München, 1958. február 6., 15:04
1958. február 6-án délután a British European Airways Flight (BEA) társaság 609-es járata a harmadszorra ismételt felszállás közben vesztett a sebességéből, majd miután letért a leszállópályáról, nem tudván megállni, átszakította a kerítést. Ezután belerohant a München-Riem repülőtérrel szomszédos, lebontásra váró lakatlan épületbe.
A királynőről elnevezett Elizabeth-besorolású két csillagmotoros, hatvanszemélyes Airspeed AS-57 Ambassador gép előbb az orrát vesztette el, majd szinte teljesen összetört. A negyvennégy utas közül huszonhárman a kigyulladt roncsok között lelték halálukat. A chartergépen utazó Manchester United fennállásának legnagyobb tragédiáját élte át: a klub nyolc játékosát, nyolc „Busby-bébit” vesztett el, de Walter Crickmer klubtitkár, Bert Whalley edző és Tom Curry pályaedző sem tért vissza Manchesterbe.
Korabeli beszámoló a London Heraldban
Egy csikócsapat
Bő másfél esztendővel korábban Anglia Manchester United-lázban égett. A klub, szakítva az akkoriban (is) divatos, beérett játékosok igazolására alapozó csapatépítési stratégiával, elsősorban saját utánpótlására támaszkodva új mentalitást vezetett be az angol labdarúgásba. A türelem kamatozott: 1956-ban a 42 bajnokin 25 győzelmet arató manchesteri csikócsapat a Blackpoolt megelőzve tizenegy pontos előnnyel lett a First Division bajnoka. A kezdő tizenegy átlagéletkora alig haladta meg a 23 esztendőt!
Időközben, 1955. szeptember 4-én a Sporting-Partizan Belgrád találkozóval útjára indult a L’Equipe újságírója, Gabriel Hanot által gründolt Bajnokcsapatok Európa Kupája – precízebben az Európai Bajnokok Klubkupája. Anglia ugyan a torna megszületésénél lekéste a keresztapaságot – az angol bajnok az első idényben távolmaradásával tüntetett (a Chelsea-t a lengyel Gwardia Varsó pótolta), egy esztendővel később az Anderlechtet, a Dortmundot és a Bilbaót is kiejtő Manchester Unitedet csak az akkori Európa domináns ereje, a Real Madrid tudta felülmúlni a sorozat elődöntőjében.
Manchesterben a jugoszlávokat 2:1-re legyőző együttes
Részsikerükön felbuzdulva az angolok a következő BEK-szezonnak, az 1957-58-as sorozatnak is nekivágtak, sőt igazolva a papírformát a negyeddöntőig jutottak, ahol az előző évi kiírás elődöntőse, a Crvena zvezda várt rájuk. Már az első mérkőzés is hatalmas csatát eredményezett, az Old Traffordon 2:1-re nyertek a házigazdák, akik soványka előnyüket megvédendő készültek a belgrádi utazásra.
A tragédia előszele
Mivel – napjainkhoz hasonlóan – a nemzetközi kupameccseket a hét közepén játszották, s a Unitedre szombaton bajnoki mérkőzés várt, a manchesteri vezetők mai szemmel a lehető leglogikusabb lépést tették; gépet béreltek a belgrádi útra. A repülés azonban korántsem volt olyan biztonságos, mint manapság (a kontinentális csapatok zöme elsősorban vonattal, netán busszal közlekedett).
Az utazás menetébe eleve bekalkulálták a rövidebb hatósugarú gép jellegéből adódó müncheni üzemanyag-felvételt, s a Manchester-München-Belgrád út problémamentes volt, igaz, a bajor fővárosban már ekkor is sűrű köd és szitáló hó fogadta az angolokat. A két csapat 3:3-re végzett, s a belgrádi repülőtéren egy eufórikus társaság asszisztált a poggyászok berakodásához, egyedül az útlevelét nem találó Johnny Berry arcára terült némi ború. Végül megkerült az irata, azonban a csapat ekkorra a tervezetthez képest már egyórás késében volt.
