Cikkünk anyagát a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) honlapjáról válogattuk össze, ahol 1945-1946-ból a magyar holokauszt mintegy 5000 túlélőjének személyes történetét rögzítették.
November 6-án az „árokásó századokat” alkotókat és a csillagos házakban összefogdosott embereket elkezdték Németország felé indítani – gyalog. Ennek a fő koncentrációs pontja a Nagybátony-Újlaki Téglagyár óbudai telepén volt. Ezekről a napokról így emlékeznek a tűlélők: „A téglagyárban a nyilasok verték-püfölték az embereket. Összeszedték a jegygyűrűket, órákat, ékszereket és pénzt.” „Közben kifosztottak, megvertek a nyilasok”. Az az „éjszaka volt számomra a deportálás legszörnyűbb élménye … rengetegen öngyilkosságot követtek el és még az éjszaka folyamán meghaltak”.
A nyugatra vezető út, melyet gyalog kellett megtenniük, a halálmenet nevet kapta. „A bécsi országúton mentünk végig, végeláthatatlan sorokban férfiak, nők, öregek és gyerekek. Naponta átlag 25-30 km-t mentünk.” „Gyalogmenetben, borzasztó kegyetlenkedések között vittek tovább. Mosakodni nem tudtunk, a szükségleteinket egymás mellett végeztük el … aki fel akart kelni vagy felemelte a fejét éjjel, hogy ne feküdjön a sárba, azt puskatussal verték vissza.” A deportáltak „nem bírták a járást és egymás-után dobták el a holmijukat. Hullák is feküdtek már az út mellett”. „Útközben vertek a nyilasok, többször … kifosztottak és sokat agyon is lőttek. A bécsi országúton végig feküdtek a zsidó női és férfi holttestek.”
„Közben fokozódnak a nyilas atrocitások, amint az ostrom komolyabb mérveket ölt. Tarkólövéssel a Duna mellől menekült betegek tesznek erről tanulságot. Egy éjjel 4-5 meglőtt embert hoznak be, ki elmondja 200 szerencsétlennek sorsát. Egész családokat irtanak így ki egyszerre. De nemcsak a Duna mellől, hanem magában a gettóban, szerte a városban, az utcáról menekítenek be meglőtt áldozatokat.”
Kárpátaljai zsidók Auschwitzban (wikipedia – Bernhardt Walter/Ernst Hofmann)
Emberség a csendőrségben
A magyar zsidóság kifosztása, gettósítása és deportálása során brutalitásával és kegyetlenségével különösen a csendőrség tűnt ki. Elvétve azonban akadtak olyan csendőrök is, akik igyekeztek segíteni az üldözötteken – írja a degob.hu.
A nyírjespusztai tábor felszámolásakor a zsidó elöljárók hiába kérték Óriás Oszkár rendőrfogalmazót, hogy minden vagonba elegendő vizet tehessenek. „Korpánszky csendőralezredes…, aki ezt a beszélgetést hallotta, lehordta a rendőrtisztet és utasítást adott, hogy minden vagonba azonnal vigyenek vizet. A csendőrlegénység erre a célra a zsidóságot akarta igénybe venni, de végül parasztokat hozattak és velük végeztették a vízhordás munkáját.”
G. A-t kinevezték vagonfelelősnek. Ennek ellenére vasfűrésszel kivágta a vagon fapadlóját és segített 12 társának a szökésben. Őt a többi, megtorlástól rettegő deportált nem engedte megszökni. Amikor a szökésre az őrség rájött, azonnal agyon akarták lőni. „Az én kivégzésemet a csendőr megtagadta, azzal az indoklással, hogy ő nem lő megkötözött védtelen emberre, csak elitéltre vagy menekülőre.”
ostrom, megszállás, embermentés
Olvassa el sorozatunk korábbi cikkeit Budapest ostromáról, a szovjet megszállók kegyetlenségéről és arról, vajon a spiclik országa vagyunk-e. A következő részben az ostrom túlélőjének megható emlékei.
