A zsaruk becsülete
A Csoda a jégen című filmje után nyilvánvaló vált a filmbarátok számára, hogy Gavin O’Connor rendező-forgatókönyvíró számára az első számú szempont nem az eredetiség, hanem a tisztesség. Minden tekintetben. Új, tisztességesen kivitelezett iparosmunka-mozijában is olyan sablonokat idéz meg, amiket – például – a Serpico jól, Az éjszaka urai rosszul tálalt elénk. A rossz zsaru – jó zsaru tisztességtelen-tisztességes ellentétpárjáról, valójában párhuzamáról, összeforrásáról van itt szó, családi kapcsolatokkal súlyosbítva. A New York-i Tierney család tipikus rendőrfamília, írek, és apáról (Jon Voight) fiúkra (Edward Norton és Noah Emmerich) száll a testület tisztelete, s amikor eljön az idő, nem kérdés, hogy a fiúk milyen pályát választanak. Az amerikai nagyvárosban nem könnyű zsarunak lenni: túl sok a veszély – még több a kísértés.
Ray Tierney (Norton) megvesztegethető kollégái után nyomoz, és a szálak saját bátyjához (Emmerich) és sógorához (Colin Farrell) vezetnek. Ray azt tanulta az apjától, hogy a szakmájukban nincs, ami eltántoríthatja céljától a jó detektívet, ha le kell lepleznie valakit, meg kell tennie, ha lőnie kell, nem szabad haboznia. Másrészről azonban a család szent kötelék, vérségi tagjainak össze kell tartaniuk.
Miközben cselekményében, látványvilágában (a New York-külsőt lehangoltan mutató képekben és tartalmakban) tulajdonképpen semmi újat nem mutat a film, halmozott déja vu-érzést keltve, jó színészi teljesítményekkel az átlagosnál maradandóbb pillanatokat szerez.
A zsaruk becsülete
(Pride and Glory), színes, feliratos, amerikai krimi, 133 perc, 2008, rendező: Gavin O’Connor, szereplők: Edward Norton, Colin Farrell, Noah Emmerich, Jennifer Ehle, Chris Astoyan, Lake Bell, Jon Voight, forgalmazó: InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Zrt., honlap
Amikor megállt a Föld
Az újrázás csapdájába esett Scott Derrickson rendező, amikor Robert Wise 1951-ben készült azonos, kvázi kultikussá nemesedett sci-fijét forgatta le ismét: a lényeg elveszett. A hidegháborús korszakban készült eredeti „hohó, emberiség, állj meg, megállj!” mottójú, jobbító szándékú krisztusi szeretettan-üzenete egy az egyben odalett, csak a vétkes azonos benne, mármint az ember, mint olyan – és most az általa generált globális felmelegedés (és élővilág-pusztítás). Ami tartalomnak csekély, de arra elegendő, hogy látványos világvége-demonstrációra kerüljön sor.
Külsőleg, nagy vonatkozásaiban az történik, mint félszáz éve: egy idegen lény, Klaatu (Keanu Reeves) – most: gigantikus – űrbárkájával landol a Central Parkban. Azért érkezett, hogy megmentse a Földet. Ehhez azonban – közli tervét a kellően ijedt és kellően meghökkent világgal. – ki kell irtania mindent, hogy azután ismét benépesítse a bolygónkat a jelenleg élő fajoknak a klónjaival kivéve persze bennünket, embereket (oké, a magyarokat nem említi).
Klaatu – most: gigantikus – robotjai meg is kezdik a teljes nagytakarítást: New York egyre újabb részei vállnak semmivé. Sem a hadsereg, sem a tudósarmada nem képes megállítani a „jó szándékú” pusztítást (népirtást). Egyvalaki azonban mégis a jövevény közelébe férkőzik. Egy vonzó nő, Helen (Jennifer Connelly), aki anya.
Kérdés, hogy Connelly kisasszony bágyadt-sírós tekintete képes-e megigézni a földön kívüli szívet, ezt most nem áruljuk el, azt viszont igen, hogy számunkra nem elég meggyőző, mint miképpen a film egésze sem.
