Mickey Rourke tündöklése és bukása a mozikban

Éjszaka múzeumban 2.

Ügyes fickó ez a Shawn Levy rendező (és producer). Hollywoodban legalábbis úgy tartják számon, hogy a nem túl bonyolult (értsd: földegyszerűségű), olykor szerelmes érzelmekkel színesített komédiai alaphelyzetekből szórakoztató, de még inkább: jól kasszírozó filmeket gyárt (nem készít, gyárt). A Tucatjával olcsóbb, a Szakítópróba, A rózsaszín párduc és a Míg a jackpot el nem választ rendezője a kétszázötven millió dollárt kasszírozó, három évvel korábbi Éjszaka a múzeumban című vicces filmje után most előrukkolt a folytatással, ami alig takargatva nyersen arról szól, hogy lám, nyáron is a hűs vetítőtermekbe kerül egy gyermekbarát mozi – a szülők örömére, és pénztárcájának a terhére.

Itt az történik, hogy az időközben (az első felvonás óta) egy sikeres találmányának köszönhetően éjjeliőrből menő vállalkozóvá avanzsáló Larry Daley (Ben Stiller) régi jó barátait, a Washingtoni Természettudományi Múzeum kitömött vagy viaszba foglalt nevezetességeit átszállítják a Smithsonian Amerikai Nemzeti Történelmi Múzeumba, ám útközben „elkallódik” a Fáraó Aranytáblája, amelynek segítségével – ahogy azt az első részből már tudhatjuk – éjszakánként életre kelnek a kiállítási tárgyak. Emberünk tehát újra elemlámpát ragad, hogy megmentse hű cimboráit.

És mindezen tulajdonképpen jót fognak szórakozni a kicsik és a nagyok, mert helyén van a látvány, jókat bolondoznak a vígjátéki vénájú színészek. Mind a régebbi rész szereplői (Robin Williams, Owen Wilson stb.), mind az új arcok (Amy Adams, Hank Azaria stb.) a helyükön vannak, és csak Stillert érezzük behelyettesíthetőnek . Kizárólag Levy nem tette a dolgát, nem vette észre, hogy hiányzik a forgatókönyv (Robert Ben Garant és Thomas Lennon az elsődleges „főbűnös”, mint író), és szemet hunyt az olyan csúnya tárgyi tévedések mellett, hogy Custer tábornok az indiánok barátja. (A tisztánlátás kedvéért: Custer az 1860-70-es évek amerikai indiánháborúiban a tengerentúli hadsereg lovasságának fővezére volt. „Indián-mészárosnak” is nevezték.)

Citromfa

Hálás alkotói téma – nyilván a valóságban egyáltalán nem az – a palesztin- (arab-) izraeli viszony (tessék érteni: konfliktus). Nem azért, mert bőséges díjözön jár érte, mint legutóbb Ari Folmannak a 2009-ben Oscar-díjra jelölt Libanoni keringő című háborús animációs filmjéért (az 1980-as évek libanoni háborújának traumája egy volt zsidó katona szemszögéből), vagy mint Elia Suleimannak járt a 2002-es Deus ex machina című, Cannes-i zsűri-különdíjas (meg sok minden más elismerést bezsebelő), a zsidó-palesztin határon játszódó szerelmes filmjéért, hanem mert mélység és égető aktualitás van benne. Merthogy bizony valahogy nagyon gyorsan és – hangsúlyozzuk/hangsúlyozzák – békésen kezelni kell ezt az ezer éves mérgekkel teli nexust, mert baj lesz.

Eran Riklis rendező – és forgatókönyvíró, amiben a társa Suha Arraf volt – történetében a felszínen feszül a feszültség, és körvonalazódik valamiféle megoldás is. Csakhogy.
A cselekmény szerint Salma, a palesztin özvegyasszony (Hiam Abbass) házával szomszédos telekre költözik az izraeli védelmi miniszter (Doron Tavory) gyönyörű feleségével (Rona Lipaz-Michael) együtt. A rezidencia Salma citromligetével szemközt áll, éppen a zöld határvonalon. Mivel a kert megnehezíti az épület biztosítását, a védelmi erők parancsba adják a fák kivágását. A nő egy fiatal ügyvéd (Ali Suliman) segítségével elindul, hogy törvényesen megvédje igazát.

