A szovjet vezetés 1956. október 31-én hozta meg a döntést a fegyveres beavatkozásról Magyarországon. A következő kérdés az volt, kiket jelöljenek az ország élére. A legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, ha a törvényes miniszterelnök, Nagy Imre vállalja az együttműködést, benyújtja a lemondását, legalizálja az intervenciót, elhatárolja magát az „ellenforradalomtól”, és átadja a hatalmat a megfelelő embernek. Nagy Imre azonban erre nem volt hajlandó.
Ezt a forgatókönyvet csakúgy el kellett vetni, mint ahogyan Rákosi, Gerő és társaik visszahozatalát is. Hruscsov jól tudta, hogy régi játékosokkal nem lehet új partit kezdeni – fejti ki a lehetőségeket Kiss Réka történész az FN.hu-nak. Első számú vezetőként két név merült fel a moszkvai pártvezetésben: Kádár Jánosé és a keményvonalasok közé sorolt Münnich Ferencé.
Párthű és szovjetbarát
Kádár mellett számos érv sorakozott a szovjetek szempontjából. Egyszerre lehetett elhitetni, hogy szembefordul a sztálinista hagyományokkal, ugyanakkor bízni lehetett abban, hogy Moszkva iránt lojális marad, s tiszteletben tartja a birodalmi érdekeket. Szemben a korábbi moszkovita társasággal ő „hazai kommunista” volt, ráadásul megjárta Rákosi börtönét.
A nép szemében személye biztosíték lehetett a múlt bűneivel való szakításra, hiszen az emberek mit sem tudtak például a Rajk-perben játszott szerepéről. Ugyanakkor 1954-es rehabilitálása után – kevés kivételtől eltekintve szinte egyedüliként – visszatért a Rákosi vezette párt szolgálatába, ahol ismét vezető pozíciókat töltött be. Párthűsége tehát vitán felül állt.
Nagy Imre államminisztereként bírhatta a társadalom rokonszenvét, azonban a forradalom napjaiban is mindvégig kapcsolatban maradt Andropovval, a budapesti szovjet nagykövettel, s jó véleménnyel volt róla „a magyar ügyekben jártas” politikai bizottsági tag Mikojan is. Nem utolsósorban pedig zsarolható volt a forradalom alatt Nagy Imre melletti politizálása miatt. Megvolt benne a ragaszkodás a hatalomhoz, és a készség Moszkva kiszolgálására – foglalja össze a történész.
Gyorsan meggyőzték Moszkvában
November első napjaiban a szovjet vezetők a lehetséges utódot keresték, Kádár november 1-jén eltűnt. Münnich Ferenc segítségével a szovjet nagykövetségre, másnap, 2-án pedig titokban Moszkvába vitték, két napon keresztül részt vett a magyarügy rendezéséről folytatott megbeszéléseken. Eleinte nem tudhatta, hogy a bűnbak vagy az ország új vezetőjének szerepét szánják neki.
Kádár János 1960-ban (MTI)
A tárgyalásokról készült úgynevezett Malin-feljegyzések, és Hruscsov visszaemlékezése alapján e két nap alatt Kádár álláspontja gyökeres változáson ment keresztül.
Először még mint a Nagy Imre-kormány államminisztere beszélt, majd szép lassan világossá vált számára, hogy ő lehet Magyarország első embere. Fokozatosan elhatárolódott a magyar miniszterelnöktől és a hazai eseményektől, szembefordult Nagy Imrével, s vállalta az ellenkormány vezetőjének szerepét.
Ezekben a napokban Hruscsov Jugoszláviába utazott, hogy egyeztessen Josip Broz Titoval Magyarország újbóli katonai intervenciójáról. A tárgyalásukról fennmaradt dokumentumok szerint Tito Münnichhel szemben, mint a magyar társadalom számára elfogadottabb, nyitott személyiséget, Kádárt ajánlotta Hrucsov figyelmébe.