Az Aircraft Ambassador
A mérkőzés napján, 1958 február 5-én köd, kiszámíthatatlanul szálingózó hó és ónos eső sújtotta Bajoroszágot, a müncheni repülőtér alkalmazottai állandó (szélmalom)harcot vívtak, hogy a leszállópálya alkalmasságát biztosítsák. Nem dolgoztak kifogástalanul. A késéssel érkező Ambassador sietve indult volna útjára, a nagy hidegben azonban kihűltek a motorok, így csak harmadszorra sikerült az elrugaszkodás.
Bűnbak, vagy felelős?
James Thain kapitány, a pilóta 15:04-kor harmadszor is próbálkozott, ám máig sem tudni pontosan, mi történt ezután. Tény, hogy a gép nem emelkedett fel, de megállni sem tudott, és túlfutva a pályán hosszas sodródás után ütközött, majd kigyulladt. A katasztrófát követő vizsgálat a pilótát találta vétkesnek, később kiderült, hogy az aszfalton állt a jeges víz, és ez (is) okozhatta a balesetet. A repülő ugyanis eleinte 217 km/órával haladt, ám miután a jeges részre ért, lassulni kezdett, és sebessége (194 km/ó) ekkor már nem volt elég ahhoz, hogy felemelkedjen.
A jég ugyanakkor a fékezést is akadályozta. A szárny-kerekek mellett farok alatti kerékkel felszerelt – hagyományos futóműves – gépeket nem fenyegette a megcsúszás veszélye, a mélyebb építésű, és ami lényeges, orrkerékkel valamint a gép súlypontja mögötti hátsó kerekekkel felszerelt – „tricikli futóműves” – Ambassador azonban labilisabb volt.
Esélye sem volt a „korcsolyapályán”.
Az összetört repülőgép roncsa
A pályák karbantartásának felülvizsgálatával is megbízott német repülőtéri hatóságok a pilóta ellen kezdeményeztek eljárást, figyelmen kívül hagyva, hogy a pályamunkások hanyagsága is közrejátszhatott a történésekben. A kifutót egy olyan repülő érkezése esetén sem tisztították meg kellőképpen, amely építéséből adódóan veszélybe kerülhetett a csúszós aszfalton. A becsapódást túlélő Thaint a bő egy órás késéssel a helyszínre érkező, s így a nyomokat behavazottan találó müncheniek azzal vádolták, hogy a sietség miatt felelőtlen volt a gép ellenőrzésekor; az egyórás várakozás alatt keletkezett hó- és jégrétegtől nem tisztította meg a szárnyakat.
A vádat erősítette az a felszállás előtt készült, több napilapban is publikált felvétel, amelyen az Ambassador behavazott szárnyakkal vesztegelt. Az eredeti negatívon elvégzett vizsgálatok ellentmondtak az állításnak. A britek időközben egy angliai kísérlettel igazolták a kapitány által elmondottakat: egy megolvadt hóval borított sávon az Ambassador képtelen elérni azt a sebességet, ami a felszállásához elégséges. A nyomozó hatóság a tanúk véleményére nem volt kíváncsi, az eljárást viszont 1968-ig folytatta, ekkor a BEA-tól röviddel a katasztrófát követően menesztett pilóta ellen az összes vádat ejtették. Thain nem ült többé pilótafülkébe, idő előtt nyugdíjba kényszerült, s berkshire-i baromfitenyészetét vezette 1975-ben bekövetkezett haláláig.
Megcsonkított United
A repülőgép becsapódásakor hét futballista – az angol Geoff Bent, Roger Byrne, Eddie Colman, Mark Jones, David Pegg, Tommy Taylor és az ír Liam „Billy” Whelan – azonnal életét vesztette, míg Duncan Edwards a müncheni Rechts der Isar kórház intenzív osztályán hunyt el 15 nappal később.
A túlélők közül a koponyatörést szenvedő Johnny Berry és a veseátültetésen áteső észak-ír Jackie Blanchflower sérülései következtében idő előtt felhagyott a labdarúgással. A szakvezető, Matt Busby két hónapig feküdt a kórházban, két alkalommal is papot hívatott. Úgy tűnt, a klub összeomlik, ám a manchesteriek rászolgáltak nevükre.