A másállapotban levő B. L.-nét a huszti gettó deportálásakor a csendőrök egy 70 fős vagonba zárták, ahol rajta kívül még három terhes nő volt. „Királyházán egy Kulcsár István nevű őrmester kiszabadított mi négyünket; megjegyzem, még Huszton meg akart bennünket szöktetni a gettóból, de ott nem sikerült. Királyházán sokáig állt a vonat, úgy hogy meg tudta csinálni. Egész Husztról Királyházáig kerékpáron kísérte a vonatot. … Nem kért ezért a szolgálatért pénzt, különben mi nem is tudtunk volna pénzt adni, szegények voltunk.”
Sárváron, amikor egy csendőrzászlós a rábízott zsidókat át akarta adni a nyilasoknak, „odajött egy csendőrőrnagy és azt kérdezte tőle: Mit akar azokkal a szerencsétlenekkel csinálni? A zászlós halkan felelt valamit, és az őrnagy azt kérdezte: Van Önnek erre parancsa? Nincsen, tehát az Ön tervéből nem lesz semmi, erről kezeskedem. … Ezután levezettek minket a Rába partjához, az első sort hat lépésre, a második sort három lépésre előreállították, minden értékünket elvették és azt parancsolták, a hátizsákjainkat is adjuk oda. A csendőrőrnagy lépett közbe és megmentett minket a továbbiaktól, mert a vége valószínűleg tömeges agyonlövés lett volna.”
Rendőrök is segítettek
A rendőrök emberséges viselkedésének példái elsősorban Budapestről, a nyilas puccsot követő időszakból valók, azonban a nyári deportálások idején is előfordultak pozitív esetek.
Csetényi László munkácsi rendőrkapitány mellett a visszaemlékezésekben Lukáts Pál, békéscsabai rendőrkapitány is kedvező színben tűnik fel. „Lukács (sic!) rendőrkapitány kifejezetten zsidóbarát volt, ezért hamarosan el is helyezték.” Az újpesti rabbit június 28-án a zsinagógából vitték a gettóba. „A rendőrök között volt két jóindulatú is. Pl. a rendőr vette át másnap a postán érkezett leveleket és betekintést engedett, holott ez meg volt tiltva.” „Több esetről is hallottunk, hogy megszöktek, sőt a beregszászi rendőrség segített ebben.”
Nem igaz, hogy a rendőrség, mint testület embermentésben felvette a versenyt az ekkor aktivizálódó diplomáciai karok (svéd, pápai, stb.) tevékenységével. Az azonban kétségtelen, hogy a rendőrök nem egyszer fegyverrel akadályozták meg a nyilas bandák gyilkossági kísérleteit. Külön említést érdemel a védelem, amelyet a rendőrség a július végén megnyíló Vadász utca 29. sz. alatti úgynevezett Üvegháznak biztosítottak.
A hivatalnoki kar
A közigazgatási apparátus tagjai között előforduló leggyakoribb ellenállási forma az antiszemita rendelkezések szabotálása, illetve azok emberséges végrehajtása volt. Aktív embermentő példára nem bukkantunk – írja a degob.hu. Egy munkácsi túlélő szerint „a németek bejövetele után – más vidékekhez viszonyítva – nálunk az akkori jegyző jóvoltából nem volt nagy szigorúság a rendelkezések betartását illetően, elég enyhén kezelték a zsidókat”. Papp László főszolgabíró a „kiadott rendeleteket csak vontatottan hajtotta végre, nem lehetett ellene kifogás”.
A nagyberegi jegyző a gettósítást megelőző éjszakán magához hivatta a zsidó közösség tekintélyes tagjait, és rajtuk keresztül megüzente a nagyberegi zsidóknak, hogy másnap Beregszászra szállítják őket. „Ezt csak titokban mondotta meg, hogy összecsomagolhassunk…. [Másnap a csendőrök ] Tíz percnyi időt adtak a csomagolásra …”
Letartóztatott zsidó nők a Wesselényi utcában (wikipedia/Faupel)
Egy visszaemlékező szerint az alsóvereckei szolgabíró egyszerűen megtagadta, hogy kiadja falujának zsidóit. A csendőrök állítólag őt is deportálták. A budapesti elővárosokban különösen sok pozitív példát találhatunk. A szentendrei polgármester, Pető János kezdetben megpróbálta elszabotálni a gettó felállítását. A kispesti polgármester, dr. Molnár József a passzív ellenállás eszközét felhasználva próbálta meg elszabotálni a kollaboráns Sztójay-kormány rendeleteinek végrehajtását. Nem rajta múlt, hogy a kispesti zsidóságot nem sikerült megmenteni. „Kispesten nagyon rendes polgármester volt, aki elkövetett mindent, hogy minket megmentsen, de Endre László utasításaival szemben semmit sem tudott tenni. … Amíg itt [a kispesti gettóban ] lehettünk, tűrhető volt a helyzetünk.”
