A hét filmjei: rockerek, pingvinek, thrillerek

Tulajdonképpen semmi közös sincsen a heti filmbemutatók között, a témaválasztásukat és a műfajukat tekintve semmiképp, az azonban közös bennünk, hogy mindegyiket az igényesség szándéka vezette. Amit többnyire meg is valósítottak.

Külvárosi rockerek

Larry Clarkot a kallódó kisemberek, a tinédzserek aggasztó, gyakorta vad erőszakban és szexualitásban bővelkedő sorsa vonzza. 1995-ös botrányfilmje, a Kölykök óta eltelt bő tíz év alatt csak ennek szentelte a munkásságát: Még egy nap a paradicsomban, Genya, Ken Park. Most sincs másként. A helyszín és az alakok persze változnak, most Los Angeles-i gettóban járunk, a srácok spanyolajkúak, és kisebbséget képeznek a kisebbség között.

A hip-hop zenés, bőszárúgatyás bandák világában ők csőnadrágot hordanak, punk zenére rázzák, és gördeszkáznak. A film története két napot ölel fel, amikor a srácok Beverly Hillsbe vetődnek, ahol ufóként tekintenek rájuk. De leginkább kapcarongyként kezelik őket. Nagyot ütött Clark első mozija, most kevésbé érint meg. A szikárnak tűnő ábrázolásáról, ami vélhetően a hitelességet kívánja elősegíteni nehéz eldönteni, hogy dokumentum- vagy játékfilm.

Törés

A megcsalt férj hidegvérrel fejbe lövi a feleségét. Az ügy egyértelműnek látszik. A bíróság – formai okokra hivatkozva – mégis felmenti. Az elszánt fiatal ügyész szerint ez nincs rendjén: jól ismerheti a jogi csűrést-csavarást Gregory Hoblit rendező, hiszen már a Legbelső félelem című thrillerében fontos szerephez jutott a túlburjánzó tárgyalótermi szofisztika. Új bűnfilmje, a Törés nem valósulhatott volna meg az igazságszolgáltatás önmagán túlnövő mechanizmusa nélkül.

Amikor mindenki tudja, a bűnös a bűnös – csak éppen hiányoznak a bizonyítékok, hibásak a formai kritériumok. Hoblit (Letaszítva, Frequency, Hart háborúja) krimijének erőssége a két férfi figura – a tettest alakító Sir Anthony Hopkins és a sikeres, feltörekvő ifjú ügyésztitánt játszó Ryan Gosling – párbaja, amelyben a rutinos öreg rókának egyenrangú partnere a viszonylag ismeretlen – de mindenképpen kevesebb szakmai múlttal rendelkező – Gosling (Kísérleti gyilkosság, Maradj!). Akinek a nevét már csak azért is megjegyeznünk érdemes, mert legutóbb Oscarra jelölték, a Magyarországon még be nem mutatott Half Nelson című drámában nyújtott alakításáért.

Disturbia

Problémás pubertásoknak általában nem szoktak hinni, a lázongó lélek bizonytalanságokra, túlzásokra, hogy ne mondjuk, hazugságokra hajlamos. Különösen, ha trauma éri. Kale (Shia LaBeouf) apja elvesztését követően szinte elvadul, tanárára támad, amiért a bíróság házi őrizetre kárhoztatja, anyja, Julie (Carrie-Anne Moss) szeretete pedig kevés, azazhogy inkább jelen sincs, reggeltől estig robotolnia kell, hogy eltartsa magukat.

A négy fal között unatkozó fiú kukucskálással űzi el unalmát, előszeretettel lesi a szomszédjukba újonnan költöző széplányt (Sarah Roemer), ám figyelme egyre inkább a másik szomszédra (David Morse) terelődik, akiről – szerinte – egyre több bizonyíték mutatja, hogy a körözött sorozatgyilkos. Persze nem hisznek neki. Eleinte… D. J. Caruso rendező (Igazság helyett, Életeken át, Pénz beszél) thrillere igyekszik eredeti fordulatokban és izgalmakban bővelkedni. Sikerrel. A Disturbia kiemelkedik a műfajfilmek közül, nem utolsósorban színészei, elsősorban az ifjú LaBeouf miatt.

Goodbye Bafana

Az apartheid-rezsim ellen küzdő Nelson Mandela börtönéveiről – gondolják meg, huszonkettőről van szó! – forgatott film igazi nemzetközi összefogás (kreativitás és pénz) eredménye, a belga, angol és dél-afrikai projektet a dán Bille August (Hódító Pelle, Legjobb szándékok, A kísértetház, A hó hatalma, Nyomorultak) jegyzi. A fókuszban Mandela őre (Joseph Fiennes) és a rab politikus (Dennis Haysbert) kapcsolata áll, amikor egy kisember felnő a feladathoz, vagyis hogy győz benne az alapvetően meglévő emberség és jó szív (á la Mások élete).

Nem vagyunk egészen elveszettek és agymosottak, ha hallgatunk a legfontosabb erkölcsi parancsokra. Még ha ennek ára is van (mert van). August eposzi filmje főszereplőinek alakítása, különösen Fiennesé és a feleségét alakító Diane Krugeré emlékezetes. Miattuk és a film erős hangulata – kisugárzása – miatt hunyunk szemet az antirasszista (és egyéb) közhelyek közhelyes megjelenítése fölött.

Vigyázz, kész, szörf!

A Táncoló talpak című számítógépi rajzolmány és 2006 Oscar-díjas francia dokumentumfilmje, a Pingvinek vándorlása után, íme, egy újabb szösszenet a bumfordi madarak kolóniáinak vidékéről. Természetesen a szmokingos csőrösök pusztán apropót szolgáltatnak a történethez, mert a fabula rólunk, emberekről szól. Ezt erősíti meg a Vigyázz, kész, szörf! kvázi dokumentumfilm-jellege, amikor „kézi kamera” előtt történik a cselekmény, „nyilatkoznak” a film hősei. Chris Buck direktor (Tarzan) és társrendezője, Ash Brannon (Toy Story – Játékháború 2.) a verseny-tengerdeszkások világába kalauzol. Az embereket pingvinek helyettesítik.

Egy ifjú ígéret (Cody), aki erősen szeleburdi, ám a szíve a helyén van, élete első profi megmérettetésén szeretné bizonyítani a kiválóságát. A helyszín otthonától (Dérvidék) távol található (Pin Gú-sziget), tehát kezdetét veszi egy nagy utazás, amelynek során karrierépítésre (Reggie-vel, a szörfmenedzserrel és Mikey-val, a tehetségkutatóval), barátkozásra (Pipi Joe-val, a sporttárssal) és szerelemre (Lanival, a vonzó vízi mentővel) egyaránt lehetősége nyílik. Végül hősünk megízleli, mi a fontos az életben – a helyezés (helyezkedés), esetleg más. A hat-tízéves korosztályt célzó animáció jó szórakozás. Nem olyan együgyű (igényesebb), mint a Táncoló talpak, de sokszor túl felnőttes és humortalan.