igen.
Úgy látja, hogy nincsenek hőseink?
Nem, csak valahogy eltávolodtunk attól, hogy ezt nézzük.
Eredeti koncepciója volt, hogy azokat a fiatal generációhoz tartozó színészeket hívta el, akik már több közönségfilmben népszerűvé váltak?
Az igazság az, hogy 5-6 évvel ezelőtt készültem egy filmre. Akkor készítettem próbafelvételeket Csányi Sándorról és Szabó Győzőről is. Amikor ennek a filmnek a szereposztásán gondolkodtunk, akkor arra jutottunk, hogy az ilyen ügyleteket ma nem 80 éves öregemberek csinálják, de még nem is a Cserhalmi Gyuri korosztálya. A fiatalok kézre jöttek. Már annyiszor eljátszották a hősszerelmest, hogy nekik is jól jöhet, ha mást is fel tudnak mutatni. Rendkívül tehetséges színészek, és nagyon sokat tudnak.
Jelentős filmjei készültek irodalmi adaptációként. Van még esetleg valamilyen mű, amit szeretne feldolgozni?
Most nincs semmilyen konkrét. Én ezekkel úgy találkoztam, hogy olvasgattam, visszatértem rájuk. A Szerelemmel évekig vacakoltunk, és lassan olyanná vált, mintha én írtam volna. Nem olyan jó, hanem amilyen figurák benne vannak, a konfliktusok, a gondolat, az érzelmek lehetősége. Kár hogy nem tudok írni, mert imádom a jó irodalmat.
Lehetett hallani olyan elérhetetlen kék madárról, mint az Utas és holdvilág, amit többen kergettek…
Ó, hát ezt mindenki akarta. Huszárik Zoli, Szabó István is és én is. Ugyanilyen még Füst Milántól a Feleségem története, amit én kezdtem el, aztán Huszárik és Enyedi Ildikó is kínlódott.
Mi ennek az oka? Túl nagy falat?
Túl jól vannak megírva. Az ember olvassa, aztán magával ragadja, de nem tudja, hogy most akkor hogyan lesz ebből jelenet. Nem hagyja magát ide-oda húzni.
