Dobó Katának komoly változások kísérik az utóbbi éveit, a meglepő filmszerepválasztása mellett egy ideje színházakban is látható (játszik Békéscsabán és Budapesten), a védjegyeként ismert hosszú vörös hajzuhatagát rövidre vágatta, és leginkább: három és fél év után hazajött Amerikából. Lehet, hogy végleg, de az is lehet, hogy nem.
Forgatókönyv vagy rendező alapján választasz filmszerepet? Ezt már csak azért is kérdezem, merthogy Köves Krisztián Károlynak első nagyjátékfilmje a Halálkeringő.
Rendező alapján (mosolyog)… A forgatókönyv számít, persze.
Úgy, hogy eljuttatják hozzád a scriptet, és eldöntöd, szeretnéd a szerepet vagy sem?
Ebben az esetben a válogatás során az történt, hogy mindössze két jelenetet küldtek el, úgyhogy csak akkor olvastam a teljes könyvet, amikor már kiderült, az enyém a szerep. Ez a történet teljesen más volt, mint amit eddig valaha is játszottam, és annyira meggyőzött, hogy fel sem merült bennem egy pillanatra sem, hogy én ezt nem szeretném csinálni. Garanciát jelentett számomra Gáborék személye (Kovács Gábor és Pataki Ági, a film producerei – a szerk.), azt gondoltam, hogy ők biztosan olyan filmet forgatnak, amiben én szeretnék szerepelni (és tényleg), illetve erős motivációként hatott rám Krisztiánnak a forgatáson megtapasztalt profizmusa (ami már a válogatás alkalmával „lejött”). Az első időktől azt éreztem, ezt a filmet akarom.
Amikor elolvasol egy forgatókönyvet, abból már látod, hogy milyen lesz az adott film?
Ha erre lenne kész recept, akkor elmehetnél Hollywoodba, és rögtön elhalmoznának remek állásajánlatokkal… Nyilván, a potencia benne van, azt lehet érezni. Egy rossz forgatókönyvről lehet tudni, hogy abból nem lesz soha jó film, de egy jó forgatókönyvről nem lehet eldönteni, abból milyen filmet fognak készíteni. Hogy egyáltalán az adott pillanatban, amikor kijön, megfogja-e a közönséget, a többi filmhez, manapság a világválsághoz képest miképpen muzsikál majd. Nem lehet tudni, milyen a sikeres recept. De lehet, hogy valaki mégis tudja, James Cameronra gondolok. (nevet).
Jó is, hogy szóba került: szoktál-e moziba járni, láttad-e például az Avatart?
Igen, szoktam mozizni, bár most az elmúlt fél évben – hál’ istennek, szerencsére – sokat dolgoztam, de ezt a filmet nem hagyhattam ki.
Mi a véleményed róla?
Zseniális! Ez az ember fantasztikus… Igaz, kicsit „megnehezteltem” rá, amikor az 1998-as Oscar-díj átadáson tarolt a Titanic című filmjével (tizenegy aranyszobrot nyert – a szerk.), és azt találta mondani, hogy „I’m the king of the world”. Az egy kicsit erős volt. Hiszen akkor sem lehet ilyet kijelenteni, pláne magadról, ha iksz darab Oscar-díjjal tüntetnek ki… De az Avatar után azt kell mondjam, ha nem is a „világ királya”, de egy zseni, az biztos. Nagyon tudja, hogyan kell jó filmet készíteni. Szerintem csoda, ahogyan ez az ember a film semmi máshoz nem hasonlatos képi világát kitalálta. Vissza is megyek még egyszer megnézni!
Te idén kinek adnál Oscar-díjat?
Na látod, ennyi filmet viszont nem láttam. Úgyhogy ez nem lenne túl „fair”, ha erről nyilatkoznék. Nyilvánvalóan nem is az én tisztem, hogy megítéljem. De leginkább: nem találkoztam annyi filmmel, hogy bármit bizonyosan kijelentsek. Vagy akár hogy véleményem legyen.
De el lehet játszani a gondolattal, nem?
De. Jut eszembe: egy filmet nagyon szeretnék megnézni, a Precioust. Nem hallottál róla?
Sajnos, nem.
Ez egy nagydarab, pontosabban iszonyúan kövér fekete harlemi lányról szól, és Mariah Carey is játszik benne, és állítólag: jó. (A Precious Lee Daniels rendező filmje, Ramona Lofton, vagyis Sapphire Push című regénye alapján készült, a főszerepet Gabourey Sidibe alakítja – a szerk.). A filmben ennek a lánynak a megpróbáltatásait, az életét láthatjuk (teherbe esik stb.). Úgy rémlik, először a Times magazinban olvastam róla, mindegyik kritika dicséri, esélyesnek tartja az Oscar-díjra. (Nem is értem, hogy Magyarországra miért nem hozták eddig be, remélem, sor kerül rá.) Bizonyos, hogy az Avatar mindenféle díjat fog kapni, talán még a legjobb filmnek járó elismerést is elhozza.
