Narnia és Hulk újra a mozikban

Narnia krónikái – Caspian herceg

Egy esztendő telt el, amióta a testvérek – Peter, Edmund, Lucy és Susan – a ruhásszekrényben és Narniában jártak, csakhogy az idő másképp ketyeg itt, mint (a második világháborúra készülődő) Britanniában: Narniában ezerháromszáz évvel mutat többet az óra. Az egykori királyok és királykisasszonyok meglepve tapasztalják, a csodás mesevilágot a telmarinok kalmárnépe uralja, akik kalózőseikhez méltón mindent kifosztanának és uralnának, élükön az önjelölt (és megátalkodott) Miraz királlyal.

Csak egy telmarin-herceg, Caspian „hozhatja el az egyensúlyt az erőben”, a vezetésével (és az emberkirály-testvérekkel) küzdenek meg az elnyomók ellen. S közben Aszlan oroszlán sehol, pedig a Fehér Boszorkány (Tilda Swinton) is előbukkan…

C. S. Lewis allegorikus regényfolyama (Aslan = Jézus) második filmes felvonása komorabb, és izgalmasabb, mint az első volt. Sok Gyűrűk Ura-beli és némi Star Wars-utalás szerepel benne, és a mindkét opust jegyző forgatókönyvíró-rendező, Andrew Adamson érezhetően arra összpontosított, hogy minél több látványelemmel spékelje meg a filmjét. Mindehhez a gondolati tartalom (lásd: Lewis eredeti szándéka) puszta alibi, talán, hogy a célközönségnek a jó igaz harca kapcsán elsősorban a harccal találják meg a lelkét.

A nagy csend

A német Philip Gröning forgatókönyvíró-rendező dokumentumfilmjéből a kíváncsi szinte mindent megtudhat a titokzatos, hallgatásba burkolózó karthauzi szerzetesekről. De mint minden jó (dokumentum-) film esetében, a választott téma pusztán apropó, hogy mélyebb tartalmak táruljanak fel. Itt sincs másként. A „filmmindenes” Gröning (egy személyben rendező, forgatókönyvíró, operatőr, zeneszerző, vágó és producer) imája tizenhat (!) év könyörgése után meghallgatásra talált, és bebocsátást nyert a zajos-hangos világtól teljesen elzárt papi közösségbe, konkrétan a Francia–Alpok-beli karthauzi rendi kolostorba, hogy ott forgasson.

A tavaly a legjobb dokumentumfilm elismerésével az Európai Filmdíjon kitüntetett (illetve Sundance-i zsűri-különdíjas) A nagy csend igazi kuriózum, és nem pusztán azért, mert egy korábban sosem látott helyszínnel és az ott élő emberekkel ismerkedteti meg a nagyérdeműt, hanem mert hiányoznak belőle a beszélgetések. A nagy csendnek hagyományos értelemben vett története nincsen. Hangulat és megtisztulás annál inkább van benne – ami a film lényege. Az egyszeri néző megijedhet a közel három órás filmidő láttán, de az első óra ahhoz szükséges, hogy a „lármázó” és felszínesen fecsegő világból kizökkenjen. S gondolkodjon. Lélegezzen. Figyeljen. És megtisztuljon. Jót fog tenni.

Egyszer

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú meg egy lány… Vérbeli, valóságalapú, szomorkás függetlenfilm-mese John Carney indie-darabja, aki a hazájában (a film megtekintése után értjük, miért) hihetetlenül népszerű együttes, a Frames együttes számainak kvázi történetét viszi vászonra. Sok zenével, de a musical-sallangoktól mentesen, érzelmesen, de a mázas szerelmi mutatványok nélkül. Szóval. Adott egy a filmben nemes egyszerűséggel egy fiúnak nevezett (csajával frissiben szakított) fiú, aki nappal slágereket pengett a dublini utcákon, éjjel a saját számainak él (egyébként meg az apjával lakik, és porszívókkal szöszmötöl). Aztán találkozik a lánynak nevezett lánnyal, aki cseh kivándorló, férj nélkül, aki az anyjával és a kislányával él, szintén zenész, de nincs pénze zongorára, ezért egy engedékeny hangszerboltba jár játszani. Felfedezik egymás tehetségét, egy hétvégére stúdiót bérelnek, demót készítenek, és szerencsét próbálnak.

Carney hősei a valóságban is a Frames oszlopai. Glen Hansard gitáros/basszista és Markéta Irglová énekes/billentyűs. Mégsem válik a film túlságosan személyessé – személyeskedővé –, hanem egy őszinte album és egy őszinte emberi kapcsolat (talán szerelmi, talán munka-, talán mindkettő) megérintő lenyomata. Hogy a filmje az egyszerűségével és a tisztaságával hatni tudott, mi sem bizonyítja jobban, hogy az elfogult amerikai filmakadémia-tagok idén nekik adták a legjobb filmdalért járó Oscar-díjat.

A hihetetlen Hulk

Ha egyszer már vászonra adaptálták, akkor minek megint? – horgadhat fel a nem egészen alaptalan kérdés a nézőben, hiszen 2003-ban Ang Lee egyszer már filmre vitte a zöld haragvó behemót (tudós) megpróbáltatásait (Eric Banával a címszerepben). Nos, mi a magunk részéről igazat adunk a Stan Lee-alapképregény jogait tulajdonló gyártó Marvel Stúdió aggodalmainak, az öt évvel korábbi variáció kicsit túlbeszélt, hogy ne mondjuk, feminin volt, ami éppenséggel nem illik a dühödt óriáshoz.

Itt nem folytatásról van szó, hanem a 2003-as változat újragondolásáról – ha lehet ilyet mondani, kedves gesztus, hogy a „génmódosult ogre” az amerikai tévénézők számára az igazi Hulk, Lou Ferrigno hangján szólal meg az eredeti változatban –, bár kezdetben úgy tűnik, mintha a sztori a 2003-as Ang Lee-film folytatása volna. Ugyanis a tudós, erős gamma-sugárzást elszenvedett és így génjeiben erősen módosult Bruce Banner (Edward Norton) menekül és bujkál, elszakad korábbi (tudós-) életétől, szerelmétől (Liv Tyler). Hulkot üldözi „Villám” Ross tábornok (William Hurt), mert szerinte Banner páratlan ereje és képessége a hadsereg tulajdona. A „Förtelem” nevű új szuperszöny felbukkanása vezeti el hősünket ahhoz, hogy nyíltan a színre lépjen, hiszen a tomboló fenevaddal csak egy másik veheti fel a küzdelmet. (És van egy kis szerepe Tony „Vasember” Starknak is – Robert Downey jr. – de nem áruljuk el.)

Louis Leterrier (A szállító 1-2.) változatában rengeteg a minőségi akció, minimális a hasadt hős hezitálása (Norton persze kisujjából kirázza a figurát), és „istenien” aljas a gonosz Tim Roth. Azon persze lehet vitatkozni, hogy Jennifer Connelly vagy Tyler kisasszony a jobb (vagy jobban pihegő) nőalany, mi a magunk részéről őszintén sajnáljuk, hogy kimaradt a filmből az a forgatási malőr, amikor Tyler fenekén kettészakadt a feszülő latex-cucc, és kivillant a tangája… A mostani Hulk jó fajta akcióhős, drámázást ne várjunk tőle, nagy rombolásokat annál inkább.