Csakhogy. Riklis elfogultan (a palesztinokkal szimpatizál) mesél, de nem ez a gond, hanem hogy az ismert kliséktől kisérve. Főhősnői (Abbass és Lipaz-Michael) azonban megmentik a filmjét – és a néző elgondolkozik azon, hogy meglehet, megint csak a gyengébbik nem az erősebb, vagyis hogy ők jelentik a megoldást ebben a végeláthatatlan csatározásban.

A pankrátor

Az idei Oscar-díjátadón nagy, nem alaptalan eséllyel indult A pankrátor főszerepével Mickey Rourke, a legjobb férfi színésznek járó aranyszobrot végül Sean Penn vihette haza a Milkért. Hogy így történt, tulajdonképpen érthető, mert A pankrátor inkább Rourke „dokumentumfilmje”, amiben az 1990-es évek filmes szívtiprója szétműtött, agyonkemizált, lecsúszott önmagát adta. Nehéz is elválasztani – erre a gyakori kézi kamerázás is rásegít, amikor is olyan érzése támad a nézőnek, hogy valóban egy levitézlett díjbirkózó szánalmas életébe pillanthat bele –, hogy per pillanat Randy „Kos” Robinson vagy Rourke van a vásznon jelen. (Mondják az okosok: mindkettő. Persze, mindkettő, de szerintünk ez a kettő egy.)

A korábban inkább „intellektuális” filmeket készítő Darren Aronofsky rendező (Pi, A forrás) Robert D. Siegel forgatókönyve nyomán most egy érzelmekre ható mozival jelentkezett (amiért tavaly Velencében meg is kapta a fődíjat). Igaz, a Rekviem egy álomért című 2000-es „drogfilmje” már mutatott valamit abból, hogy szívre hatóan jól tudja ábrázolni a periférián tengődő egzisztenciákat.

Randy Robinson, „a Kos” (Rourke), az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén a pankráció ünnepelt királyaként bunyózott, húsz évvel későbben és öregebben épphogy a kenyérre valót össze tudja verekedni magának New Jersey-i középiskolák tornatermében és a lepukkant művelődési házakban. Mivel képtelen bármiféle emberi kapcsolat fenntartására, a lányával (Evan Rachel Wood) is már régen eltávolodtak egymástól, csupán a pankráció nyújtotta eksztázis és a rajongók szeretete tartja életben. Egy szívroham azonban kiüti őt a ringből és addig megszokott életéből, amit Randynek kénytelen-kelletlen át kell értékelnie. Újra felveszi hát a kapcsolatot lányával, sőt egy szintén új életet kezdő bártáncosnő, Cassidy (Marisa Tomei) személyében még a szerelem is rátalál. Mindez azonban még csak ringbe sem szállhat a pankráció csábításával, aminek Randy nem tud – és nem is akar ellenállni.

A húsz évvel ezelőtti sikereik világában megrekedt figurák – a korabeli „trúmetál” és glamrock hozza csak őket lázba – olyan kisemberek, akiknek a sorsa megérint. Randy kényszerű csemegepultos melója, lakóautóparki „otthona”, avagy Cassidy (vagy bárhogy is nevezik) egyszerű álma (egy normális helyen normális életet élni a kisfiával – és akár Randyvel) érthető és átélhető. Túlságosan is az. A sztori kiszámítható (közhelyes), csavarok nélküli menete rontja a film összértékét, hiába Rourke nagyszerű jelenléte (amiért BAFTA-, Golden-Globe-díj is járt), vagy akár Tomei hasonlóképpen maradandó alakítása, a film egésze alatta marad az elvárásoknak. Ha jobban, alaposabban átgondolják, filmtörténeti jelentőségű lehetett volna, de így „csupán” egy a könnycsatornákra ható tucatdráma. Persze így sem rossz, sőt.

A pankrátorhoz kísérőfilm is dukál, Kenyeres Bálintnak (Before Dawn) A repülés szabadsága című rövidfilmje, ami látványában, kivitelezésében igen tetszetős darab. Festményszerűsége mögül azonban hiányzik a jó szöveg – és így nehézkessé válik az értelmezése is. Az azonban biztos, továbbgondolásra sarkall, ami – végső soron – üdvös eredmény.