A tranzakciók néhol csendben, de legtöbbször hatalmas – és olykor zajos – érdeklődés közepette mentek végbe, nem egyszer a klubjukat az „elidegenítéstől” féltő szurkolók tiltakozó akciói közepette.
Liverpooli viharok
Utoljára a Liverpool élén szelet vető és vihart arató amerikai, többször egymással is szakító George Gillett-Tom Hicks duó körül robbant ki a botrány.
A kettős szinte mindenkivel tengelyt akasztott, akivel lehetett. 2007 és 2008 fordulóján az általános igazgató, Rick Parry, illetve a csapat szakvezetője, a spanyol Rafael Benítez is kritizálta a sokat ígérő, ám lényegesen kevesebbet teljesítő új patrónusokat – s a helyzet tovább bonyolódott, amikor a dubai kormány tulajdonában levő Dubai Holdings nemzetközi befektetésekkel foglalkozó cége, a Dubai International Capital (DIC) is jelezte érdeklődését.
George Gillett és Tom Hicks a liverpooli stadionban (AP)
Az újabb váltás egyelőre „lebegtetve van” – az ügy hétterében szerényen meghúzódó, s a világ ötödik leggazdagabbjaként ismert, mintegy 10 milliárd fontra becsült magánvagyonnal rendelkező el-Maktum família ugyanis hétéves tervben gondolkodott, s amennyiben befektetésük 2014-re megtérült volna, elengedték volna a „vörösök” kezét. Maradt Gillett és Hicks, no meg a kissé szűkösebben csordogáló pénz – mindez relatív, hisz Hicksék alatt a Liverpool olyan játékosokkal erősített, mint a spanyol Torres, az izraeli Benajun, a holland Babel és az argentin Mascherano, avagy legutóbb az ír Robbie Keane.
Abramovics, a mecénás
A liverpoolihoz hasonló volt a hatalomátvétel Londonban és Manchesterben is. Roman Abramovics 2003-as érkezése távolról sem növelte a kékek elhivatottjainak optimizmusát – más kérdés, hogy az orosz milliárdosnak köszönhetően egyrészt megmenekült a csőd felé tántorgó klub, majd megerősödött, s a játékosállományba pumpált pénz a sikereket tekintve megtérült – a Chelsea két bajnoki címet nyert.
Igaz, a kék csapat szinte minden évben veszteséggel zárt. A 2004-es deficit például 60 millió fontott tett ki, de amíg a 2005-ös és 2006-os nagybevásárlási kényszeren túllépő, a horribilis transzferösszegeket redukáló Abramovics állja a cechet, addig nem lehet baj.
Időközben felavatták a klub vadonatúj edzőközpontját is, s bár a bajnoki második hellyel zárult 2007-es idény felemásra sikerült, a 2008-as „ezüstév” – második hely a bajnokságban, a BL-ben és a Ligakupában – távolról sem nevezhető rossznak.
A Glazerek manchesteri hatalomátvétele
A fővárosiaknál vérmesebb manchesteri drukkerek valóságos tömegdemonstrációval tiltakoztak 2005 nyarán – amikor a Glazer-família nem minden sumákolástól mentes tőzsdei felvásárlások után „helyzetbe került” az Old Traffordon.
Bár Malcolm Glazer az amerikai futballban szerzett tapasztalataira (is) támaszkodhatott (érdekeltségi körébe tartozik az NFL-ben szereplő Tampa Bay Buccaneers), az angol szurkolók elsősorban amiatt aggódtak, hogy az új főnök a vételár felét – összesen 1,47 milliárd dollárt fizetett a MU-részvényekért – a Morgan és a Rothschild bankházak kölcsöneiből fedezte. Ennek kondícióit sem ő, sem a MU nem képes állni.
Ám Glazer jó gazdának bizonyult. Az irányítást a szintén a háttérben ügyködést kedvelő fiaira bízta. Így Joel és Avram az elnökségben, Bryan, Kevin, Edward és lánya, Darcie pedig az igazgatótanácsban szerepel – az ügyeket azonban a rendkívül tapasztalt, s korábbi ellenkezése ellenére a helyén hagyott ügyvezető igazgató David Gill intézi. Mint ahogy a Glazer-família felvásárlási szándékát annak idején a sajtóban kritizáló Sir Alex Ferguson is maradhatott a kispadon: a nagyvonalú irányítás hozadéka két bajnoki cím és egy BL-győzelem lett.
A sikerek nyomán az ellenző kórus is elhalkult. A kisrészvényesek által gründolt Shareholders United, de a Glazer-dominancia nyomán tagságát felfüggesztő, s az Old Trafford bojkottjára felszólító több ezer drukker egy része is hajlandó elismerni: a Glazer-korszak nem feltétlenül a legeredménytelenebb az egyesület történetében.
Bár a soraikból alakult FC United of Manchester amatőrcsapat mérkőzései ma is ezreket vonzanak, s az Old Traffordot „bezzegből” elkerülő kemény mag a „vörös ördögök” idegenbeli találkozóin olykor rázendít a Glazereket kifigurázó gúnydalra, elmondható, a világ egyik legnagyobb klubja nem veszített az ügyön, sőt, jó úton halad az újabb diadalok felé.
