A fenti kötelező programok közül elsőként a halászlét pipálhattuk ki az egyszerű piroskockás abroszos Matróz étteremben, amely talán a legjobb a városban. Az említett hungaricum vörösen forrón, a sok belefőzött haltól sűrűn érkezik, utána a túrós csusza házi tésztából ropogós pörccel. Nem is lehetne jobb nyitány.
Hendrix mosolyog
Ezután már kezdődhet az első fesztiválprogram, a Thanks Jimmy Fesztivál. A győri megyeháza előtti téren a munka ünnepét próbálták a szervezők a gitárosok ünnepévé varázsolni. Nincs olyan gitáros ugyanis, aki ne játszotta volna el valaha Jimi Hendrix klasszikusát, joggal gondolhatták hát a szervezők, hogy sokan bekapcsolódnak a látványos akcióba. Wroclaw főterén tavaly 1951 gitáros pengette a legendás dalt, jelenleg ez a döbbenetes hatású koncert Guinness-rekordnak számít a világon.
KÉPGALÉRIA (Fotó: Horváth Balázs)
Az első magyarországi nekifutás Győr belvárosában nem döntötte meg a csúcsot, de közel százan pengették a legendás bluesballadát. A hangulatot az amerikai basszusgitár-fenomén TM Stevens és számos zenésztársa forrósította. A fesztivál a gitárok felemelésével sem ért véget. A város számos pontján találkoztunk még az este kisebb együtt gitározó csapatokkal, akik a gitárosok ismert repertoárjából játszottak Bikinit, Tankcsapdát, Metallicát, Guns ’N’ Rosest. Igazi közösségteremtő programnak látszik. Jimmy Hendrix biztosan mosolyog odafentről.
A nyomasztó pankrátor
Ezután nem bírtuk megállni, hogy meg ne nézzük Mickey Rourke Amerikában már legendássá vált filmjét, A pankrátort (Golden Globe-díj, Oscar-jelölés). A filmben Randy Robinson, “a Kos”, a nyolcvanas évek végén a pankráció ünnepelt királya volt. 20 évvel később és öregebben épp hogy a kenyérre valót össze tudja verekedni magának lepukkant helyeken. Emberi kapcsolata abban merül ki, hogy egy sztriptíz bárban kér priváttáncot egy a szakmából éppen kiöregedő táncosnőtől. Mikor egy szívroham után szeretné rendbe szedni az életét, és rendezni kapcsolatát a régen elhagyott lányáva
A Sin Cityvel visszatérő Rourke ezzel a filmmel gyakorlatilag megvalósítja a Sin Cityben megjelenő mellékszálat, amikor is egy sztriptízbárban az egyik szereplő elmondja, hogy Marv tulajdonképpen rossz korban született, mert Rómában félistenként tisztelték volna, mint gladiátort. Itt tulajdonképpen ezt a gondolatot bontják ki, hogy egy ilyen gladiátor, hogyan él éjszakai árupakolóként, bolti eladóként, sztriptízbárban nyálat csorgató kuncsaftként, és hogy milyen reménytelen is ezen változtatni. Rourke szétesett, kiélt arca mintha erre a szerepre predesztinálná, és a saját életén keresztül is biztosan át tudja élni az élet hullámvasútjának hegyeit, völgyeit. A film annyira hiteles, hogy az már egészen nyomasztó.
Nem lehet mindent
A mozizásnak köszönhetően viszont újabb frusztráló élményben volt részünk, ugyanis mire átérünk a fesztivál központi helyszínére, a Megyeháza előtti térre, pont halljuk, hogy egy igen zúzós, és a vége alapján nagyon király koncertről maradhattunk le, a már a Jimi-fesztiválon is feltűnt TM Stevens és az ő Shocka Zooloo Bandjének koncertjéről. Az utolsó akkordok, amelyek nekünk adatottak, arra engedett következtetni, hogy itt ugrálni és őrjöngeni lehetett volna a dobra meg a basszusra, a kemény riffekre, és a pörgős ritmusra. Így viszont a majdnem élmény miatt csak a karácsonyi vásárra emlékeztető téren felállított boros bódéknál vigasztalódhatunk. Itt azonban a Mediawave-bölcsességek egyik főtétele lép életbe, miszerint egyszerre nem lehet mindent. (Ez akkor hangzott el néhány éve, amikor egy hajléktalan ebédre is meg akarta hívatni magát, miután egy stampedlit és egy cigit kapott tőlünk).