A tragédia nyomán összezártak, s a másodedző – egyben walesi szövetségi kapitány – Jimmy Murphy irányításával befejezték az idényt: a sokra hivatott keret helyett a tartalékokra és a korosztályos együttesekre épülő csapat csak kilencedik lett. Bár felmerült, hogy új játékosokat igazolnak – így a részvétüket táviratban az elsők között kifejező magyar játékosok, Czibor Zoltán, Kocsis Sándor és Puskás Ferenc neve is felmerült – végül kitartottak az eredeti elképzelés mellett..
A talpraállás utáni első, Sheffield Wednesday elleni 3-0-ra megnyert bajnokin osztogatott műsorfüzetekben üres volt a játékosok mezszáma melletti rubrika; nem lehetett előre tudni, hogy kit dob mélyvízbe a szakvezetés. A United a kupában már jobban szerepelt, s csak a sorozat döntőjében maradt alul a Bolton Wanderers ellen.
A következő ősztől a felépülő Busby ismét a gárda élére állt, és lerakta az alapjait egy második Busby-bébi generációnak, egy csapatnak amelyben már szerepet kapott George Best és Denis Law is. Két fiatal, aki a müncheni tragédiát a sorsnak köszönhetően túlélő Bobby Charltonnal és Bill Foulkes-szal karöltve tíz évvel az Ambassador lezuhanása után BEK-győzelemre segítették csapatukat.
A CIKK FOLYTATÓDIK
—-Manchesteri áldozatok—-
Játékosok
Geoff Bent
Született: 1932. szeptember 27., Salford
Poszt: szélsőhátvéd
Nevelő egyesület: Manchester United
12 mérkőzés/0 gól a Unitedben.
Geoff Bentet 1948-ban fedezték fel a manchesteri játékosmegfigyelők. 1951-ben került a nagycsapathoz, s elsősorban Roger Byrne és Bill Foulkes tartalékjaként számított rá a szakvezetés. Az 1957-58-as idényben egyszer sem szerepelt, Belgrádba is csak azért tartott a csapattal, mert Byrne játéka kisebb sérülése miatt kétségessé vált. Négy hónappal a sajnálatos események előtt lett apa.
Roger Byrne
Született: 1929. február 8., Manchester
Poszt: szélsőhátvéd
Nevelő egyesület: Ryder Brow Boys Club
Válogatott: 33/0
245 mérkőzés/17 gól a Unitedben.
Az utazó csapat 28 esztendős doyenje 1958-ban már elismert játékosnak számított, harmadik válogatottságát épp a magyarok elleni 1-7-el végződő barátságos mérkőzésen „ünnepelte”. A csapat kapitánya, vezéregyénisége, 1949-es érkezését követően kihagyhatatlan volt a kezdőcsapatból. 1952-ben, majd 56-ban és 57-ben bajnoki címet nyert a manchesteriekkel. Halála után nyolc hónappal született kisfia, Roger később labdaszedő volt a klubnál.
Eddie Colman
Született: 1936. november 1., Salford
Poszt: középpályás
Nevelő egyesület: Manchester United
85 mérkőzés/2 gól a Unitedben.
Az ifjú Colman tanulmányai befejezését követően 1952-ben lett az egyesület játékosa, az 1955-56-os szezontól pedig állandósította helyét a kezdőben. A Crvena zvezda elleni első találkozó egyik gólszerzője mindössze 21 évesen lelte halálát, így ő volt a tragédia legfiatalabb áldozata. Salfordban az egyetem tornaterme viseli a nevét. Colman személyéhez további szomorú események kötődnek. A város által a Weaste temetőben emelt, szoborral díszített sírját ismeretlenek megrongálták. A szobrot később 1986-ban elhunyt édesapja őrizte.
