A hét filmjei: szemünk fénye

Franklin, a teknős

Paulette Bourgeois – elsősorban: a határainkon túl – népszerű gyermekkönyve nyomán tíz éve tévésorozat készült a minden lében kanál teknőslegény, Franklin kalandjairól. Mintegy ennek nagyvásznas feldolgozása, összegzése Dominique Monfery filmje.

A sztori szerint Franklinékhoz a nyári vakáció idején látogatóba érkezik a nagynéni, akinek régész-szenvedélye „működésbe hozza” a nagymama, Mamie memóriáját, miszerint sihedernyi páncélos korában kincses dobozt ásott el, ám mielőtt elárulhatná hová, megbetegszik (az emlékezés izgalmától). A nagyi gyógyulása érdekében Franklin és barátai úgy döntenek, megkeresik az erdő mélyén a kincset, nosza, elindul hát a nagy expedíció.
Hiába a jó szándék, Monfery filmje nem működik: avittas.

Értékeljük, hogy hiányzik a mai animációkra jellemző agresszió, ám hiányoznak a viccek is – és mi tagadás, a csavarok. Viszont a moralizálás túlságosan is meghatározó. Távoliak maradnak ezek a kis figurák, igaz, a szimpátiánkat elnyerik, de nem tudjuk igazán szeretni őket. Képtelenek lekászálódni közénk a képeskönyv lapjairól. A 2004-ben a Destino című rövidfilmjéért Oscarra jelölt animációs rendező mostani alkotása erőtlenre sikeredett, még ha becsülettel, jó szándékkal készült is.

Casting minden

Kérdés, hogy érdemes-e olyan életszerű filmet forgatni, ami egy paraszthajszállal más, mint a valóság? Érdemes.
A Csinibaba (1997) után magára nem találó író-rendező (és vágó), Tímár Péter (Le a fejjel!, A Herceg haladéka) ezúttal hangot vált, és ismét a zenevetélkedők félig komolyra vett, félig kigúnyolt terepére lép. A film kvázi Oláh Ibolya-életrajz, abban az értelemben, hogy a Megasztár-nyertes intézeti lányt egy állami gondozott lányként, Ormos Katiként látjuk viszont, aki jelentkezik egy kereskedelmi tévécsatorna „Sztárhangár” elnevezésű tehetségkutatójára, a sikerhez a lezüllött – bárzongoristaként vegetáló – zenei guru, Novai Rezső (Kern András) segítsége kell. A cinikus, kiégett férfit ügyének megnyeri, mint ahogy a vetélkedést szintén, és Novai félresiklott élete szintén kiegyenesedni látszik.

A négy író – Tímár társai Pataki Éva, Egressy Zoltán (a nagysikerű Portugál és Sóska, sültkrumpli című darabok írója) és Kern András voltak – könyve hatékonysága nem a cselekményi fordulatokban rejlik, hanem a jól megrajzolt fő- és mellékszereplői jellemekben (üdítő epizodista Kecskés Karina és Oroszlán Szonja) és a finoman adagolt viccekben. A nyolcvanas évek remixelt dalai (Presser Gábor- és Demjén Ferenc-szerzemények, Illés-, Apostol-, Gemini-számok stb.) valószínűleg jelentős retrólázat gerjesztenek.
A film hibájául a valós történésekkel történő szinte teljes azonosságot róhatjuk fel, gyakorta nehéz eldönteni, hogy tényleg egy zenei tehetségkutató műsort nézünk-e (a kulisszatitkaival), vagy egy filmet. Hogy mégis az utóbbival van dolgunk, Kern figurája győz meg, aki bár sokadszorra alakítja a megcsömörlött mizantrópot, akinek a szíve azért jó ütemben dobog, a világ és benne Magyarország – a maga médiaszemetével – mégiscsak ócska kis hely. De hát mi éppen ezt szeretjük benne.

4 hónap, 3 hét, 2 nap

A film címében jelzett idő után kerül sor egy fiatal egyetemista lány abortuszára, ami inkább már gyilkosság, mintsem egy szimplán „kellemetlen következmény” eltüntetése. Ami (mármint az abortusz) akkoriban még törvénybe ütközött. Ez a történet mégsem az övé, hanem a barátnőjéé. És mindnyájunké.
Létezik egy mondás, miszerint a nők két ügyért mindenre hajlandóak: hogy gyermekük legyen, és hogy ne. Primer szemszögből a román Cristian Mungiu filmje egy művi vetélésről szól. Valójában több (nyilván). Egyfelől az előző éra látlelete, az ezerkilencszáznyolcvanas években pangó, de pangásában nagyon is léleknyomorító kommunizmus tükörképe. Mindezt úgy mutatja be, hogy nem politizál, hanem egyéni sorsok ábrázolásával beszél az abnormalitásról. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap a Mesék az aranykorból című trilógiának az első darabja, ami a romániai diktatúrát akarja szubjektív módon, városi legendák segítségével feldolgozni. Hajrá, tesszük hozzá örömmel és nagy kíváncsisággal, és őszintén sajnáljuk, hogy a közelmúlttal való el- (vagy le-) számolás Magyarországon nem erősségünk (oké, a Moszkva tér című Török Ferenc-röpdolgozatot kivéve).

Az újságíróból lett filmes, Mungiu történetében a megesett kollégiumi barátnőjén, Gabitán (Laura Vasiliu) szeretne segíteni Otilia (Anamaria Marinca). A baba vállalhatatlan, szeretőtől van, és persze annak az előmenetele, karrierje nem teszi lehetővé, hogy…. De erről csak néhány kósza megjegyzésből értesülünk. Csakhogy a terhesség-megszakítás akkortájt nem olyan egyszerű – az egykorú szenvedőknek, gondolom, sokat és ijesztően meghurcolót jelent az abortusz-bizottság kifejezés –, Romániában a törvény tiltja, a nép érintettjei illegális angyalcsinálókhoz voltak kénytelenek fordulni. Ami bizony sok pénzbe került. (Tudják, ez az időszak az, amikor csak utcán ácsorgó kupecektől lehetett hozzájutni külföldi cigarettához, valutához, miegyébhez, az élhető élet drága kellékeihez.)

Otiliának és Gabitának is rámegy mindene, hogy egy kopott szállodai szobában megtörténjen a „dolog”, az anyagiakon túl a fő mártírium azonban Otilia feláldozott tisztessége. Embersége. Motivációja érthető (és ennek a filmben hangot is ad): mi lenne, ha mindez énvelem történne?

A tavalyi cannes-i Aranypálmás és Európai Filmakadémia-díjas film – ami versenyez az idei legjobb külföldi film Golden Globe-, illetve Oscar-díjáért, szerintünk: eséllyel – viszonylag kevés beszéddel, nulla kísérőzenével, annál több („korhű”) zajjal és zörejjel, szikáran és pőrén tárja elénk Otilia történetét.