Kelendő kicsik
Az angliai felvásárlások sorát még az egyiptomi származású Mohamed el-Fayed – a Diana walesi hercegnővel együtt 1997 augusztusában tragikus autóbalesetben elhunyt Dodi apja – nyitotta, aki 1997-ben lett a Fulham tulajdonosa. A kezdeti nekibuzdulás – Kevin Keegan lett a menedzser, s játékosvásárlásra is jócskán költött az akkor még a második vonalban szerénykedő klub (az évek során Saha, vagy Marlet is megfordult a Craven Cottage-n) – után el-Fayed beérte a teljesített minimummal.
Az egyesület feljutott az élvonalba, s bár a Jean Tigana 2000-es érkezésekor kitűzött célok – a tulajdonos dél Manchester United-ét szerette volna „felépíteni” – nem valósultak meg, a csapat immár a Premier League megbecsült tagja, s el-Fayed tízéves regnálását például a Liverpool elleni 1-0-s győzelemmel ünnepelte 2007. május 5-én.
Egy csipetnyi Oroszország
2006 elején az orosz Alekszandr „Szasa” Gajdamak lett a vele a Portsmouth elnöki székét is megosztó Milan Mandarics társtulajdonosa. A szerb származású Mandarics korábban a belga Standard Liége és a francia Nice élén is kipróbálta magát, tevékenysége azonban cseppet sem volt áldásos; nem történt ez másképp az élvonalba frissen feljutott angol egyesületnél sem.
Mandarics már elejétől megnyirbálta a csapatot a feljutáshoz segítő Harry Redknapp hatáskörét; azzal, hogy az ügyvezető Velimir Zajecnek beleszólása volt az igazolásokba, kódolva volt a feszültség. Redknapp természetesen távozott, s a beígért új stadion építése is elmaradt, míg a csapat elsődleges célkitűzése rendre a kiesés elkerülése volt. Mandaricsra a szurkolók is megorroltak, így nem véletlen, hogy az első adandó alkalommal megosztotta részesedését az érdeklődő Gajdamak-családdal.
Az izraeli Beitar Jerusalemet is irányító, orosz, izraeli útlevele mellett franciát is birtokló Arcadi (Arkagyij) Gajdamak fiát, Alekxandre-t (Alekszandr) ültette új „játékszere” elnöki székébe. A rutinos – a Moszkovszkie Novoszti napilap tulajdonosaként a liberális hangvételt pár rutinos újságíró kirúgásával pillanatok alatt kormánypártivá hangoló – idősb Gajdamak nem csalódott fiában, aki hamarosan rendbe szedte a klub dolgait, és irányításával a „Pompey” felevickélt a Premier League középmezőnyébe, legutóbb (2008) pedig angol kupagyőzelmet könyvelhetett el.
Északi fény
A Portsmouth nyomán több kiscsapat járt el hasonlóan: 2006 augusztusában az Aston Villa felügyeleti bizottsága elfogadta a milliárdos Randolph Lerner 62,6 millió fontos felvásárlási ajánlatát. Három hónappal később a West Ham United közleményben tudatta, hogy megszületett a megegyezés az izlandi Eggert Magnusson által vezetett konzorciummal – így a londoni klub 85 millió fontért cserélt gazdát.
Valójában az ügyletet már akkor is Björgólfur Gudmundsson, a Landsbanki vezérigazgatója, egyben Izland második leggazdagabb embere – az elsőért sem kilépni a családi házból, hisz fia, Björgólfur Thor Gudmundsson a szigetország krőzusa. 2007 decemberében Gudmundsson kivásárolta társát, így azóta ő a West Ham egyedüli ura.
Miniszterelnök a VIP-páholyban
Az idegen kézbe került klubok közül utolsóként a Manchester City cserélt gazdát; 2007 nyarán a nagyon „britül” hangzó UK Sports Investments Limited (UKSIL) vásárolta fel az egyesület részvényeit – az ügylet mögött valójában a miniszterelnökséget és az üzleti érdekek megvalósítását Thaiföldön jó ideig együtt űző (később valóságos népfelkelés nyomán elűzött) Thaksin Shinawatra állt. A Shinawatra család rövid időn belül átvette az uralmat a Maine Roadon, Thaksin gyermekei, Pintongta és Panthongtae vezették az igazgatótanácsot.
Shinawatra már 2001-ben is az angol futballnak hódolt: Sir Alex Fergusonnal a Manchester United thaiföldi túrnéján (AP)
A City közel 30 millió fontot költött erősítésekre 2007 nyarán, s Shinawatra érdeme, hogy több külföldi egyesülettel is szoros kapcsolatokat épített – így a kínai Sanghaj Senhua, a dél-afrikai Thanda Royal Zulu, az orosz FC Moszkva, a svájci Grasshopper Zürich, a thaiföldi Chonburi és az ausztrál Perth Glory is az angolok partnerének számít.
A 2007-2008-as pénzügyi évben 11 millió fontos veszteséget felhalmozó, ennek ellenére eredménytelen csapatból azonban rövid időn belül elege lett az ex-politikusnak, s így mintegy 200 millió fontért szeptember 1-én hivatalosan is megvált az egyesülettől – a Abu Dhabi United Group Invesment javára.