Rooney és Best – egy testben
Duncan Edwards
Született: 1936. október 1., Dudley
Poszt: középpályás
Nevelő egyesület: Manchester United
Válogatott: 18/5
151 mérkőzés/20 gól a Unitedben
Sokak
szerint a valaha volt legjobb angol játékos lelte halálát a müncheni
pokolban. Duncan Edwards a csapattárs Sir Bobby Charlton szerint maga
volt a megtestesült játékintelligencia és a nyers erő, egy személyben.
Angliában még napjainkban is alig végződik úgy szavazás, hogy a
középhátvéd posztjától a támadó középpályás szerepéig mindenütt
otthonosan mozgó, rendkívüli munkabírása mellett kiemelkedően technikás
játékost ne említenék. Az angol szövetség 2003-ban tartott „Minden idők
legjobb angol tizenegye” voksoláson a tizenegy felkért szakember közül
kilenc jelölte saját csapatába (többek között Bobby Charlton, Glen
Hoddle, Trevor Brooking és Sir Bobby Robson is), s ezzel második volt a
világkupát 1966-ban a magasba emelő Bobby Moore mögött (10 szavazat).
Ám többen is úgy vélték, ha nincs München, talán az angol válogatottba
1955-ben üstökösként feltűnő Edwards lett volna az, aki kapitányként
vezeti az angolokat. Ami viszont nem véleményes. Az először 1950-ben,
az angol iskolaválogatott tagjaként feltűnő roppant tehetséges ifjút
rögtön „kiszúrta” az ifjakat felkészítő Joe Mercer, aki egyszer nem
mellékesen megjegyezte barátjának, Matt Busbynak, hogy ebből az Edwards
gyerekből „egyszer még hűde játékos lesz”. A manchesteri főnök által
küldött Joe Armstrong megfigyelő 10 perc elteltével sietve távozott,
majd egy dudley-i kiruccanást javasolt Busbynak. A tizennégy éves
suhancot két éven keresztül követte a United szakemberi gárdája, mígnem
16. évét betöltve a klub játékosa lett.
Edwards nem sokkal később a
Cardiff elleni bajnokin be is mutatkozott, s rövidesen ő lett a
Busby-bébik központi figurája: 1953. április 4-én alig 16 és félévesen
stabilizálta helyét a csapatban, s nem egész két évvel később 18
esztendősen és 183 naposan az angol válogatottba is meghívót kapott.
Ezzel ő lett a világháború utáni angol együttes legfiatalabb
képviselője, rekordja 43 esztendeig állt, mígnem Michael Owen 1998-ban
megdöntötte (később Wayne Rooney és Theo Walcott is elé került a
sorban). Ám három csatárutódjától eltérően Edwards elsősorban a
középpályán, avagy a hátvédsorban érezte jól magát, kortársai szerint
legjobb teljesítményre a védekező középpályás pozíciójában érezte
magát.
„Duncan egyéniség volt és fantasztikus játékos” –
emlékezett róla a BBC csatornán megszólaltatott Bobby Charlton. „Én nem
láttam még hozzá foghatót. Az egyetlen olyan labdarúgó volt, akinek
társaságában éreztem, hogy én csak második lehetek. És jellemét
dicséri, hogy ezt sohasem éreztette velünk”
Duncan Edward
Mark Jones
Született: 1933. június 15., Wombwell
Poszt: középső védő
Nevelő egyesület: Manchester United
103 mérkőzés/1 gól a Unitedben
A gárda első számú középső védője két bajnoki címnél is közreműködött, az 1957-es – elvesztett – FA-kupa fináléról szemsérülése miatt hiányzott. A nemzeti csapatnál is számoltak vele, s alighanem be is válogatták volna. Lánya, Lynne négy hónappal a tragédia után jött világra, míg kisfia, garry ekkor kétéves volt. A felesége később hozzáment egy Herbert Baker nevű emberhez.
David Pegg
Született: 1935. szeptember 20., Highfields
Poszt: támadó
Nevelő egyesület: Manchester United
Válogatott: 1/0
127 mérkőzés/24 gól a Unitedben
A Mancheter United balszélsője nagy tehetség volt, a müncheni katasztrófa előtt nem sokkal a válogatottban is bemutatkozott, sőt, az idősödő Tom Finney (Preston North End) utódjaként tartották számon.