KÉPGALÉRIA (Fotó: Horváth Balázs)
Mindegy, iszunk a jó palkonyai rozéból. Némi trükközéssel ebből fröccsöt is lehet inni. Hogy ehhez trükközni kell, az annál is furcsább, mert valamikor a Mediawave még büszke volt erre a magyar kuriózumra, amit a helybeli Jedlik Ányos nevéhez lehet kötni, mint a szóda feltalálójához.
Puding és búzasör
Mivel a nagy távolságokat mozgáskorlátozott barátunkkal nem tudunk megtenni, már inkább nem megyünk vissza a Rómer házba, hanem inkább a szállásunkon némi további fröccs segédletével folytatjuk a borpultoknál megkezdett diskurzust, amíg a sorok írója gyomorégés, és a beszélgetés repetitív jellege miatt hajnali egykor inkább a távozás híves mezejére nem lépett. (Később ezzel kivívta magának a puding jelzőt)
Másnap a hűvösebb időjárás miatt a szokásos Rába-parti piknik jellegű sörözésünket kihagyjuk, helyette kiülősben fogyasztunk méregdrága búzasöröket. Ezzel nem is lenne baj, mert közben ki-kisütött a nap, de végül mégis, amikor kiderül, hogy nem tudták, hogy egy valaha matematikatanárnak tanuló kolléga is ül az asztalnál, és kiszúrja, hogy egy ezressel hosszabb számlát hoztak ki. A jóhiszeműségünk persze felemás, mert valahogy már nem tudunk hinni a hazai vendéglátósok becsületességében.
Győr szégyene
Erre az előítéletünkre erősít rá a Katalin-kert étterem (vagy mi) is, amit utólag csak Győr szégyenének aposztofáltunk. Tettük mindezt úgy, hogy az utóbbi közel tíz évben szinte minden évben megfordultunk itt, és mindig meg voltunk elégedve az étellel és a kiszolgálással is. Most azonban mindkettő az üzemi étkeztetés színvonala alatt teljesített. Rövid összefoglalónak csak címszavakban puffognék.
A halászlé nem szürke, hanem piros. A cigánypecsenyéhez hozzátartozik a kakastaréj alakú sült szalonna. A röszti normális esetben nem szenesre égetet darabos burgonyatrutyi. A brassói aprópecsenyének nem szabad egy centi vastagon piros zsírban állnia. A steakburgonya nem lehet jeges belül, és ha emiatt visszaküldik újramelegítetni az ételt, akkor nem szabad tegezni a vendéget, és urambocsá még elnézést is illik kérni. A főételeket egyszerre kell kihozni, nem akkor, amikor a többiek már túl vannak az étkezés felén. Ha szőrszálhasogatók akarunk lenni, akkor továbbiakat is említhetnénk, de már az emlék is bosszantó, hogy folytassuk.
Nem tudjuk, hogy mi romolhatott el az utóbbi időben a Katalin-kertben, de fontos, hogy megjegyezzük, hogy a gasztronómia is kultúra. Össze kellene kapni magukat, hogy ebben felnőjenek a Mediawave színvonalához, mert az valóban szégyen, hogy a külföldről idelátogató vendégek ezzel szembesülnek.
Nem jött be a bugi
Ettől aztán annyira elment a kedvünk, hogy gondoltuk majd a művészet helyrebillent minket. El is mentünk a fő koncethelyszínre, hátha belefutunk valamilyen izgalmas koncertbe. Ebben most szerencsénk volt. A hazai Travarica játszott ugyanis, ahol megkaphattuk az édes bús balkáni cigány-swinges infúziót, amitől ismét visszatért belénk az élet. Hallhattunk olyan slágereket, mint például a Caravan, de a Cigányok idejéből is ismert Ederlezit is, amely itt sokkkal vidámabban szólt. Mellette a saját számok sem tűntek semmivel gyengébbek.
