Borat után Brüno forgatja fel Amerikát

Brüno

Ki volt Ali G és Borat előtt? Brüno! A homoszexuális osztrák divatmániás riporter figuráját az egykori oxfordi diák, Sacha Baron Cohen már a két ikonikussá lett alteregója előtt kitalálta, de csak most érkezett el az idő, hogy a „társainál” radikálisabb humorú Brüno a nagyvásznon is megjelenjen.

A meleg tévés egyetlen és jól összefoglalható célja: a provokálás. A milánói divatheti incidensét követően Amerikában próbálja a szerencséjét – és feszegeti a határokat. Tükre még torzabb, mint a Borat… esetében volt, a toleranciájával kérkedő kontinensnyi országról gyorsan kiderül, hogy inkább irtózik a Brüno/Cohen képviselte másságtól. Hősünk viszont mindenkinél jobban akarja-vágyja a hírnevet, tudja, hogy ehhez felhajtás, de minimum egy afrikai kisgyermek örökbefogadása szükséges. S közben egyaránt kigúnyolja a gyerekeikből mindenáron sztárt faragni akaró szülőket – aki érez némi rokon vonást Michael Jackson szomorú sorsával, nem érzi rosszul, kegyeleti okokból azonban a végső variációból kimaradt a La Toya Jacksonnal készített interjú –, pellengérre állítja a jótékonysági ügyek mellé reflexszerűen álló sztárokat, kifigurázza a divatvilág ürességét, és természetesen megkapják a magukét az amerikai „vörösnyakúak” is. Mindezt úgy teszi, hogy a néző nem tudja eldönteni, előre megrendezett vagy spontán módon formálódó jelenetet lát-e.

Cohen ringó farával, himbálózó hímtagjával dönti a tabukat, nem átall olyan kényes kérdésekbe is belemenni, mint a közel-keleti konfliktus vagy a (tálib) terrorizmus. Humora zsigeri, de az benne a legjobb, hogy az általa kiváltott reakciók gondolkodásra késztetnek. Álszentségünk, előítéleteink meghatároznak – és bizony könnyen lehetséges, hogy ilyen végtelenül pimasz, arrogáns, szégyentelen (úgyis mint: őszinte) figurák, mint Brüno kellenek ahhoz, hogy újraértékeljük buta manírjainkat.

Excsajok szelleme

Az operatőrből lett amerikai rendező, Mark Waters készített már megmondófilmet fiatal lányoknak (Bajos csajok) és házasulandó hölgyeknek (Ha igaz volna…) – szinkópának meg ott A Spiderwick-krónikák. Mondhatnánk, a szebbik nem lelkének nagy ismerője, de nem. Legalábbis az Excsajok szelleme című érzelgős komédiájából sem derül ki egyéb, csak a közhely, miszerint a ragadozó típusú férfiállat belsejében egy könnytől maszatos képű kiskölök hüppög („szeressetek!”), a boldogság meg ott hever előtte karnyújtásnyira (hogy ne hüppögjön már annyira és ne szívasson már összevissza).

Az üde színfoltú Másnaposok forgatókönyvírói, Jon Lucas és Scott Moore ezúttal erősen visszafogták kreativitásukat, és Charles Dickens Karácsonyi éneke szellemében a múltba röpítik a hősüket, hogy újragondolja sekélyes életét. Merthogy történik, hogy a csélcsap sztárfotósnak, Connor Meadnek (Matthew McConaughey), aki puszta élvezeti cikként bánik a nőkkel, az öccse lakodalma előtti éjen megjelenik Wayne bácsi (Michael Douglas), az egykori nőcsábász agglegény, hősünk örök példaképe, és a segítségével végigtekinthet volt és lehetséges kapcsolatain. Miközben meglátogatják őt a régi csajai szellemei, és magukkal ragadva elviszik a múltba, illetve a jövőbe, hogy egy vad, kalandos és „fantasztikus” utazás során szembenézzen a sok elrontott, tönkretett és szétzilált kapcsolatával, elkíséri régi nő haverja, a férfi csáberejére egyedül érzéketlen Jenny (Jennifer Garner).

Az exek szellemei összefognak, hogy rájöjjenek, mitől lett ez az egyébként helyes fiú ekkora semmirekellő, és hogy van-e még esélye az igaz szerelemre, vagy tényleg olyan reménytelen eset, amilyennek mindenki más látja (Jenny is).

Könnyed, ám tartalmatlan mesével van dolgunk. A minimálisan vállalt célt a stáb teljesíti, nem túl bonyolult fordulatok után, sablonos alakítások közepette (McConaughey dögös, Garner intelligens, Douglas szarkasztikus) jutunk a révbe. Tulajdonképpen mindenki boldog – vagy minimum: elégedett –, csak valahogy nem tudunk mit kezdeni vele.