Az 1990-es megalakulásától nagyjából ugyanazt a zenei felfogást képviselő Korai Öröm többször volt – joggal – az év koncertzenekara, nevéhez számos úttörő kezdeményezés fűződik a hangversenyek alatti videoinstallációk bevetésétől kezdve a koncertek utáni acidpartik és az uszodapartik beindításáig, vagy az úgynevezett digitális improvizációs technikával kiadott albumig. Bejárták a világot Dublintól Szentpétervárig, többször felléptek a Sziget nagyszínpadán. Szóval mindent elértek, amit ezen az alternatív-underground vonalon el lehet. A 8, olykor 9-10 tagú zenekar igazi terepe ennek ellenére ma is a kisebb klubok világa, mondjuk egy többkoncertes este éjszakába nyúló levezetése.
A Korai Öröm honlapján két stílusmeghatározást találunk: „(a sajtó szerint): ambient, városi népzene, pszichedelikus etno, a kilencvenes évek folyamatzenéje, akció-zene. … A zenekar szerint: világzene, vagy talán ethno-trance-tribal-metal”. Na, most ettől nem leszünk természetesen sokkal okosabbak, meg kell hallgatnunk valamelyik (bármelyik) lemezüket. És ez a „bármelyik” a baj az új, egyszerűen 2009-es című albummal is. (Eddig is a megjelenés évszáma volt minden albumuk címe.) Korrekt kis anyag, de olyan, mint a többi. Semmi újat nem tesz hozzá az életműhöz, igaz el sem vesz belőle.
Néhol a keményrock-hangzás, néhol a pszihedelikus elszállás jellemző az anyagra, megspékelve az egzotikus hangszerekkel felturbózott kalandozásokkal különböző etnikumok zenéjébe. Mint mindig. De valahogy ezúttal nem elég húzós és nem is elég elszállós a kilenc szám. Leginkább filmzenének tudnám elképzelni. Kitűnő hangulatteremtő hatása van, de mint tudjuk, a filmzene akkor jó, ha észre sem vesszük. El tudom képzelni, hogy a számok ülnek a koncerteken. A steril stúdiófelvétel azonban, ahogy hozzá tud adni egy zenéhez finomságokat, részleteket, úgy le is gyengíti az ilyen típusú anyagok dinamikáját. A Korai Öröm valami olyasmit keres, mint Grandpierre Attila a VHK-ban és utódzenekarában, valami kozmikus őserőt. Azt pedig nem lehet félgőzzel.
A Paraszt visszavág című számban van némi zenei poén a Michael Jackson- és AC/DC-utalás, valamint az archív paraszti ének (ezt Molnár Sándor „Kukaj” vezeti elő a Csenyétei Cigányok című lemezről) keverésével. Aztán jópofán kezdődik a technós döngölés is, majd annak összemixelése Kukajjal, de ez is (jaj, majdnem ideírtam A SZÓT!) ellaposodik a végére. Talán a legjobb szám a Latin lenne, de a fergeteges ritmus nem üt eléggé, talán hangtechnikai okokból, nem tudom, mert adnak neki rendesen, de nem ugraszt ki a karosszékből, az biztos. Majd minden dalra elmondható, hogy ígéretesen kezdődik, de aztán nem fut ki sehová. A kezdő Új Arab és az Úszós című számokban Tatjana Kalmykova orosz népdalénekesnő fűszerezi a „korais” alapokat, de aztán húzzák-nyújtják, ami koncerten biztos jó (nem esünk ki a révületből), de itt (megint majdnem leírtam A SZÓT) nem használ. Az albumot lezáró akusztikus Akusztikus című szám, amellett, hogy akusztikus, még tévedés is. Nyomjuk ki a CD-t, mielőtt ideér, bár nem fog feltűnni az sem, hogy még szól.
Az egész lemez az a típus, amire azt szokták mondani, hogy biztos nagyon jó a zenészeknek játszani, de hallgatni nem az igazi. Koncerten biztos más, vagy el tudom képzelni kiváló filmzenének… Na, jó kimondom A SZÓT: a Korai Öröm 8. lemeze unalmas.
