A lengyel ősökre visszatekintő, 59 éves Garbarek, aki annak idején autodidakta módon tanult meg szaxofonozni John Coltrane zenéjének hatására, egyike azoknak a kortárs muzsikusoknak, akik ellenállnak minden kategorizálásnak. Negyvenéves pályafutása során ugyanis – akárcsak “mestere” – szinte állandóan kísérletezett, és alig van olyan modern irányzat, amit ne próbált volna ki, és amelyben ne alkotott volna maradandót.
Pályája kezdetén kacérkodott a free-jazz-zel, később a post-bop stílussal azonosították, de e skatulyából is nagyon hamar kibújt. A modern kamarazene egyik remekművének tekinthető az 1974-ben megjelent, Keith Jarrett billentyűssel közösen készített Luminessence, míg a Ralph Towner gitárossal alkotott Dis (1976) a meditatív zenék irányába vitte őt el. Ugyancsak Jarrett volt a partnere egy újabb mestermunkában, a Nude Ants-ben (1978). Muzsikájára erősen hatottak a skandináv népdalok, az indiai ragák, de egyik kritikusa szerint képes olyan hangokat is kicsalni hangszeréből, amelyek a muzulmán imákra emlékeztetnek.
A 80-as években Garbarek is belekóstolt a jazz-rock műfajába, és ebben sem vallott szégyent. Az 1995-ös Visible Worldje akár a világot bejáró, tájkép- avagy tájhangsorozatnak is beillik. De még ezek a keretek is szűknek bizonyultak számára: a Hilliard gregorián énekegyüttessel készült lemezei, az Officium (1993) és a Mnemosyne (1999) a középkori zene és napjaink közötti eltéphetetlen köteléknek tanúbizonyságai.
A brit Hilliard Ensemble a világ egyik leghíresebb kamarakórusa mind a régi zene, mind a kortárs kórusmuzsika területén. Gesualdo, Bach, Palestrina, Perotin és Christobal Morales műveit az általuk felfedezett, felbecsülhetetlen értékű XII-XIII. századi zsoltárokkal együtt a világhírű norvég szaxofonos, Jan Garbarek társaságában vették lemezre. Az “Officium” minden idők legsikeresebb liturgikus felvétele és egyben a modern kori gregorián-kultusz elindítója lett.
