Már régóta tudják a tudósok, hogy a kaméleonok nem vagy nem kizárólag álcázásra használják színváltoztató képességüket. Most bizonyítékot is találtak a színváltoztatás kommunikációs szerepére.
Például minél élénkebb színű egy hím, annál magasabban áll a rangsorban. Így tehát a hím kaméleonok élénk színek felvillantásával csalogatják magukhoz leendő párjukat, illetve űzik el területükről a betolakodó fajtársakat. A nőstények is színekkel jelzik, ha kosarat adnak a kérőnek vagy már nem fogamzóképesek.
Egészen idáig azonban rejtély volt, hogyan fejlődtek ki az evolúció folyamán ezek a jelzések. Devi Stuart-Fox a Melbourne-i Egyetem zoológusa és munkatársa, Adnan Moussalli, a dél-afrikai KwaZulu Natal Egyetem biológusa közös kísérleteket végzett törpekaméleonokkal. 21 dél-afrikai fajt vizsgáltak meg, hogy kiderítsék, miért alakult ki az állatok színváltoztató képessége.
Ha a színváltoztatás kifejlődésének hajtóereje az álcázás volt, akkor a legváltozatosabb bőrszíneket felvonultató kaméleonoknak kellene a legváltozatosabb hátterű környezetekben élniük, és a sokféle színnel ezekhez alkalmazkodtak.
A kutatók egyik vizsgált hipotézise az volt, hogy elsődlegesen a társas kommunikáció segítette elő a színváltoztatás kialakulását. Ezen elképzelés szerint a legsokoldalúbb színváltoztatásokat bemutató fajoknak kellene a legfeltűnőbb pózolásokat bemutatniuk.
Ennek igazolására a tudósok hím kaméleonokat zártak össze, és megmérték a színváltozások intenzitását. A domináns és az alárendelt hímek színét tekintették a színváltoztatási képesség határértékeinek.
Ezután kígyómodellt és kitömött madarat mutattak a kaméleonoknak, így megláthatták, ragadozó jelenlétében mennyire jól képesek beleolvadni a hüllők a háttérbe. A kutatók azt tapasztalták, hogy a legfeltűnőbb kinézetű faj változott meg a legjobban, viszont nem volt összefüggés a között, hogy az állatok mennyire változtatták meg a színüket és a különféle hátterek színe között.
A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, hogy a színváltoztatás fő evolúciós hajtóereje ebben a csoportban a társas kommunikáció és nem a környezethez való alkalmazkodás volt. Ez azért is jelentős megállapítás, mert még sok tankönyvben is úgy szerepel, hogy a kaméleonok az „álcázás mesterei”, pedig inkább a „színes kommunikáció” mestereinek kell tekinteni őket, akárcsak a tintahalakat.
