A 20 év után címmel megrendezett nemzetközi konferencia kapcsán Földes Györggyel, a Politikatörténeti Intézet főigazgatójával beszélgettünk a rendszerváltásról, az azóta megtett út mérlegéről, a baloldal 20 évéről, illetve a történettudomány teljesítményéről és kihívásairól.
Mit ígért 1989 Magyarország szempontjából?
Először is azt ígérte, hogy véget érhet egy már másfél évtizede tartó gazdasági válságidőszak. Másodszor azt, hogy Magyarország csatlakozhat az európai országoknak ahhoz köréhez, ahhoz a kultúr- és gazdasági közösséghez, amelyhez tartozónak amúgy is érezte magát. Harmadszor természetesen azt, hogy egy szabadabb világban nagyobb tér nyílik mind a magyar nemzet, a társadalom és az egyes egyén előtt.
Mennyiben sikerült ezeknek az elvárásoknak megfelelni?
Ezeknek a várakozásoknak részben sikerült megfelelni. Annyiban mindenképp, hogy Magyarország bekerült az európai kulturális vérkeringésbe, az európai gazdasági és politikai szövetségbe, sőt a katonai szövetségbe is, ami talán már túl is ment a korabeli várakozásokon. Sikerült az akkori gazdasági válságot megoldani, illetve sikerült a demokratikus intézményrendszert felépíteni, ami által az egyes embereknek – különösen azoknak, akiknek ezt anyagi lehetőségeik jobban engedték – szabadabbá vált az élete.
Miért nem érezzük akkor mégse sikertörténetnek ezt a két évtizedet?
Ha a folyamatok másik oldalát nézzük meg, a fentieknek nagyon komoly ára volt. A magyar társadalom egésze nem felemelkedett ebben az időszakban, hanem elvesztette a korábbi középső pozícióit. Mások – az emberek nem kis része – pedig bezáródott egy reménytelen helyzetbe. Kiderült, hogy a gazdasági válságot nem egyszer és mindenkorra sikerült megoldani. A 2008-ban kezdődött gazdasági válság elsodorta Magyarországot, amire kevés vigasz az, hogy ez nem csak Magyarországgal történt meg. Továbbá az is igaz, hogy a demokrácia megteremtette ugyan a kereteket, de az emberek többsége távol tartja magát a politikától, és rábízza az ügyeit a politikai elit különböző csoportjaira.
20 év után
2010. január 15–16-án az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék és a Politikatörténeti Intézet nemzetközi konferenciát szervez 20 év után címmel. A kétnapos konferencián neves hazai és külföldi előadók értékelik a rendszerváltást és az azóta eltelt két évtizedet. A konferencia nyitóelőadását Michael Burawoy, a Kaliforniai Egyetem professzora tartja.
Sok szó esik a mozgástér problematikájáról. Milyennek látja ön a magyar társadalom és politika mozgásterét ebben az időszakban, illetve hogyan sikerült kihasználni azt?
Az hiszem, érdemes elkülöníteni az első időszakot. Az 1989 és 1994–95 közötti időszakról elmondhatjuk, hogy Magyarországnak komoly előnye származott abból, hogy a hazai szocializmus lényegesen különbözött a többitől. Elsősorban azáltal, hogy hazánk reformország volt és aktív külpolitikát folytatott, különösen a nyolcvanas években. Úgymond a rendszerváltás élén haladva ezt a külpolitikai jelentőségét, Kelet és Nyugat közti egyfajta közvetítői szerepét időlegesen meg tudta őrizni, ezáltal bizonyos előnyöket volt képes a maga számára elérni.
Ezek az előnyök azonban a többi ország felzárkózásával, illetve amiatt, hogy Magyarország kezdett bezáródni a saját problémáiba, és nem tudott bizonyos kérdéséket megoldani – gondolok itt arra, hogy a magyar gazdaság megkettőződött, a magyar társadalom megkettőződött – ezek az előnyök lassan veszendőbe mentek, illetve mennek.
A konferencián a magyar baloldal 20 évét fogja értékelni. A magyar baloldal számára nagy kihívást jelentett a rendszerváltás?
Először az volt a kérdés, egyáltalán talpon tud-e maradni. A magyar baloldal nagy szerencséjére a társadalom jelentős része azt akarta, hogy talpon maradjon. Felmerült az a lehetőség is, hogy mindent újra kellene kezdeni, méghozzá nulláról, mert az tenné igazán hitelessé. A magyar baloldal erre jól válaszolt, és viszonylag okosan tudta felhasználni a magyar társadalom baloldali érzelmeit és a szociáldemokratizálódás útjának a feszültségét a maga javára. Ezért 1994-ben a magyar társadalom jelentős része azt gondolta az akkori baloldalról, illetve a Magyar Szocialista Pártról, hogy képes lesz a kapitalizmus és a szocializmus előnyeinek az egyesítésére.
Ez győzelemhez segítette az MSZP-t, de utána meg kellett fizetnie az árát, mert kiderült, e két célkitűzés együttes megvalósítására ez a párt sem képes. Egy példát ismerünk csak, a skandináv modellt, ahol ez a két elv sikeresen tudott összetalálkozni. A kelet-európai lehetőségek, így Magyarország és a magyar baloldal lehetőségei is ennél sokkal gyengébbek voltak. Ennek ellenére azt mondhatom, hogy az össznemzeti teljesítménye jó, mert 1994 és 1998 között a gazdasági válság megoldásával, a gazdasági rendszerváltás lezárásával és az uniós csatlakozás feltételeinek előkészítésével komoly előrelépést tett az ország a magyar baloldal részvételével is.