Légüres térbe érkezett
A későbbiekben Kádár János köré épített „legenda” része, hogy ’56 után nem volt mozgástere, ő volt a „kisebbik rossz”, ha más szerzi meg a hatalmat, tízezrével hullhattak volna a fejek – a román és kínai kommunisták ugyanis durvább beavatkozást, véres megtorlást követeltek. Ez azonban ilyen formában nem igaz. Miután hosszabb vitákat követően elvállalta az ország és a párt vezetését, november 7-én egy szovjet harckocsin a Parlamentbe szállították, és hozzálátott a társadalom és az új hatalom konszolidálásához.
Autogramosztás közben (MTI)
Kádár a jelek szerint nem készült sztálinista-rákosista restaurációra. Nagy Imre lemondatására, a hatalom jogfolytonosságának biztosítására, a szovjet „gondnokság” lazítására és kompromisszumokon alapuló politikai egyeztetésekre készült a magyar társadalom vezető erőivel. Gyakorlatilag mindenben csalódnia kellett. A szovjetek nem adták át az irányítást, 1957 kora tavaszáig „kézi vezérléssel” irányították a rendcsinálás első lépéseit és közvetlenül felügyelték a bábkormány intézkedéseit.
Nagy Imre elutasította a szovjet fegyveres beavatkozás és a Kádár-kormány legitimálását, valamint szembesülnie kellett a magyar társadalom rendkívül erős ellenállásával is. Kádár Magyarországra visszatérve tehát légüres térbe került, rá kellett ébrednie, hogy egyedül azok támogatására számíthat, akiknek segítségét terhesnek érezte: a szovjet hadsereg, másod- és harmadvonalbeli rákosista politikusok és a külföldi kommunista pártok sorakoztak fel mögötte.
Zöld út a megtorlásnak
Az új magyar hatalomnak mindaddig nem volt önálló mozgástere, míg a szovjetek 1957 januárjáig fel nem számolták a politikai, katonai és társadalmi ellenállás gócpontjait, s Nagy Imrét el nem távolították az országból. Kádár eközben a párton belüli bázisát igyekezett kialakítani, és egy hozzá hű, új fegyveres erő létrehozásával volt elfoglalva. Emellett meg kellett alapozni a számonkérés jogi alapjait, közvetlen politikai ellenőrzés alá kellett vonni és meg kellett rostálni a bíróságokat, ügyészséget.
Kádár és Hruscsov (MTI)
Lassan formálódtak a megtorlás jogi eszközei is – november-december folyamán ugyanis még sortüzek, majd pufajkás különítményesek próbálták „konszolidálni” a helyzetet. Elméleti síkon pedig Kádár az amnesztia ígéretétől a horthysta, fasiszta elemek ellenforradalmáig jutott. A hírhedt december 5-ei párthatározat pedig már nyíltan zöld utat adott a megtorlásnak.
Bosszú vagy megbocsátás?
„Ismételten félreérthetelnül kijelentem azt is: kormányunk november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretet, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk” – hangzott el Kádár rádióbeszédében 1956. november 26-án. Ám hozzátette: „A népi demokratikus rendszer olyan rendszer, mely demokrácia a demokraták számára, de diktatúra az ellenforradalmárok és fasiszták számára”.
1957 áprilisában pedig már arról beszélt, hogy az ellenforradalomért felelő „horthystákat” körmenetben kell bíróság elé állítani és kivégezni.
Megtört és megfélemlített
A szovjet „tanácsadók” – mint a budapesti követ Andropov és Szerov, a KGB vezetője – 1957 januárjától kezdve a magyar megtorló gépezet felállításával összhangban fokozatosan a háttérbe vonultak. Miután együtt megszabták a rendteremtés fő vonalait, márciusra az irányítás legnagyobb része már a Kádár-kormány kezébe került, bár a megtorlás a színfalak mögött továbbra is a szovjetekkel egyeztetve zajlott. A hazai keményvonalas, sztálinista kommunisták pereket, elrettentő ítéleteket követeltek, a legtöbb per 1957-1959 között zajlott.
A megtorlás tömegesítése és nagyfokú kegyetlensége a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek megtörését és megfélemlítését szolgálta. Ugyanakkor Kádáréknak mindvégig nehézséget jelentett az osztályharc alapjaira helyezni az „ellenforradalom” bűneit. Feszültséget okozott, hogy miért éppen a forradalmi munkás-paraszt hatalom társadalmi bázisának kikiáltott munkás és paraszti rétegek kerültek túlnyomó részt a bíróságok elé – jegyzi meg Kiss Réka.
