Egyszer azt nyilatkozta, hogy csak külföldön meri magáról azt mondani, hogy írónő. Változott ez azóta?
Továbbra is van bennem szorongás, amikor megkérdezik, író vagyok-e. Már csak azért is, mert ezt többnyire támadóan teszik: “Ön újságíró vagy író?!” És három könyv után nagyon nehéz erre nem úgy válaszolni, hogy mégis mit gondolsz?! De nyilván igyekszem nem önértékelési kérdést csinálni belőle, hanem eldöntöttem, hogy igen, én az írással szeretnék foglalkozni, úgy tűnik, hogy ehhez értek a legjobban. Tehát igen, ki merem jelenteni, hogy író vagyok.
És anélkül, hogy ezt minden alkalommal levezetné, ki meri mondani simán csak azt, hogy “Igen, író vagyok.”?
Hát ez nagyon jó kérdés. Nem. Ha magabiztosabb lennék, akkor nyilván könnyebb lenne, de hát ez egy folyamat.
Úgy érzi, hogy a két könyv között a hét év kihagyás rendben van?
Szívem szerint még többet vártam volna, de tudtam, hogy a piacon azt nem engedheti már meg magának senki – így is szép az olvasóktól, hogy nem felejtettek el. Ez a következő könyvre is vonatkozik: nagyon szeretnék hamarabb kijönni vele, gyakorlatilag már el is kezdtem. Nem Terézanyu lesz.
Hanem gyerekkönyv?
Az azért még odébb van, de foglalkoztat már egyébként.
Mit nyert és mit veszített a hirtelen jött sikerrel?
A láthatatlanság megszűnése egyértelmű veszteség volt. Annyira elfogadott a “celeb”-jelenség, hogy sehol nincs róla szó, milyen hatással van az ember magánszférájára, ha eltűnik az ismeretlenség védőburka. Nekem nagyon zavarba ejtő, hogy én nem ismerem azokat, akik odajönnek hozzám az utcán, az orvosnál vagy a villamoson, ők pedig “ismernek” engem, és kérdeznek mondjuk a lányomról. A könyvben is írok erről, hogy nem tudtam ezzel mit kezdeni, hogy mennyire megviselt. Nem tudtam, hogy ennek ilyen ára van. A pozitívum tulajdonképpen ugyanennek a másik oldala: a láthatatlanságból akartam kilépni. Az Állítsátok meg Terézanyut! előtt két évig voltam munka nélkül, és volt bennem egy várakozás, hogy a könyv mit változtat majd az életemen. Hát nem ezt vártam – én csak egy hóembert építettem, majd lett belőle egy lavina, ami elsodort.
Hogy tudja ezt kezelni?
Leginkább a leszarom tablettával, hogy pszichológiai szakszóval éljek. Nem baj, ha csúnya szavakat használok?
A könyvben is előfordulnak csúnya szavak.
Hát igen. Nagyon érdekes, hogy miközben a hétköznapokban mindenki káromkodik, a kortárs írónők műveiben nincs ilyen. A társadalom ezt várja el: ha nő vagy, ne beszélj csúnyán. Hát, én szoktam.
Korábbi interjúi alapján kézzel fogható változás az életében, hogy régen tíz percig sem tudott egy helyben ülni, az elmúlt egy évben pedig heti háromszor három órája volt írni, hiszen van egy kétéves kislánya. Hogy állította át a múzsát, hogy időre érkezzen?
Iszonyú tudatosan. Ez nem volt erős oldalam, de mióta családom van, aranyérmes lennék a fegyelmezettségolimpián. Egy vagy két olyan állapotra emlékszem, amikor annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam írni a rendelkezésemre álló időben. Az igazi nehézség azt elfogadni, azzal megbékélni, hogy egyik területen sem teljesíthetsz százszázalékosan. Nyilván a Nesze Neked Terézanyu! sem lett tökéletes, el lehetett volna vele tölteni még éveket, és nyilván abban is voltak hibák, hogy mennyire tudtam figyelni a családomra, biztosan sokkal türelmetlenebb voltam.