Amikor megállt a Föld
(The Day the Earth Stood Still), színes, szinkronizált, amerikai sci-fi, 111 perc, 2008, rendező: Scott Derrickson, szereplők: Keanu Reeves, Jennifer Connelly, Kathy Bates, John Cleese, John Hamm, Jaden Smith, Roger R. Cross, forgalmazó: InterCom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Zrt., honlap
Fados
A spanyol rendező, Carlos Saura táncfilmjeinek sorát (Vérnász, Carmen, Bűvös szerelem, Flamenco, Tangó) gyarapítja. A fado (ejtsd: fádó) melankolikus hangvételű zenei műfaj, illetve az ebben a stílusban megénekelt ballada, megzenésített vers, dal, amelyet egy énekes (a fadista) egy portugál gitár (guitarra), egy spanyol gitár (violao) és egy akusztikus basszusgitár (vagy nagybőgő) kíséretében ad elő. Hazája Portugália, ezen belül is Lisszabon kikötői negyede és sikátorokkal teli kerületei, ahol először az 1820-as években volt hallható. A fadodalok csokra a fados (ejtsd: fádosz, a fádó többes száma), innen a film címe is. A film a fado születését kutatja, és ebből a célból pörgeti végig szemünk előtt az elmúlt majdnem kétszáz esztendő sokszínű fadostílusait napjaink legismertebb, idősebb és fiatalabb fadistái előadásában, átlépve ezzel a múltból a jelenbe, hogy aztán bemutassa az immáron a világörökség részévé váló fado XXI. századi reneszánszát.
A film tizennyolc négy-öt perces etűdökből tevődik össze: a narrációt is mellőzve gyűjti csokorba a fado jellegzetes alfajait, a műfaj legjelentősebb énekeseit és zenészeit megszólaltatva. A spanyol és a portugál zene-, illetve táncművészet rajongói számára csemege ez az imponáló szépséggel fotografált film. (Az outsidereket azonban hidegen hagyja.)
Fados
(Fados), színes, feliratos, portugál–spanyol musical, 90 perc, 2007, rendező: Carlos Saura, szereplők: Chico Buargue, Camané, Carlos do Carmo, Lila Downs, Cesaria Evora, forgalmazó: Anjou Lafayette, honlap
Érzékeny pont
Íme, az amerikai külvárosi arab Lolita: Jasira, a tizenhárom éves libanoni-amerikai lány a kamaszok felnőtté válásának bonyolult és alkalmasint határozottan ijesztő labirintusából keresi a kiutat. A szép és vonzó lány ébredő szexualitása nemcsak önmagában kelt zavaros érzelmeket, hanem a környezetében lévő férfiakban is. Szülei elváltak, és miután az addig vele élő Jasirát az anyja „rajtakapja”, a lányt a libanoni származású apjához küldi Texasba. A NASA-nak dolgozó atyj szigorú szellemben neveli a lányt, akit származása miatt az iskolában is folyamatosan gúnyolnak. A magányos Jasira barátokra és elfogadásra vágyik, amit úgy érez, a szomszédjuktól, Mr. Vuosótól kap meg, akinek a kisfiára iskola után vigyázni szokott. A tapasztalatlan gyereklány nem ismeri fel a közöttük kialakuló intimitás veszélyét… Egyedül talán a terhes szomszédasszonyban (Toni Collette) bízhat – aki semmit sem akar tőle.
Az Amerikai szépség Oscar-díjas forgatókönyvírója, Alan Ball (a saját forgatókönyvén alapuló) rendezésében újra csak a tengerentúli kertvárosi létről, a felszín alatt lappangó frusztrációkról készített finoman összehangolt drámát.
Az amerikai filmek egy jelentős részét átszövi a kertvárosi („suburbiális”) lét kérdésének toposza, amely az esetek többségében a „nagy amerikai hazugság” problémájába torkollik. A hamisság lényege pedig az, hogy az emberek az ottani társadalomra olyan jellemző álságos (nem valódi) külsőségekkel (rendezett családi háttérrel, kiegyensúlyozott kapcsolatokkal, (karbantartott apartmanokkal) elleplezik az elfojtott – de nagyon is eleven – feszültségeiket és indulataikat, amik komoly konfliktusokká hízva „természetszerűleg” fordulnak vak tragédiákba.
A jó történet és a jó színészi alakítások ellensúlyozzák azt, hogy ezt a filmet – így is és úgy is – tulajdonképpen láttuk már, közéleti áthallásai (arab-amerikai és iszlám-keresztény viszony) okán pedig mindenképpen tanulságos és ajánlott.
Érzékeny pont
(Towelhead (Nothing Is Private)), színes, feliratos, amerikai dráma, 124 perc, 2007, rendező: Alan Ball, szereplők: Summer Bishil, Aaron Eckhart, Toni Collette, Maria Bello, Peter Macdissi, Chris Messina, Gemmenne de la Peña, Robert Baker, Carrie Preston, Chase Ellison, forgalmazó: Budapest Film, honlap
Good
A teljes egészében Magyarországon forgatott második világháborús dráma története egy átlagemberről szól, aki a nácik „végső megoldásának” a tanácsadójává válik. Azt mutatja be, hogyan jut pokolra egy alapvetően jó ember az élet keresztútjain át – a rossz döntéseivel.