A kegyelem gyengeség?
1957. január 1. és 3. között a budapesti titkos kommunista csúcson a résztvevők egyike kimondta a „Nagy Imre és társai bírósági felelősségre vonása”-frázist. Kádár véleménye is ismert volt: „Ha most lenne amnesztia, ez a főbűnösökre terjedne ki, s ez gyengítené a népi demokráciát”.
A végeredmény: 35 ezer ember ellen indult eljárás, a jogerősen elítéltek száma 22 ezer körül lehetett, két-háromszáz főt kivégeztek – a pontos számot máig nem ismerjük -, tízezreket internáltak, és tízezrek veszítették el munkahelyüket, egzisztenciájukat. Közvetve vagy közvetlenül a magyar társadalom többsége érintett volt.
Már nem kötelező gyilkolni
A történész szerint a perek alapján elmondható, hogy ugyan erős külföldi kommunista nyomás érezhető a forradalom utáni kemény megtorlásra, de semmi jel nem utal arra, hogy Kádár János bármit is tett volna vagy próbált volna tenni a terror mérséklésére. Saját, jól felfogott politikai-hatalmi érdeke volt a társadalom megfélemlítése és az ellenfelekkel való leszámolás a hatalom megtartásáért. Mozgásterének bővülését például nemhogy Nagy Imre megmentésére használta volna, hanem éppen ellenkezőleg, maga is hozzájárult az utolsó nagy sztálinista per halálos ítéleteihez.
A volt miniszterelnöknek azért kellett meghalnia, mert nem volt hajlandó lemondani és ezzel biztosítani a jogfolytonosságot, a Kádár-kormány konszolidációját. Pedig a kor kommunistái Sztálin után már ismerték a politikai buktatás fogalmát – gondoljunk csak Molotov mongol nagyköveti kinevezésére –, és már rég nem csak gyilkossággal tettek pontot a hatalmi harcok végére.
Harckocsik zárják le a Margit-híd pesti hídfőjét (MTI)
Nagy Imréék felelősségre vonásáról feltehetőleg szovjet kezdeményezésre döntöttek, 1957 tavaszán a szovjet és a magyar vezetés határozatot hozott a per megindításáról. A eljárás miértjeiről és hogyanjairól, a per érdemi kérdéseiről a magyar fél dönthetett, az időzítés azonban a szovjetek kezében volt. Moszkvában ugyanis a külkapcsolatok alakulásának fényében tekintettek a Nagy Imre-perre.
Még ebben az évben november 7-hez kapcsolódóan nemzetközi csúcstalálkozót rendeztek, majd 1958 tavaszán a szovjet és az amerikai vezetők ültek egy asztalhoz, ahol Hruscsov a béke jegyében lépett fel. A pert tehát „csúsztatták”, a szovjet „békeoffenzíva” szempontjából ebben az időszakban igen kellemetlen lett volna a halálos ítélet. A szovjet pártfőtitkár – „elfeledve” korábbi egyeztetéseiket a nagykövet útján még egy kétértelmű kérdést is feltett: mi lesz a Nagy Imre-per végkimenetele?
Történelmi felelősség
Kádár a Központi Bizottság elé tárva a kérést két lehetőséget vázolt. Vagy olyan döntést hoznak, ami nem élezi a nemzetközi helyzetet, magyarul Nagy Imrét életben hagyják. Vagy elhalasztják a pert, és ha a „nemzetközi helyzet” engedi, meghozzák a nekik tetsző ítéletet. Ő maga ez utóbbi mellett érvelt.
Kádár Jánosnak határozott történelmi felelőssége van Nagy Imre meggyilkolásában és az 1956-os forradalom utáni „rendcsinálás” kegyetlenségében – összegzi Kiss Réka. A kádári megtorlásban kétségkívül érezhető az idegen nyomás, de semmi nyoma nincs annak, hogy ettől megpróbált volna eltérni, hogy új, „emberi” utat akart volna választani.
