Az 1952-ben Helsinkiben olimpiai bajnoki címet szerzett Aranycsapat londoni sikerére elsősorban azért figyeltek fel világszerte, mert a sportág felfedezőinek számító angolok otthoni veretlenségének vetett véget. Ráadásul úgy, hogy a hazaiaknak esélyük sem volt a Puskás, Bozsik, Hidegkuti fémjelezte csapat ellen. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány együttese nemcsak fölényesen nyert a világ egyik legjobbjának tartott válogatott pályáján, hanem ezt csodálatos, szemet gyönyörködtető játékkal tette.
Pedig az előjelek nem sok jót ígértek. Az angolok 90 éve nem kaptak ki hazai pályán, míg a 22 mérkőzés óta veretlen magyarok, hetekkel korábban meglepetésre csak 2-2-re végeztek Budapesten a svédekkel. „A sajtó és a szurkolók a fejünket követelték – emlékszik vissza a FIFA honlapján megjelent cikkben, Puskás Ferenc az előzményekre – Azt tanácsolták ki se álljunk az angolok ellen, mert kivégeznek minket.” A magyar válogatott a mérkőzés előtt nem edzhetett a Wembley-ben, hiába tiltakoztak a szokottnál nehezebb labda miatt, ráadásul Grosics Gyula homloküreg-gyulladással futott ki az angolok ellen.
A házigazdák tudtak a magyarok veretlenségi sorozatáról, de magabiztosan vártak az összecsapást. „Nem tudtunk semmit sem Puskásról és a társairól. Azt hittük, hogy könnyedén elbánunk velük. Mi voltunk a futball tanítómesterei, ők pedig a diákok” – mondta az előzetes elvárásokról az akkor 20 éves Bobby Robson, aki később az angol válogatott szövetségi kapitánya lett.
50 másodpercnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a házigazdák rádöbbenjenek, kikkel is állnak szemben. Bozsik a félpályáról Hidegkutihoz játszott, a középcsatár néhány lépést tett a labdával, elhúzott a hátráló Johnston és Eckersley mellett, s kisodródva hatalmas lövést küldött a jobb felső sarokba (0-1). Az angolok nem sokkal később egyenlítettek, majd egy meg nem adott magyar gól után, ismét a magyaroknál volt az előny: Czibor beadását Puskás kapta, a balösszekötőt hárman támadták, elesett, de még Hidegkutihoz továbbított, aki a bal felső sarokba lőtt (1-2).
Az angolok még fel sem ocsúdtak, amikor ismét a hálójukban kötött ki a labda. A magyar válogatott legjobbja, Puskás Ferenc egy örökre emlékezetes góllal alázta meg a hazai csapatot. A két éve elhunyt Öcsi bácsi egy hátrahúzós csellel becsapta Wrightot, majd ballal félmagasan lőtt a hálóba (1-3).
A szünet előtt ismét Puskás volt eredményes, majd a házigazdák másodszor is betaláltak. Ha volt is némi reményük az angoloknak, a fergetegesen játszó magyarok a fordulás után hamar rádöbbentették őket, hogy ezen a napon csak egy csapat nyerhet. Hidegkuti egy bombagóllal (2-5), majd Bozsik kapásból betalált (2-6), Ramsey tizenegyese már csak a szépítésre volt elég.
A lefújás után az angol szurkolók, és a játékosok is elismerték, hogy a világ legjobbjaitól szenvedtek vereséget. „Olyan érzése volt az embernek, mintha a málhás illetve versenylovak futnának versenyt” – nyilatkozta Tom Finney, aki sérülés miatt kihagyta a meccset, de a fél évvel később rendezett, még egyoldalúbb (7-1) budapesti visszavágón már játszott. „Szemet gyönyörködtetően futballoztak, az volt minden idők legjobb csapata” – így Stanley Matthews, az angolok egyik legnagyobb sztárja.