John Halder (Viggo Mortensen) a berlini egyetem irodalomprofesszoraként dolgozik, amikor Adolf Hitler az 1933-as választásokon hatalomra kerül. Feleségével elhidegült a kapcsolata, otthon pedig a gyógyíthatatlan beteg anyja ápolása minden idejét leköti. Megoldatlan problémái késztetik egy olyan regény megírására, amiben az eutanázia kérdését boncolgatja. A könyv váratlanul felkelti a politika érdeklődését, és a nemzetiszocialista propagandaminisztérium felkéri, hogy írjon tanulmányt a fájdalommentes halál témakörében, összhangban az új közéleti ideológiával.
Halder a saját boldogulását szem előtt tartva elvállalja a feladatot, és a történelem kényszerítő körülményeire hivatkozva be is lép a náci pártba. Karrierje meredeken meglódul felfelé, miközben a családja atomjaira hullik. Ráadásul a férfi abban a tévhitben ringatja magát, hogy a mozgalomban majd jó és hasznos dolgokat tehet, segíthet például a zsidó barátján, Maurice-on. Ez az illedelmes, de túlságosan is szolgalelkű alkat azonban némán követi az SS-rohamosztagosokat, elnyomja magában a lelkiismerete hangját.
Victor Amorim rendező filmje hiteltelenül és pontatlanul rajzolja meg a karaktereit – így az azok közötti viszonyokat úgyszintén. Ez a holocaustdráma nem beszél hozzánk, keveset mond a lélek eltorzulásáról. Pedig olyan időket élünk, hogy nem ártana, ha mondana.
Good
(Good), színes, feliratos, angol–német dráma, 96 perc, 2008, rendező: Victor Amorim, szereplők: Viggo Mortensen, Jason Isaacs, Mark Strong, Steven Mackintosh, Jodie Whittaker, Gemma Jones, Rick Warden, Charlie Condou, forgalmazó: Laurin Film, honlap
Nők
Többgenerációnyi hollywoodi hírességet vonultat fel az Emmy-díjas vígjátéki szerző, Diane English filmje, egy 1936-os Broadway-darab és – legyünk büszkék: van magyar vonatkozás – George Cukor (Cukor György, ugye) 1939-es filmje nyomán. Mondhatni, a Szex és New York nyelvezetére és generációjára lett adaptálva-modernizálva a nőcis szatíra, azzal a nem mellékes kitétellel, hogy ez a végeredmény szegényes a mai tévésorozatra jellemző bő jó humorhoz és csípős gúnyolódáshoz mérten.
A film történetében Mary Haines (Meg Ryan) boldognak tűnő házassága veszélybe kerül, amikor a Saks áruház parfümrészlegén eladóként dolgozó Crystal Allen (Eva Mendes) kiveti hálóját a férjére. A kényes szituáció természetesen a legfőbb téma lesz Mary ravaszdi barátnői között, főként a legjobb barátnő, Sylvia Fowler (Annette Bening) számára. A nők minden erejükkel próbálnak segíteni, ám az események odáig fajulnak, hogy az asszonyok kénytelenek megkérdőjelezni egymás iránti barátságukat és eddig kifogástalannak érzett romantikus kapcsolataikat is.
Amennyiben az érintett célközönség (harminc fölötti, érett és még érettebb hölgyek) közé tartozunk, élvezni fogjuk a filmet. Vagy amennyiben a most éppen szőkére festett loknikkal ékesített elkötelezett Meg Ryan-rajongók, vagy az ezúttal vasakaratú főszerkesztőnőként előlépő Annette Bening hódolói, netán az itt férfiasan leszbikus különc, Jada Pinkett Smith hívei vagyunk, akkor. Minden egyéb állapotunkban kissé laposnak és sótlannak érezzük ezt a felhajtást.
Nők
(The Women), színes, feliratos, amerikai vígjáték, 114 perc, 2008, rendező: Diane English, szereplők: Meg Ryan, Eva Mendes, Anette Bening, Jada Pinkett Smith, Debra Messing, Candice Bergen, Natasha Alam, Carrie Fisher, Debi Mazar, Bette Midler, forgalmazó: Fórum Hungary Filmforgalmazó Kft., honlap