KÉPGALÉRIA (Fotó: Horváth Balázs)
Talán csak annyi hiányosságot lehetne említeni, hogy igencsak erős volt a kontraszt az énekesnő, a ritmusszekció, a hegedűs lelkes pörgése és a gitárosok, klarinétes, harmonikás lelketlen reszelő hozzáállása között. Hozzá kell emellett azt is tenni, hogy a közönség felől sem kaptak erős impulzusokat. Nagyjából három sorban ötvenen ücsörögtek a győriek, hátrébb pedig a sörös padoknál még vagy százan. Sehogy sem lehetett rábírni őket, hogy megmozduljanak, pedig a kannás srác mindent megtett, lejött a színpadról bugizni, és próbálta táncra ingerelni a közönséget, hiába.
Kisfilmek a nagyvilágból
Miután a Travarica visszahozott minket az életbe, ideje volt a kisjátékfilmekbe is belekóstolni. Azért érdemes rövidebb filmekből álló blokkokra menni, mert ha valamelyik nem tud megfogni minket, akkor a következő még bejöhet. Így volt ez most is. Azzal a különbséggel, hogy most mintha az elején lettek volna a nehezebben emészthető darabok, és a végén a filmszerűbbek.
A nehezebbek közé tartozott az 5 mérföld, amely egy tizenéves lányról szól, akit unokatestvéreivel nyaralni küldenek annak reményében, hogy addig megfeledkezik a kórházi ágyon fekvő nővéréről. Ezen túl nem is tudunk meg sokkal többet, csak azt, hogy az unokatesó átúszik egy tengeri barlangon, aztán nem tér vissza. Ez a barlang persze biztosan valamiféle szimbólum, de ennek ellenére nem értjük mit akarnak nekünk mondani. Lehet, hogy csak azért készítették el a filmet, hogy az operatőr megcsinálhassa azt az óriási zoomolást, amelynek során egy közeli képtől eljutunk egészen a sziklaszirtet teljes egészében befogó tájképig.
Hasonlóra gyanakodott a korábbi matematikai képzettsége miatt magasztalt István kolléga a következő filmnél. Szerinte itt a filmkészítő egyszerűen talált valahol egy gyönyörű szélmalmot, és úgy gondolta, hogy erről valami filmet kellene forgatni. A történet szerint egy öregember és egy idős lebénult feleség szavak nélkül is megérti egymást. Megfürdeti, minden reggel friss kenyeret süt neki. Egy nap aztán elfogy a liszt, és az öreg kénytelen elmenni a malomba. Itt ugyan értjük az üzenetet az elmúlásról, a kiszolgáltatottságról, és arról, hogy olyanok vagyunk, mint a kövön mászkáló bogár, de kicsit erőltetett és vontatott az egész, de a malom kétségtelenül szép.
A leginkább filmszerű alkotás a Végre vasárnap! című francia alkotás, amelyben a 13 éves Ibrahimot kicsapják az iskolából, de azt hiteti el apjával, hogy megkapta a bizonyítványt. Az apa pedig nagy ünneplésre készül, hogy megünnepelje az örömteli eseményt. Itt már olyan elemek is megjelennek a filmben, mint a párbeszéd, a karakterábrázolás, már-már otthonosan kezdjük magunkat érezni, hogy nekünk itt egy történetet akarnak elmesélni, és nem rejtélyes utalásokat tenni. A film ennek ellenére lehetett volna rövidebb, feszesebb is, néha már kínos, hogy meddig húzzák, még a nagy felismerést.
A felhozatalból mégis A bátyám című lengyel kisfilm fogott meg minket legjobban. Valószínűleg, mert a két főszereplő gyerektől mindent elhittünk, annyira jól játszották a szerepüket. A történetben a kisebb fiú eleinte kolonc bátyja nyakán, amikor horgászni akar menni vele, de aztán igazi szeretetteljes kapcsolat alakul ki köztük. Közben a kissrác bevezető leckéket is megtekinthet a másik nem megismerésének tárgyából. Egy kicsi kompakt történet, mélységekkel és magasságokkal, csattanóval, emberi melegséggel, mindennel, amire egy kisjátékfilmnél szükség van, és hozzá még nagyon szépen is fényképezték.
