Egyszerűen nem hittem a szememnek. Ebédszünetben éppen egy műszaki kereskedésben tartózkodtam – születésnapomra mosógépet veendő –, amikor a tucatnyi bolti televízió képernyőjén először felvételről az első, majd élő adásban a második repülőgép World Trade Centerbe csapódását figyelhettem az elképedt eladóval egyetemben. Nem voltam egyedül, a CBS helyszínre siető stábjának köszönhetően csak ezen a csatornán 39 millióan követhették élőben figyelemmel és elképedve a borzalmas történéseket. Visszatérve a munkahelyemre eleinte senki sem hitte el nekem, hogy mi történt. Méghogy megtámadták Amerikát? Ugyan!
11’09”-01 – Szeptember 11
Pedig így történt, az egykori eseményeket – a két New York-i, illetve a Pennsylvániában lezuhant és a Pentagonba csapódott gépek történetét – ma már jól ismerjük. A hét esztendővel ezelőtti New York-i szeptember 11-i terrortámadást követően először hallgatott Hollywood. Holott, mint tudjuk, a traumák feldolgozását nagyban elősegíti a róluk való beszéd.
2002-ben már akadt ugyan egy halovány próbálkozás, a Sigourney Weaverrel és Anthony LaPagliaval készült The Guys című WTC-dráma, de ez ijesztő érdektelenségbe fulladt. Lehet persze, hogy túlságosan is érzékenyen érintette még a nézőket, mindenestre felejthető próbálkozás volt. Ezt leszámítva olyannyira csöndbe burkolózott az egyébként lármás álomgyár, hogy öt esztendőn keresztül nem is nyúlt a témához. Annyi dolga akadt akkoriban, hogy a már elkészült filmek ikertornyos képeitől, sokszor az adott film teljes megértéséhez szükséges jelenetektől vált meg (Zoolander, a trendkívüli, Szerelem a végzeten, Men in Black 2.). Esetleg leállította az egész projektet. Mint ahogy Jackie Chan Nose Bleed munkacímű akcióvígjátékát, amiben egy WTC-ablakmosó bukkan munka közben egy terroristakonspiráció nyomaira, vagy a True Lies 2-t, amiben főszerephez jutottak volna a terroristák és az ikertornyok. Vélhetően ezek a filmek már sosem készülnek el.
The Guys
Annó és most is sokan mondják, hogy Amerika a filmiparával kihívta maga ellen a sorsot, sorra készítette az országot, nagyvárosait romboló-pusztító – a rendjét és rendszerét lebontó – akciófilmjeit – igaz, ezek zömében külső erők, a természet vagy szupertechnikájú idegen lények dúlnak és fúlnak –, nagy hirtelen elég, ha most az Armageddon, vagy a Függetlenség napja című popcornmozikra gondolunk. Úgymond az emberi tényező jelentőségéből és fontosságából a Szükségállapot című akcióthriller sejtett meg valamit, amikor is fundamentalista fiatalok alkotta terrorista sejtek küldik a teljes idegi összeomlás szélére az országot.
A még szintén érdektelenségbe fulladó filmes „tisztelgésprojekt” – a tizenegy nem egyesült államokbeli rendező jegyezte 11’09”-01 – Szeptember 11 című film után, amiben mindenki tizenegy percet és kilenc másodpercet kapott, hogy kifejtse, mi jut eszébe a tragédiáról -, talán elsőképp Spike Lee volt az, aki Az utolsó éjjel című filmjének egyik meghatározó szcénájával valóban megérintette a nézők szívét. (Edward Norton és Barry Pepper a WTC romjait bámulják, és elszörnyednek; megállapítják, egyfajta világnak vége.) S nemsokára elkészült és a mozikba került minden idők legnagyobb bevételét produkáló dokumentumfilmje, Michael Moore vitán felül elfogult Fahrenheit 9/11-e.
A United 93-as
A nagy stúdiók pénzemberei észbe kaptak, pláne az olyan katasztrófamozik kasszasikerét követően, mint Steven Spielberg H. G. Wells-remake-je, a Világok harca (Tom Cruise-zal), ami a jelen Amerikájában játszódik, és annak egy idegeninvázió általi szó szerinti legyalulásáról szól.
2006-ban előbb a Universal készíttette el A United 93-as című dokumentumdrámáját Paul Greengrass rendezésében a Pennsylvaniában lezuhant repülő terroristák ellen fellázadó utasairól, majd a Paramount Pictures hatvanmillió dolláros költségvetéssel, Oliver Stone-t a rendezői székbe ültetve forgattatta le a World Trade Center című tűzoltós hőseposzt Nicolas Cage-dzsel a főszerepben. Érzésünk szerint az előbbi jóval erősebb, nem utolsósorban a dokumentarista hűségnek, az angol Greengrass kívülállásának köszönhetően.
World Trade Center
Az elmúlt két esztendőben azonban abbamaradtak az emlékező produkciók, ám amennyiben van annak valóságalapja – van, állítják egybehangzóan a traumatizált lelkek, népek kutatói –, hogy az ilyen kataklizmák feldolgozását elősegíti egy projektált pusztító kivetítése, akkor a Cloverfield című szörnyfilm ilyen, amiben New Yorkot és lakóit egy titokzatos eredetű (talán földi mutáns, talán űrből jött) háznyi rém pusztítja. (Akinek a japán Godzilla-filmek és azok hatásmechanizmusa jut az eszébe, nem gondolja rosszul.)
Mindenesetre – és minden vád nélkül, mintegy tényszerűen mondjuk – a bevételközpontú hollywoodi filmgyárak nem igazán látnak lehetőséget a szeptember 11-i emlékezésben…
