Kizsákmányoló bankokat foszt ki Johnny Depp

Közellenségek

Az 1930-as évek Amerikájában – amikor az elharapózó gazdasági válság okán úgy gyűlölte a bankokat a jó nép, mint ma – John Dillinger Robin Hood-i és filmsztárszerű népszerűségnek örvendett. A jó vágású, jól fésült és jól nevelt bankrabló („munka” közben sohasem használt csúnya szavakat) élete – és halála – mindig is filmre kívánkozott, a féltucatnyi, általa ihletett mozgóképből most, nagy hirtelen John Milius 1973-as Dillingerje és a némiképp áttételesen kapcsoló, olasz rendező, Marco Ferreri 1968-as Dillinger halott című alkotása jut eszünkbe. Gengszterünk anno az első számú közellenségnek számított, aki az FBI létrejöttét is generálta, és a szóbeszéd szerint a szövetségi nyomozók gyakorló céltábláján a mai napig az ő sziluettje látható.

Az egymásnak feszülő jó és rossz, illetve az árulás filozófiájának filmes nagymestere, Michael Mann (Szemtől szemben, A bennfentes, Ali, Collateral – A halál záloga) próbálkozott meg most az ikonná lett bűnember utolsó néhány hónapjának felgöngyölítésével. A dokumentumhatást kézi videokamera alkalmazásával igyekezett erősíteni, ami hol bejött neki (erdei sötétben lövöldözés), hol nem (általában). Történetében hangsúlyozza Dillinger lefegyverző báját – ilyen szempontból tökéletes választásnak mondható Johnny Depp – és azt, hogy e gengsztert mennyire megkedvelték az emberek, a barátnőjétől, a félig francia, félig indián Billie Frechette-től kezdve (Marion Cotillard) az amerikai közvéleményig bezárólag, amely – hangsúlyozzuk – nem igazán szimpatizált az országot a válságba taszító bankokkal (érthető).

Ám miközben Dillinger bandájának – köztük a szociopata Baby Face Nelsonnak (Stephen Graham) – a kalandjai sokakat tiszteletteljes borzongással töltöttek el, J. Edgar Hoovernek (Billy Crudup) azon ötlete támadt, hogy a bandita elfogását arra használja fel, hogy a nyomozóhivatalát az országos rendőrség szintjére emelje (amiből aztán az FBI lett). Szó szerint és tulajdonképpen Hoover tette Dillingert Amerika első számú közellenségévé, és bevetette ellene a fess Melvin Purvist is, „az FBI Clark Gable-jét” (Christian Bale).

Dillinger (és kompániája) többnyire túljárt Purvis embereinek az eszén a hajszák és fegyveres összecsapások során, csupán a nyugati bűnüldözők toborzása és a nagy ívű árulások megszervezése nyomán lett esélye Purvisnak arra, hogy behálózza Dillingert.

Mann filmjének elejétől fogva tudjuk, hogy hőse el fog bukni – ezek után a nagy kérdés az, hogyan jutunk el idáig. Felemásan. A rendező túlságosan kerüli a naturális részleteket (az izgalmas lövöldözéseket, a szerelmes együttléteket), minek utána az élet zajától bizonyos szempontból mentes, az iránt értetlen főhős az eredmény. Természetesen nem azt várjuk el Manntól, hogy részletes társadalmi elemzéssel szolgáljon, miképpen érhet valaki úgy az erkölcsi mélypontra, miközben minden mozdulatában megtestesíti azt, de több elevenséget igen. Sokkal-sokkal többet. Ennek ellenére Depp (és olyan színésztársai, mint Crudup, Giovanni Ribisi és persze Bale) nagyszerű percekkel ajándékoznak meg bennünket.

Adventureland – Kalandpark

Személyes film Greg Mottola rendező-forgatókönyvíró alkotása, visszafogottabb humora jól érvényesül – hasonlóképpen a Kiruccanók című, méltánytalanul elfeledett pályanyitófilmjéhez –, a korábbi mozijának (Superbad – avagy miért ciki a szex?) scriptjét Seth „Apatow-művek” Rogen írta, durvább és harsányabb poénokkal.

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén járunk (az 1987-ben játszódó film idején Mottola 23 éves volt), amikor a rendezői alteregó James (Jesse Eisenberg) frissen érettségizve egy szépre álmodott európai jutalomnyaralás helyett a szülői pénzszűke miatt vakációs munkára kényszerül – a jobb napokat látott (értsd: enyhén lepukkant) helyi vidámparkban. A sanyarúnak induló meló aztán kifejezetten szórakoztatóvá válik, mikor „lefüvezi” a cimborákat (több zacskó szívnivaló csodákra képes), pláne amikor kiderül, hogy itt nőzni is lehet. Némiképp nehezíti azonban a helyzetét, hogy az opció kettős: vagy az öntörvényű, kusza családi hátterű Em (Kristen Stewart), vagy bigottan vallásos família tagja, az érzékileg túlfűtött Lisa P. (Margarita Levieva) mellett dönthet.

Ugyan az altesti viccelődést itt sem ússzuk meg, de a finomabb – hogy ne mondjuk: nosztalgikusabb – humorra érzékenyebbek jót szórakoznak a filmen. Különösképpen azok, akik a nyolcvanas években töltötték fiatalkorukat (tettek matúrát, tovább tanultak vagy munkába álltak), és értékelték az osztrák Falco zenei munkásságát (lásd: Rock Me Amadeus).

A szereplők (és a korszak) iránt mutatott szimpatikus megértés, a jó színészi játék (no meg a boldog múltba révedés) miatt megbocsátunk minden sablonos, suta megoldást. (Például a film zárlatát.)