A honvédségben
A Horthy-rendszer nem kívánt fegyvert adni a zsidónak minősített magyar állampolgárok kezébe, viszont azt sem akarta, hogy kimaradjanak a háborús erőfeszítésekből. Ezért a katonakorú zsidó férfiakat fegyvertelen honvédelmi munkára kötelezték. A zsidó munkaszolgálatosok polgári ruhában, katonai őrizet alatt, lényegében kényszermunkásként dolgoztak. 1941 és 1944 között a keleti fronton tízezrek haltak meg az őrök kegyetlensége, az időjárás viszontagságai és a harci cselekmények miatt. Előfordultak tömegkivégzések, tizedelések is, nem egy esetben parancsnokaik aknamezőkre hajtották a munkaszolgálatosokat, hogy megtisztítsák a terepet.
Emellett azonban számos magyar katona, tiszt és egyszerű honvéd bánt emberségesen a munkaszolgálatosokkal, gyakran segítette, mentette is őket. „A fiúk hangulata általában a legjobb volt, mivel remek volt a századunk és rendes volt a parancsnokunk.” „Mondhatnám kész nyaralás volt.” Több túlélő számolt be olyan parancsnokról, akik elnézték vagy elő is segítették a munkaszolgálatosok szökését.
Előfordult az is, hogy a tisztek aktívan mentették munkaszolgálatosaikat. „Többször előfordult, hogy [Németh Sándor hadnagy] a német SS ellenében is megvédett bennünket. Egyszer például a saját élete kockáztatásával elzavart négy géppisztolyos SS-t a körletből. Ez úgy történt, hogy az előző napon az ő bíztatására hetvenen megszöktek. Másnap tíz visszajött. Ezt a SS-ek megtudták, este bejöttek a körletbe, megkérdezték, hogy hol van az a tíz, aki ma jött. Éppen engem vettek elő, hogy mondjam meg, különben kivégeznek. Azt mondtam, hogy nem tudom. Erre … már vették is elő a kézigránátot. Közben a hadnagy honvédruhába öltöztetett zsidó csicskása … elszaladt a hadnagyért, aki futva, lövésre tartott pisztollyal rontott be körletbe. Felelősségre vonta az SS-eket, hogy mit keresnek itt és formálisan kirúgta őket.”
Amikor a század 1944 októberében hazajött, Németh hadnagy szökésre biztatta a munkaszolgálatosokat, „sőt néhányuknak keresztény papírokat is adott. Ezután dezertált, mert nem volt hajlandó zsidókat kivinni Németországba”.
„Századparancsnokunk egy vitéz Gálffy nevű szatmárnémeti tanár volt, aki minden dicséretet megérdemel.” Gálffy már vidéken is nem mindennapi emberségről tett tanúbizonyságot, hisz „javaslatára élelmünket átadtuk az ott átvonuló zsidó nőknek, akik nagyon megviselt állapotban voltak, századunk orvosát pedig átküldte a női munkaszolgálatosokhoz orvosi segély részesítésére”. A parancsnok Budapesten javasolta a svájci védlevél megszerzését. Az ilyen dokumentummal nem rendelkezőket ugyan kénytelen volt Hegyeshalom felé elindítani, „de negyednapra ezeket is visszahozta mert a védlevél utolérte őket”.
Sok alakulat nem volt ilyen szerencsés, és Németország felé indult. Előfordult, hogy a parancsnokok ekkor szökésre biztatták embereiket vagy szemet hunytak a dezertálások felett. 1944 novemberében Ráckevénél „történt, hogy a század legnagyobb része – miután az oroszok közeledése biztosnak volt vehető – a századdal nem indult el, hanem megszökött. Ezt a századparancsnok [Niesmann Jenő főhadnagy] tudta, ellene nem tett semmit, sőt elősegítette azt”.