Voltak kételyei a gyerekvállalással kapcsolatban?
Igen, persze. Harminc fölött voltam, amikor megismertem a férjemet, akkorra a barátnőimet és barátaimat már, mint a búcsúban a pálcikán lévő ajándékokat, kilőtték mellőlem, mindenkinek gyereke született. Végtelen nagy nyomásként éltem meg, hogy a környezet olyan erősen kéri rajtam számon, hogy “Állj be a sorba, legyél rendes nő, legyél feleség, anya!”. Másrészt tudtam, hogy a gyerekvállalás nekem nem fog menni egyedül, hogy én arra képtelen vagyok. Nem az ellen berzenkedtem, hogy ez a hagyományos női út az enyém is lehet. Hanem a társadalmi nyomás volt, ami még inkább elbizonytalanított, hogy én képes vagyok-e teljesíteni ezt az elvárást vagy egyáltalán akarom-e teljesíteni. Nagyon kalandvágyó vagyok, volt egy választott hivatásom is, nem voltam benne biztos, hogy föl tudom vagy akarom-e adni ezeket, vagy megférnek-e egymás mellett a családalapítással. Folyamatosan azt éreztem, hogy ha úgy döntök, hogy másféle életet élek, akkor mély megvetés lesz az osztályrészem. Erről szól nagyrészt a Nesze Neked, persze nyilván igyekeztem a Kéki Kata nézőpontjából végignézni és komikusra venni, nem akartam az olvasó nyakába zúdítani egy ilyen feminista szöveget. De a visszajelzések alapján teljesen egyértelmű, hogy sikerült elmondanom azt, nem alaptétel, hogy minden nő legnagyobb álma, hogy anya legyen és feleség. Ráadásul a társadalmi retorika – a “biológiai óra”, az “elsöprő gyermek utáni vagy” – és mi magunk, nők is elkenjük azt, hogy ez egy választás, döntés, ráadásul a férfi döntése ugyanúgy. Tegnap jött egy hozzászólás a terézanyu.hu-ra egy hölgytől, azt írta, hogy nagyon sajnálja, hogy nem ötvenöt évvel ezelőtt írtam ezt a könyvet, mert neki nagyon sokat segített volna, hogy másképp alakuljon az élete. Nagyon szíven ütött ez a mondat. Egy hetven-nyolcvan éves emberről lehet szó, aki annak idején belecsúszott valahogy a családalapításba, de talán szíve szerint nem ezt akarta. Erről nem nagyon tudnak beszélni a nők, vagy csak akkor, ha már baj van, zátonyra fut a házasságuk vagy a gyerekeikkel való kapcsolat, akkor kezdik el visszafejteni, hogy tudatos vállalás volt-e, amikor belementek abba, hogy anyák legyenek. Pszichológiával is foglalkozom, szupervízorként tartok segítő csoportokat, ahol rengetegszer szembesülök ezzel. Nagyon megrázó ezt látni nap mint nap.
Valószínűleg gyakori kérdés mostanában az, hogy mikor jön a testvér. Az ismertet már lehet vágyni – van önben vágy második gyerek iránt?
Pontosan ez történik. Amennyire szorongtam, amennyi kétely volt bennem az első terhességem előtt, ugyanannyi elemi vágy és várakozás van bennem egy következőre. Ott tartok, hogy ha várandós nőt látok, akkor legszívesebben leszólítanám, hogy jaj, de édes és mikor születik? Ami nagyon idegen volt tőlem. A saját várandósságomat is jó darabig egyfajta távolságtartással szemléltem, de ez nyomtalanul elmúlt. Nekem a legnagyobb felismerés a Nesze Neked Terézanyu! megírása után, hogy bár az íróság komoly része az identitásomnak, de már nem az első. Ebben biztosan benne van az is, hogy nagyon boldog vagyok, hogy nagyon szeretek családban élni. Én nem tudtam, hogy ez ilyen jó.