Erotika Győrben
1969-ben a szexuális forradalom dübörgött Amerikában. Ha jó matekosok vagyunk, akkor kiderül, az pontosan 40 éve volt. Ennek apropóján konferenciákban, koncertekben és kiállításokban is előjött az erotika. (Nem beszélve a meleg tavasz miatt apró ruházmányokkal szemtelenül kacérkodó hölgyeket.) Mi az Erotik Art című tárlatot látogattuk meg. Itt kortárs magyar képzőművészek erotikus tartalmú alkotásai sorakoztak. A szentendrei (bizottágos) Wahorn-ef Zámbó-vonaltól a fiatalabb generációig 40 művész alkotásait – fotókat, videókat és installációkat – láttuk itt. A portásbácsi mondta, hogy fenn vannak a lazább, a pincében a durvább dolgok – igaza volt. Alant például kasztrálógépet is láttunk, valamint a Taxidermiából megismret preparátor húsból-bőrből-kitudjamiből összevart gusztustalanságait. Az erotika itt néhol pornóvá vált, még akkor is ha csak a megbotránkoztatás szándékával is.
KÉPGALÉRIA (Fotó: Horváth Balázs)
Az erős felindultságból elkövetett továbbállás a volt zsinagógáig tartott, ami az egyik legszebb és legjobb akusztikájú koncertterem az országban. Itt a finn Johanna Juhola és Timo Alakotila adott koncertet. Johanna egy finntangóharmónikás, fura, jellegzetes, amolyan björkös jelenség. Lenyugtató, de különös hangulatú, északi zenét varázsoltak a győri éjszakába. Azt mondjuk nem értjük továbbra sem, mi az a finn tangó, de mindegy. Ekkor eszünkbe jutott, hogy a főtéren Ferenczi Gyuriák játszanak, arra talén pöröghetnénk egy fesztiválzárónyit. Mire odaértünk, épp vége lett. Maradt a bor-pálinka-maradék gulyás elfogyasztás az utolsó napra.
Munkát keresnek a szervezők
A fesztivál jövőjéről egyelőre nem sokat tudunk. Csak az biztos, hogy a szervező csapat a katalógusban megjelent hirdetés szerint munkát keres, hogy együtt tudjanak maradni. A Mediawave Alapítvány elnöke, Durst György emellett annyit is elárult, hogy biztosan megtartják a 20. jubileumi fesztivált, de hogy térben és időben ez hol és mikor lesz, azt még nem tudni. Mi biztosan örülnénk neki, ha jövőre ugyanekkor és csak majdnem ugyanitt lenne. A Megyeháza előtti teret ugyanis elhibázottnak tartjuk, ahogyan Hartyándi Jenő fesztiváligazgató is.
Mint az FN kulturkommandójának elárulta, másodszorra voltak ezen a karácsonyi kirakodóvásárra emlékeztető téren, de harmadik alkalom biztosan nem lesz. Azt már biztosan lehet tudni, hogy a válság jövőre érinti majd őket igazán, mert már most látszik, hogy sokkal kevesebb jut majd a kulturális támogatásra, a fizető vendégekből pedig nem tudják megoldani a finanszírozást. A válság így arra fogja kényszeríteni őket, hogy valahogyan átalakítsák a rendszert. Mindenesetre a Mediawave nélkül Győr biztosan szegényebb lenne, már csak az idegenforgalomból és vendéglátásból befolyó forgalommal is, azt pedig még pénzre sem lehet váltani, hogy ilyenkor mennyi figyelem irányul a városra.
Az FN különítménye ezen az idei fesztiválon nem biztos, hogy mindig a legjobb döntéseket hozta, miszerint talán ki kellett volna hagyni a Katalin-kertet, A pankrátor helyett pedig TM Stevenset kellett volna választani. Ekkor azonban éhesek maradunk, és a kihagyunk egy fontos kultfilmet, de végül ahogy a Mediawave-mondás tartja: egyszerre nem lehet mindent.
