Női nemi szerv gyilkol a mozikban

St. Trinian’s – Nem apácazárda

Ez nem a Szabó Magda-ifjúsági regény (és tévéfilmes feldolgozása), az Abigél szigorú és kínosan erkölcsös leánynevelő intézete (Matula). Inkább az Éretlenek bő zsebű szülőkkel rendelkező linkócijait idézi, megfűszerezve a mai kor aktualitásával. Járnak ide a bűnözés (gyaníthatóan a Maffiózók sorozatának) bűvöletében „gengszterkedő” cserfes fruskák, Lindsay Lohan, Paris Hilton (és egyéb bugyivillantó sztárönjelöltek) „szőke elméjű” hódolói; a Junoban is megjelenő lúzermiliőt idéző „gyíkok”; okoskodó tojások (lásd: Okostojás című film), abszolút mai és trendi emós csajok; halálváró gótok – és így tovább. Ide íratja be lányát, Beverlyt (Jodie Whittaker) a dúsgazdag, ám valójában nagyon is „skótlelkű” Carnaby Fritton (Rupert Everett – először), pláne, hogy az intézetet testvére, Camilla Fritton (Rupert Everett – másodszor) igazgatja. Ám fájdalom, miközben Beverly próbál a hétpróbás „tinédzsergazemberek” közé beilleszkedni, a St. Trinian’s is bajba kerül, a bank félmillió fontot követel a liberális elvű ladyn, különben végleg leakaszthatják az iskolacsengőt, oszt jó napot. Mentőötlet: a Nemzeti Galériából a nagy angol suli-vetélkedő döntője alatt (amire a múzeumban kerül sor) el kell lopni a Lány gyöngy fülbevalóval nevű Johannes Vermeer-képet. A színes (és a retardáltságában azonos) lánygárda – meg a tanári csapat – összefog, és megcselekszik, amit megkövetel a szükség. Úgy, hogy az ultrakonzervatív oktatási miniszter – Geoffrey Thwaites (Colin Firth), aki egyetemistaként még a szabadelvű Camillának csapta a szelet – a megfegyelmezés szándékától vezetve folyton rajtuk tartja a szemét.

A St. Trinian’s – Nem apácazárda egyébként sűrű az összekacsintós utalásoktól, amit vagy ért a magyar néző (az emós és szőkenős-vicceket mindenki érti), vagy nem. A csajerő itt is hatni fog a tizenéves lányközönségre, ellenben félő, hogy az egészből azt veszik le, egyedivé úgy válsz, ha iszol-drogozol, értékesíted a tested, de minimum: nagy erővel hányod a fittyet a többiekre.

A film Angliában nagy sikert aratott, hírlik, készítik is a második felvonást. (Mi Everett, Firth és a felnőtt játszók miatt tartjuk elsősorban várakozásra érdemesnek.)

Mély harapás

Mitchell Lichtenstein első filmre vitt írásban és rendezésében (színészként játszott Az esküvői bankett című Ang Lee-opusban is) egy átlagos amerikai kamaszlány nemi szervén fogak nőttek, amik rútul elbánnak a mohó, felhevült és türelmetlen behatolókkal… Dawn (Jess Weixler), egy normálisnak látszó tinédzser egy kisvárosi gimnáziumban tanul. Tagja, sőt hangadója annak az iskolai csoportnak, aminek a tagjai felesküdtek arra, hogy szüzességüket csak a nászágyukban veszítik el. Ám a lány csak addig ura hormonjainak, amíg egy új diák, Tobey (Hale Appleman) meg nem érkezik a suliba. Vonzalmuk kölcsönös, és Dawn attól tart, hogy szüzességi fogadalma veszélybe kerül. Egy túlfűtött randin Tobey nem bír magával, és Dawn tiltakozása ellenére lerohanja őt. Ekkor fény derül Dawn veleszületett biológiai rendellenességére, és a felajzott fiú nem csak az eszét, hanem a férfiasságát is elveszíti. S ő csak az első…

No, igen, ez a mai kegyetlen világ nem a bájosan sikamlós rokokóéra, ahol a női csecsebecsék még csak fecsegtek (Denis Diderot: Fecsegő csecsebecsék), a sok beszédnek mára sok lett az alja, ebben a kegyetlen, frusztrált korban már harapnak. Aki a nagy felnőttfilm-klasszikussal, a Linda Lovelace főszereplésével készült Mélytorokkal (amiben a főhősnő csiklója a garatjában duzzad) talál némi azonosságot, ihletettséget, nem gondolja rosszul. Az ötlet ebben a filmben is remek, a kidolgozás viszont vitatható.

A Mélytorokból sokat idézett, hivatkozott klasszikus lett, ebből a filmből nem lesz az. És semmiképpen sem ajánljuk első randevúra.

Banki meló

Megtörtént eseményeket dolgoz fel új filmjében a brit filmnagyiparos, Roger Donaldson. A Banki meló témája a londoni Lloyd’s Bank páncéltermének 1971-ben történt kifosztása, ami után az eltűnt „tárgyak” többsége nem került elő, az ügy jelentős részét hosszú évtizedekre titkosították. Egy kisszerű bűnözőkből álló csapat – élén a simlis autókereskedővel, Terryvel (Jason Statham) – egy régi ismerős, a szép Martine (Saffron Burrows) fülesére – és az általános pénzhiány kényszerétől vezérelve – nekilát a pénzintézet elleni betörésnek (álca-üzletet bérelnek, alagutat fúrnak stb.) Az egész hajcihő mögött a brit titkos szolgálat áll, mert így akarnak a királyi családot erősen kompromittáló fotókhoz jutni, amiket az egyik széfben őriztet egy magát forradalmárnak hazudó fekete maffiózó (lánykereskedő és drogdíler), aki Malcolm X után Michael X-nek szólíttatja magát (Peter De Jersey), és folyton kicsúszik az angliai igazságszolgáltatás kezei közül. Az ominózus képek (és a sok készpénz, drágakő) mellett a fémkazetták más „extrákat” is tárolnak: például a pornó-producer és maffiózó Lew Vogel (David Suchet) titkos könyvelését, ami a korrupt zsaruknak kifizetett kenőpénzeket listázza.

A – maguk bűnben perzselődött módján, de mégis – kisemberek/kishalak bekerülnek a nagyragadozók hálójába, és az onnan való menekvés nem egyszerű feladat.

Donaldson mozija a valósághoz hű akar maradni, és ezért igyekszik minden szálat pontosan követni – ám egyben ez a veszte is. A kevesebb és műfajilag (krimiileg) szikárabb megfogalmazás elegendőbb lett volna – és most nem az azóta is bottal ütött négymillió fontra gondolunk.

Annak viszont módfelett örülünk, hogy Statham láthatóan többet tud A szállító-filmek „agyonlátványosított” főhőséhez képest, több van benne, tessék (ki-) használni.