Thomas „Tommy” Taylor
Született: 1932. január 29., Barnsley
Poszt: középső védő
Nevelő egyesület: Barnsley
Válogatott: 19/16
166 mérkőzés/112 gól a Unitedben
Tommy Taylor az angol középcsatár tipikus megtestesítője volt. Remekül fejelő, gyors, nem véletlen, hogy 1953-ban világcsúcsnak számító 29.999 fontért került a második vonalban szereplő Barnsleyből Manchesterbe. Az adoma szerint Matt Buyby, hogy ne rakjon túl nagy terhet új játékosa vállára, mint az első olyan futballistának, akiért valaki 30 ezer fontot ad ki, a maradékot egy teázóban dolgozó felszolgáló leánynak adta. Taylor már debütálásakor két gólt vállalt, s később olyan értékessé vált, hogy az angolok 1957-ben a 65 ezer fonttal kecsegtető olasz Internazionalét is kikosarazták. Halála előtt nem sokkal jegyezte el barátnőjét, Carolt.
Liam „Billy” Whelan
Született: 1935. április 1., Dublin (Írország)
Poszt: támadó
Nevelő egyesület: Home Farm
Válogatott: 4/0 – Írország
98 mérkőzés/52 gól a Unitedben
A mélyen vallásos Írországból származó Whelan 1955-től verekedte be magát a manchesteri csapatba, s haláláig 98 találkozón 52 góllal hálálta meg a belévetett hitet. A fiatal ír a becsapódás közben állítólag azt mondta, „Ha ez a vég, én készen állok.” 2006. október 8-án Dublin városa róla nevezte el azt a vasúti hidat, amely a szülőhelye, St. Attracta Road közelében fekszik.
Áldozatok
Walter Crickmer – Manchester United, klubtitkár
Bert Whalley – Manchester United, edző
Tom Curry – Manchester United, edző
Alf Clarke – újságíró, Manchester Evening Chronicle
Don Davies – újságíró, Manchester Guardian
George Follows – újságíró, Daily Herald
Tom Jackson – újságíró, Manchester Evening News
Archie Ledbrooke – újságíró, Daily Mirror
Henry Rose – újságíró, Daily Express
Eric Thompson – újságíró, Daily Mail
Frank Swift – újságíró, News of the World (egykori angol válogatott kapus)
Kenneth „Ken” Rayment kapitány – másodpilóta.
Miklós Béla – utazási ügynök, a Népsport angliai tudósítója
Willie Satinoff – szurkoló, lóverseny-istálló tulajdonos , Matt Busby barátja
Tom Cable – utaskísérő
Túlélők
Manchester United-játékosok:
Johnny Berry (elhunyt 1994-ben)
Jackie Blanchflower (elhunyt 1998-ban)
Dennis Viollet (elhunyt 1999-ben)
Ray Wood (elhunyt 2002-ben)
Bobby Charlton
Bill Foulkes
Harry Gregg
Kenny Morgans
Albert Scanlon
Matt Busby – szakvezető (elhunyt 1994-ben)
Frank Taylor – újságíró (elhunyt 2002-ben)
James Thain – pilóta (elhunyt 1975-ben)
George (Bill) Rodgers – rádiós (halála ideje ismeretlen)
Peter Howard – fotoriporter (elhunyt 1996-ban)
Margaret Bellis – stewardess (elhunyt 1990-ben)
Ted Ellyard – fotoriporter
Vera Lukics és lánya Venona
Miklos Béla felesége
Nebojsa Bato Tomasevics – utas
—-Percek, órák, napok—-
Hétfő, február 3.
A Manchester United Belgrádba utazik a British European Airways (BEA) Airspeed Ambassador gépével. Az utazásszervező, a háború előtt Angliába disszidált, s Londonból a Népsportot tudósító Miklós Béla a repülőgép hatósugara miatt müncheni intermezzóval számol. Münchenben köd és sűrű hóesés fogadja az angolokat.