Visszatérve a Halálkeringőre: A miniszter félrelép című 1997-ben készült vígjátékot követően ez volt, ugyebár, a második közös filmed Kern Andrással. Nyilván teljesen eltérő a két mozi, de ettől függetlenül a közös korábbi munka jelentett-e valami előnyt?
Persze! Nagyon sokat. Egyszerűen fogalmazva: igen szeretem Andrist – láthattad, amint a kérdésedre fülig szaladt a szám (szélesen mosolyog). Először is, mert közel állnak hozzám a jó humorú emberek, és neki aztán valóban fergeteges humora van. Továbbá nagyon intelligens, és mert remek embernek tartom és nagyszerű színésznek. S mert velem messzemenőkig rendes, nagyon-nagyon jó vele együttjátszani. Hozzáteszem, A miniszter félrelépnél másképpen működött a közös munka, mint a Halálkeringő esetében, mivel ott nemcsak szerepelt, hanem rendezett is, azokat a jeleneteket, amikben én Robival játszottam (Koltai Róberttel – a szerk.), azokat ő igazgatta, és fordítva. Ott nem lehetett a főszereplőknek „hátradőlni”, hogy jó, rendben, irányítson akkor a rendező. Még sok filmet kívánok magunknak Kern Andrissal, mert szeretek vele dolgozni.
Daniel Young tavalyi Szobafogság című filmje után Köves Krisztián Károly rendezése rövid időn belül már a második magyarországi thriller. Születőben-erősödőben volna hazánkban egy korábban elhanyagolt műfaj?
Ezek szerint igen. Azt hiszem, Sas Tamás is készített most valami hasonlót (Szélcsend – a szerk.), én drukkolok ennek a műfajnak egyébként.
Nyilvánvalóan a nyugatihoz mérten jóval szerényebb költségvetés is eredményezi, hogy ezen magyar filmek zömmel belső terekben játszódnak. Meghatározóan kevés helyszínnel készülnek.
Igen, ez nagy mértékben a pénzen múlik. Azonban nemcsak azon. Az igényességen is. Ha az ember hozzányúl ehhez a témához, akkor tudja, hogy itt azért veszélyes vizekre evez, mert ugyan az anyagiakon sok minden múlik, de egy produkció könnyen és hamar át tud fordulni az olcsóságba, a „gagyiba”, épp ezért fontos az ízlésvilág. S ezért gondolom azt, hogy persze, egy olyan környezetben próbáljuk a filmet megteremteni, ami még az anyagi lehetőségeken belül marad – de semmiképpen sem igénytelen. Amire büszkén rámondhatják, hogy igen, mi megpróbáltuk ezt, és sikerült.
A Halálkeringő története szerint az általad megformált, válságos élethelyzetbe jutó, szorongó főhősnő, Elza drogfüggő. A színészi kapcsolataid során miképpen tapasztaltad, Amerikában és Magyarországon mennyire van ez a tudatmódosítószer-használat jelen, vagy egyáltalán jelen van-e?
A személyes környezetemben sehol nem találkoztam ilyesmivel – hála istennek. Se kint, se itt. Azt gondolom, hogy a színészek többsége tisztában van azzal, hogy ez, ami itt van (végigmutat magán), ez a mi munkaeszközünk, mi ezzel dolgozunk. Vigyázni kell rá. A drogok és a gyógyszerek helyett más módszert kell találni, hogy az ember ki tudja magát pihenni, el tudja magát viselni.
Te „ott tudod hagyni” a szerepedet egy-egy színházi próba-előadás, egy-egy forgatás után?
Ez változó. Előfordul, hogy a kollégákkal munka után beülünk egy kávézóba-étterembe, levezetni kicsit a feszültséget, vagy akár nem is a feszültséget, csak jól esik együtt lenni azokkal, akikkel egy másik – színészi – helyzetben együtt voltunk. Dumálni egy pohár bor mellett akár az előadásról, akár másról. De tisztában vagyok azzal, hogy létezik egy olyan szint, ahol ez nem elegendő – és ha valaki gyenge, akkor jönnek a pótszerek.
S végül, ha már említettük a teátrumot: az, hogy idehaza színházi szerepekben is látható vagy, jelent-e egyfajta elköteleződést („röghöz kötődést”), miszerint Magyarország mellett döntöttél, és lemondtál az amerikai karrierről, „álomról”?
Soha, semmilyen végleges dolgot nem szeretek kimondani. Azzal, hogy itthon vagyok, egyértelműen azt választottam, hogy odakint nagyjából befejeztem a dolgaimat. Hiszen ahhoz, hogy ott az ember eredményeket érjen el, válogatásokra kell járnia. Nap mint nap sokra. Ahhoz kint kell lenni. Én nem vagyok kint. Hoztam egy döntést három és fél évvel ezelőtt, és azt választottam, hogy hazajövök, és színházban játszom.
Ennyire fontos a színház számodra?
Fontos az, hogy szakmailag minél többet tanuljak, és jó emberekkel dolgozzak. Mindig tudni kell mérlegelni és dönteni, hogy neked meddig jó egy adott helyzetben – és aztán cselekedni. S tudni kell váltani. S úgy éreztem, hogy most eljött az idő.