A budapesti visszavágó fél év múlva
A szurkolók is ámulva figyelték a magyarok taktikus, villámgyors játékát. „Olyan tapsot kaptunk, mintha mi játszottunk volna otthon. Nem lehetett kellemes érzés a szurkolóknak, hogy először szenved vereséget a csapatuk hazai pályán, ennek ellenére őszintén ünnepeltek minket” – emlékezett vissza a meccs utáni pillanatokra Puskás Ferenc.
Az Aranycsapat diadalútja egészen az 1954-es svájci világbajnokság döntőjéig tartott. Az emlékezetes berni fináléban a csoportmérkőzések során 8-3-ra legyőzött Németország óriási meglepetésre 3-2-re jobbnak bizonyult a magyar válogatottnál.
A Wembleyben pályára lépett magyar játékosok közül már csak ketten, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula vannak az élők sorában.
Barátságos mérkőzés (1953. november 25.):
Anglia-Magyarország 3-6 (2-4)
Wembley Stadion, 100 ezer néző, v.: Leo Horn (holland)
Gól: Sewell (15.), Mortensen (37.), Ramsey (57., 11-esből), illetve Hidegkuti Nándor (1., 21., 53.), Puskás Ferenc (24., 28.), Bozsik József (50.)
Anglia: Merrick – Ramsey, Eckersley, Wright, Johnston, Dickinson, Matthews, Taylor, Mortensen, Sewell, Robb
Magyarország: Grosics (Gellér, 74.) – Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor
—-Megsemmisítették a brit oroszlánt (sajtószemle)—-
The Times: “Anglia a magyar csapattal játszott mérkőzésen elvesztette sok évtizedes hazai veretlenségét. Az angol válogatottat szilárd angol talajon idegen hódító, az olimpiai bajnokcsapat győzte le, amely most rendkívül értékes sikerrel tér vissza hazájába. Százezer néző látta az “istenek” alkonyát. A magyarok történelmet írtak azzal, hogy földön, levegőben és taktikában egyaránt megverték Angliát.”
Daily Mirror: “Angliát, a régi mestert megverte a játékban és lövőkészségben egyaránt jobb, új, áramvonalas bajnok: Európa, sőt a világ legjobb csapata. Az utolsó 30 perc sporttragédia volt.”
Daily Mail: “Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének. Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyent a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat.”
Neue Zürcher Zeitung: “A magyarok az egész mérkőzés alatt a helyzet valódi urai voltak. Éppen úgy, mint ahogy felesleges dolog a tengerbe vizet hordani, felesleges ismét felsorolni a magyar futballsztárok jó tulajdonságait.”
Corriere Dello Sport: “Ami nem történt meg 90 évig, arra most elég volt 90 perc. A magyaroknak elegendő volt egy félóra, hogy a szó szoros értelmében megsemmisítsék a brit oroszlánt.”
Avanti: “Ez a mérkőzés is bebizonyította, hogy a magyar labdarúgás az első egész Európában, és szétoszlatta az angolok otthoni veretlenségéről szóló legendát, amely 90 éven át tartotta magát. Kilencven év után ezek a magyar fiúk elmentek Londonba, felgyűrték az ingük ujját, és bebizonyították, hogy milyen helytelen illúziókban ringatták magukat azok, akik mindig az európai labdarúgás mestereinek gondolták magukat.”
L,Equipe: “Úgy tűnt a mérkőzésen, mintha az angolok minden egyes gólnál tíz évet öregedtek volna. Szinte azt lehet mondani, hogy az angol csapat belesüllyedt a múltjába, ugyanakkor a magyarok a ragyogó sikerrel egyszerre csak a labdarúgás mesterei lettek.”
Le Figaro: “A magyarok váratlan szerepcserére kényszerítették az angolokat: mint tanítványok, leckét adtak mesterüknek. A magyar játékosok tudása olyan nagyfokú, hogy minden nehéz technikai vagy taktikai húzásuk egészen természetesnek tűnt.”
Le Monde: “A magyar csapat mindvégig hatalmas fölényben volt, győzelme egy pillanatig sem lehetett vitás.”
