A fővárosi védősereg január elejére nagyjából 70 ezer főre csökkent. A védők között voltak német katonák, SS-hadosztályok, magyar honvédek és különböző félhivatalos magyar önkéntes zászlóaljak, mint például a Vannay-rohamzászlóalj, vagy a Prónay-különítmény.
A főváros lakosaiban körülbelül december végéig nem tudatosult, mi vár rájuk – mondja szemtanúk beszámolói alapján Ungváry Krisztián. Amikor a szovjet csapatok már a budai lakónegyedeket lőtték rommá, és a pesti erők felmorzsolása is megkezdődött, a budapestiek már a saját bőrükön érzékelték, hogy a front át fog haladni a városon, és a nyilas terrort felváltja a házról házra folyó elkeseredett küzdelem. Ebben pedig minden civil a célkeresztbe kerülhet.
Katlanharc
December 24-ére az ostromgyűrű bezárult, a szovjet hadseregnek sikerül nyugatról átkarolnia a katlanban maradt német és magyar erőket. A német vezetés már régóta rendelkezett kitörési tervvel, azonban Hitler mindvégig megtagadta a város feladását, mivel Budapest, illetve a zalai olajmezők voltak az utolsó lehetőségei a német erők mobilitásának megőrzésére.
Éppen ezért a magyar fővárost a végsőkig kellett védeni, s jelentős német erőket vontak itt össze a katlanharcra. A német katonák egyértelműen utolsó töltényig harcoltak, hiszen tudták, hogy ha szovjet hadifogságba kerülnek, nem várhatnak mást, mint ami a szovjet foglyokkal történt részükről a háború során.
A kitörés napja
Február 11-ére a Várnegyed és a Víziváros volt már csupán német-magyar kézen. Sok helyen a védelmi vonal nem is volt összefüggő, hanem támpontszerűen álltak fel a védők csoportjai. Több helyütt majdnem két hónapig állt a front, a Postapalota az ostrom végére már szinte naponta cserélt gazdát.
Ostrom, megszállás, embermentés
Az fn.hu sorozatot indít a hétvégén Budapest ostromáról, szovjet megszállásról. A következő rész délután jelenik meg: Szabad volt az erőszak Budapesten.
A reménytelen helyzetből csak a szovjet ostromgyűrű áttörése jelenthetett menekülést. A kitörésről szóló parancsot február 11-én 15 órakor ismertették a német hadcsoportok vezetőivel. A hadmozdulat a tervek szerint este 8 órakor kezdődött és két irányban, három hullámban zajlott volna le. A művelet azonban már rögtön az elején teljes anarchiába fulladt: a kitörő csoportokat erőteljes szovjet össztűz fogadta a nehéztüzérségtől kezdve a gránátokon át a géppuskákig. Az akkori Széll Kálmán, mai Moszkva tér szemtanúk szerint teljes világosságban tündökölt a fényjelző lövedékektől és robbanásoktól.
A kitörés első része sikeresnek mondható, hiszen a budai hegyekbe még több mint tízezren kijutottak. Az első hullámoknak még megállni sem volt lehetőségük, az utánuk érkezők idő előtt megindultak, és átnyomták őket a szovjet zárótűzön. Azok számára, akik túlélték a kemény szovjet tüzet, a nehezebb rész most következett. Két-három napos éhezés és alváshiány után a zsámbéki sík térségen kellett átvágniuk, miközben szovjet őrjáratokba és tankokba botlottak mindenhol. Céljuk a nyugat-magyarországi német vonalak elérése volt, ám ez 70 ezer védőből mindössze 700-nak sikerült.
Ünnep helyett gyász
Budapest ostroma a XX. század egyik legsúlyosabb magyar tragédiája. A legendás szépségű főváros romba döntése sokáig volt feldolgozhatatlan trauma a város lakói, sőt az egész ország lakossága számára, ám a mai köztudatból szinte teljesen hiányzik az ostrom emléke. A fiatalabb generáció számára talán egyedül a minden évben összegyűlő, a 45 februárjában kitörő katonákat hősökként ünneplő neonácik felvonulása figyelmezteti Budapest tragikus múltjára.
A nagyrészt katonai és politikai vezetőik által becsapott önkénteseket, vagy az éppen tömeggyilkos múltjuk elől menekülő hithű nácikat hősökként beállítani kívánó csoportok a mai napig évente megrendezik a Becsület Napját, kisajátítva ezzel Budapest ostromának emlékét. Holott az emlékezés fontossága vitathatatlan, annak hiteles jellege azonban sokkal inkább a gyász, semmint a dicsőség lenne.