Szerda, február 5.
A United 3:3-ra végez a Crvena zvezda vendégeként, s ezzel kivívja a továbbjutást. Elődöntős, azaz csatlakozik a címvédő Real Madrid, Milan és Vasas (!) alkotta hármashoz. A mérkőzés után a belgrádi követségen koktél-partival búcsúztatják a manchesterieket.
Csütörtök, február 6.
A magukat kiünneplők, illetve a delegációhoz csatlakozó további öt utas – köztük a londoni jugoszláv légügyi attasé várandós felesége – szikrázó napsütésben hagyják el a Belgrádot. A felszállás egy órát késik, mivel a United szélsője, Johnny Berry elveszíti útlevelét.
Nem sokkal később München fölé érnek. A repülőtér sűrű ködbe burkolózik, havas eső áztatja az aszfaltot. Leszállás közben James Thain kapitány bekapcsolja a szárnyak jégmentesítő készülékét.
Földet érve a manchesteriek a terminálba sietnek frissítőkért, míg a játékosok egy része hógolyóval szórja meg az üzemanyagtöltő csapatot. A művelet végeztével a fesztelen utasok visszatérnek, a személyzet pedig ellenőrzi a gépet. Felmerül, hogy ismét jégoldóval tehermentesítsék a szárnyakat, ám végül elvetik az ötletet.
Délután 14:20-kor, egy órával a megérkezés után az Aircraft Ambassador felszállásra kész, a motorok felőli zaj azonban arra készteti Thaint, és segédjét, Kenneth Rayment kapitányt, hogy elodázzák az indulást.
Végül mégis a felemelkedés mellett döntenek, ám a nem szűnő rezonálás miatt ismét kivárnak, a túlélők úgy emlékeznek, Thain közli velük, hogy egy „jelentéktelen motorhiba miatt” ellenőrizniük kell a hajtóművet.
Az utasok ismét elhagyják a repülőt. A United egyik legjobbja, Duncan Edwards felhasználja az alkalmat és táviratot küld kedvesének: „Az összes járatot törölték. Holnap érkezünk. Duncan.” Váratlanul ismét az utastérbe szólítják az utasokat. Indulnak.
15:04-kor a gép kigördül, majd felgyorsul. Ám nem emelkedik fel kellőképpen, s előbb áttöri a müncheni repülőteret övező kerítést, majd a szomszédos telken emelkedő üres épületnek ütközik. A gép bal szárnya, illetve a farok letörik, a géptest kigyullad. Egy fa feltépi a pilótafülke baloldalát, a gép törzse viszont egy fabódénak ütközik, s a tákolmányban tárolt üzemanyag felrobban.
A kiérkező mentők 21 holttestet találnak. Két óra elteltével befejezik a túlélők felkutatását – ám öt órával a katasztrófa után egy német újságíró a roncsok alatt megtalálja Kenny Morgant. A sérülteket a müncheni Rechts der Isar kórházba szállítják. Köztük van a három hétig élet és halál között lebegő Albert Scanlon, a United csatárcsillaga, a balesetet könnyed sérülésekkel megúszó Bobby Charlton, illetve a késést okozó John Berry és Jackie Blanchflower is.
Matt Busbyt bordatörésekkel, átdöfött tüdővel és lábzúzódásokkal kezelik. Állapota olyan súlyos, hogy a kórház közleményben tudatja: „nem fűzünk sok reményt a megmentéséhez.”
A katolikus skót vezető két hónapig fekszik, ezalatt kétszer is megadják neki a végső tisztességet. A lábadozása alatt őt Münchenben meglátogató Jimmy Murphyt azzal bocsátja el, hogy „Tartsd magasra a zászlót!”.
Péntek, február 21.
15 nappal később Duncan Edwards szörnyű kínok között kileheli lelkét. Életéért nagy harcot vívó szervezete a belső vérzéssel már nem tud megbirkózni. Egy héttel később fejsérülési következtében a másodpilóta, Kenneth Rayment is elhuny.
Ő a katasztrófa utolsó halottja.