A történelemtudomány számára is új helyzetet teremtett 1989–1990. Mik voltak a történettudomány legfőbb kérdései, és mennyiben tudott megfelelni az ön által elvárt teljesítménynek?
Nem könnyű a szakma művelőjeként, a jelenkor kutatójaként – hiszen a saját teljesítményemről is kell nyilatkoznom – tárgyilagosan véleményt alkotni. Az első hullámban a felszabaduló források lehetővé tették az előző korszak kutatását. Tehát a lehetőségek megteremtődtek, az más kérdés, hogy a történettudomány ezzel tudott-e élni, illetve tudta-e ellensúlyozni azokat a csábításokat, amelyek a politikai harcokból következtek.
A mindenkori jelenkortörténet-írásoknak az a legnagyobb kihívása, hogy a politikai elit azt várja tőlük, hogy őket legitimálja, az előttük lévőket pedig delegitimálja a közelmúlt történetének bemutatása során. Tehát a teljesítmények pozitív, illetve negatív értékelése révén meggyengítse, illetve megerősítse egyes politikai erők bázisát és státuszát. Ebből a politikai küzdelemből nagyon nehéz kimaradnia a történettudománynak. Az volt a feladatunk, hogy mi kimaradjunk – azt hiszem, hogy a Politikatörténeti Intézetnek sikerült ezt megtennie.
Másik kérdés ugyanakkor, hogy sikerült-e az előző korszak tárgyilagos, egészében való bemutatása. Ma már – 20 év után – azt gondolom, hogy egyértelműen az volna a feladat, hogy elhelyezzük az előző korszak történetét a nemzeti történelem egészében. Ez az a nagy kihívás, amelyre történettudománynak válaszolnia kell.
Hol tart a jelenkor feldolgozása a tudományban?
Mindenképpen az elején, hiszen óriási forrásanyag van, amely rengeteg szempontból világítható át, közelíthető meg. Kétségtelen tény, hogy a történettudomány ma már itt tart. Volt egy időszak, amikor nagyon sokan úgy gondolták, hogy nincs más feladat, mint az előző korszak bűneinek a leleplezése. Szerencsére a szakma nagyobbik része ettől távol tartotta magát, és inkább a tudományos kérdések foglalkoztatták. Ennek egy része ugyanakkor természetesen az igazság kimondása, különösen olyan területeken, ahol az elmúlt rendszer korábban tagadott.
A legnagyobb siker szerintem 1956 bemutatásához kötődik. Ma már látjuk, hogy mennyire összetett és bonyolult folyamat volt, és mekkora sikere volt ez az 1956 a magyar történelemnek – leveretése ellenére. Most már semmi nem akadályoz meg bennünket abban, hogy a kelet-európai történet egészében, a világtörténet egészében, illetve a korszak kifutásával, hosszú távú folyamataival együtt tárgyaljuk és alakítsuk ki az álláspontunkat az elmúlt korszak történetéről.
Mi viheti félre a tudományos vitát a politikai csábításon túl?
A magyar értelmiség, a magyar tudomány sem mentes a megosztottságoktól. Nyilvánvaló, hogy miután ez a korszak nagyon közel van, az emberek élettapasztalatai pró és kontra gyűltek össze erről, és ezt a történettudomány nagyon nehezen tudja rendbe tenni. A történettudomány bár táplálkozik az emberi élettapasztalatokból, nem kerülhet azok fogságába, amikor egy ország, egy társadalmi rendszer, egy nemzet történetének az egészét akarja megírni.
Nyilvánvaló, hogy az ideológiai szempontok is közrejátszottak abban, hogy mindig viták vannak. Illetőleg a történettudomány posztmodern fordulata olyan új iskolákat hozott létre, amelyek bizonyos szempontból sokkal fontosabbnak tartják a mi történt és miért történt kérdésénél azt, hogy mi az, ami ebből emberi tapasztalattá és emberi kultúrává alakult át. Ennélfogva a mai jelenkortörténet-kutatásban zajlik egy módszertanilag is megalapozott vita a valóságot, illetve a valóság lenyomatát kutató történészek között. A Politikatörténeti Intézet a maga részéről inkább az első irányzathoz tartozik.
Az előző évben rengeteg műsor, dokumentumfilm látott napvilágot. Lehet-e újat mondani, miben lehet újat mondani a most következő konferencián?
Biztos, hogy nem fogom azt mondani, hogy nem lehet, azért csináljuk ezt a konferenciát, úgy igyekeztünk kijelölni a témákat, előadókat, mert mindenképpen újat szeretnénk mondani. Először is alapvetően nem a 20 évvel ezelőttre koncentrálunk, hanem a 20 évet együtt próbáljuk vizsgálni. Megpróbáljuk a rendszerváltás utánról tekinteni a rendszerváltásra, és nem úgy nézni, mintha még mindig tartana. Ez is egy vitakérdés amúgy, hogy még mindig átmenetben vagyunk-e, vagy pedig már az átmenet utáni állapotot kell bírálni, nem pedig az átmenetet.
Ezért nemcsak történészeket hívtunk, hanem egyszerre lesznek jelen szociológusok – köztük Michael Burawoy, Ferge Zsuzsa –, közgazdászok, jogászok, politológusok. Külön szekciót szentelünk a nagy ideológiai áramlatok bemutatására. Tehát igyekszünk olyan komplex képet nyújtani erről a 20 évről, ami a magunk számára is nagyon nagy kihívás, és nem merem most azt mondani, hogy biztosan sokkal jobbat tudunk majd produkálni, mint a többi konferencia ezen a területen, de legalább megpróbáljuk.