Parisien Liberé: “A magyarok azon a pályán arattak hatalmas sikert, amelyen előttük a világ legjobbjai sorra kudarcot vallottak. Az angolok többé nem kérkedhetnek azzal, hogy odahaza legyőzhetetlenek.”
Wiener Kurier: “A 6-3-as eredmény nem fejezi ki híven a magyar csapat nagy fölényét.”
Neue Wiener Tageszeitung: “A magyar válogatott ezen a mérkőzésen a labdarúgás magasiskoláját mutatta be angol földön, a labdarúgás őshazájában.”
Junge Welt: “A labdarúgás tanítómesteréből szerdán délután tanuló lett.”
Der Abend: “Magyar csárdás Londonban. A magyarok mostani sikere nem a véletlen műve, hanem a sport területén is folyó tervszerű építőmunka eredménye.”
Rudé Právo: “A magyar labdarúgás felhasználta a régi hagyományokat, és arra építette korszerű labdarúgóstílusát, amely tudományos elveken és új nevelési rendszeren alapszik. A csehszlovák labdarúgásnak fel kell használnia a magyarok tapasztalatait.”
—-DVD-n az évszázad mérkőzése—-
Mostantól bármely futballbarát otthonába eljuthat a legendás angol-magyar, miután az Évszázad mérkőzése a találkozó 55. évfordulóján megjelent DVD-n. A keddi bemutatón – amelyre Angliából és Brazíliából is érkeztek újságírók – jelen volt az 1953. november 25-ei, helyi idő szerint 14:17 órakor kezdődött összecsapáson pályára lépő Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, a tartalékként a kispadon ülő Sándor Károly és Várhidi Pál, valamint a mérkőzést kommentáló Szepesi György is.
“Utólag is fantasztikus érzés, hogy én közvetíthettem az évszázad legnagyobb futballmérkőzését. A rádióban annak idején nem hittek nekem, mert arra kértem a vezetőket, hogy este nyolckor ismételjék meg a közvetítést, hiszen biztos voltam a győzelmünkben” – nyilatkozta Szepesi, akinek a kezdősípszó előtti néhány perces “beharangozóját” most először hallhatják újra a nézők, hiszen az azóta megjelent filmes anyagokból ez kimaradt.
A DVD bemutatóján (balról-jobbra): Várhidi Pál, Buzánszky Jenő, Grosics Gyula, Szepesi György és Sándor Károly (MTI)
Maga a felvétel is “kalandos” utat járt be, hiszen a hazai archívumokból eltűnt, így a magyar szurkolók első ízben 43 évvel (!) a mérkőzés után, 1996 karácsonyán nézhették meg a találkozót, az angolok a millecentenárium alkalmából ajándékozták oda a BBC felvételeit.
“Az angolok találták ki a mérkőzés előtt, hogy amelyik csapat nyer, az lesz a világ legjobbja. Tíz nappal a londoni találkozó előtt csak kínkeservesen, Puskás büntetőjével tudtuk legyőzni a svédeket, ezt látták az angolok is, akik ez után biztosra vették a győzelmüket, ráadásul kilencven éve nem kaptak ki hazai környezetben. Erről a mérkőzésről igazán az jut eszembe, hogy egy kis nemzet diadalt aratott egy igazi nagyhatalom fölött” – nyilatkozta Grosics Gyula.
“Nem ismertük az angolokat, de a 6:3 után ők alaposan megismertek minket, ráadásul ezt a májusi 7:1-gyel megpecsételtük” – mondta Buzánszky Jenő. “Ennél szebb dolog nincs is az életben. Elképesztően szerencsés embernek mondhatom magam, hogy ezekkel az emberekkel én együtt futballozhattam” – emlékezett Sándor Károly, aki szerdán ünnepli 80. születésnapját.
“Én voltam a legfiatalabb a csapatban. Nem sokkal a mérkőzés előtt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány felfigyelt rám egy romániai utánpótlástornán, és kivitt Londonba mint védőtartalékot. Hatalmas megtiszteltetés volt, soha nem felejtem el” – tette hozzá Várhidi Pál.
