Élet-Stílus

Már a mozikban a Kék Papagáj

Az örökösök a végrendelkezési ceremóniára gyűlnek, ám mindenki hoppon marad, mert a nizzai bárt azok kapják, akikre egyáltalán nem számítottak. Íme a casus belli a családi marakodáshoz. A régi idők kissé döcögős mozija – nagyszerű francia dívákkal.

Eredeti cím: Le héros de la famille francia, 2006 103 perc

Rendező: Thierry Klifa Forgatókönyvíró: Christopher Thompson Operatőr: Pierre Aim Zene: David Moreau Producer: Said Ben Said Szereplők: Gérard Lanvin (Nicky Guazzini), Catherine Deneuve (Alice Mirmont), Emmanuelle Béart (Léa O’Connor), Miou-Miou (Simone Garcia), Michaël Cohen (Nino Bensalem), Géraldine Paihas (Marianne Bensalem), Claude Brasseur (Gabriel Stern), Valérie Lemercier (Pamela) Mozistart: július 5., Honlap
Előzetes

Gérard Lanvin a francia film mai Alain Delonja, az ötvenes évükben tipegő hölgyeké mindenképpen. Illetve: majdnem. Sármos és férfias jelenség – rendező és/vagy producer legyen a talpán, aki egyszer rádumálja egy transzvesztita szerepre –, tagadhatatlanul vonzó és kamerabarát jelenség, és bár eredetiben ugyanolyan mély, karcos hangon hörgi, hogy „kartyié” és „zsitán”, de hát mégsem Delon. Azaz külsőségeiben éppen olyan, mint tizenöt évvel idősebb kollégája, ám hiányzik belőle annak komolysága – és tehetsége, „tartalma” (Rocco és fivérei, Napfogyatkozás, A szamuráj, Klein úr, Swann szerelme), még ha az irónia iránt mutat is tetszetős fogékonyságot (A tökös, a török, az őr meg a nő, San Antonio).

A magyar néző Lanvint Az én pasim és a Telitalálat a szívbe című filmekből ismerhette meg, a gyengébb nem hazai képviselői az új keletű, néha igen nyers – modernkori – romantika férfi alakítójaként könyvelhették el, kábé a „ha megversz is, imádlak én” kuplé szellemében. S ha már a kuplé: a filmes újságíróból direktorrá avanzsált Thierry Klifa hazánkban is bemutatott második nagyjátékfilmje a lokálok múló világába kalauzol (mint ahogy a vendéglátó-ipari miliő dominált a 2004-es mozijában is).


Már a mozikban a Kék Papagáj 1

Veszedelmes kupléviszonyok



A Kék Papagáj nevű nizzai bár tulajdonosa, Gabriel Stern (Claude Brasseur) önkezével vet véget az életének, az „intézményt” két felnőtt keresztgyerekére, Ninóra (Michaël Cohen) és Marianne-ra (Géraldine Paihas) hagyja. Akiknek az összeomlás szélére sodródó kabaré megmentésére érdekében nem fűlik a foguk ahhoz, hogy feladják a korábbi életüket (a saját neméhez vonzódó fiú könyvelő, a lány divatmagazin-szerkesztő). Fűlne apjuknak, az egykor ígéretes bűvésznek, akit Stern szinte fogadott fiaként nevelt, Nickynek (Lanvin), őt azonban senki sem kérdezte, akarja-e. Különösképpen, hogy az öröklő családtagok inkább egymás és a bárnagyasszony (Emmanuelle Béart) furkálásával és a familiáris szennyes kiteregetésével vannak elfoglalva – ebben élen járnak Nicky gyermekeinek anyái (a srácok két nőtől születtek), az egymást élvezettel és kölcsönösen gyűlölő Alice (Catherine Deneuve) és Simone (Miou-Miou).

Klifa filmje kihangsúlyozottan régi szabású, egy eltűnő világot, a kabaréét idézi meg. Az olykor vontatott párbeszédek és ellaposodó forgatókönyv dacára a nagyszerű színészek, elsősorban a dívák alakítása élvezetes és meggyőző. Mert ugyan lehet, hogy Lanvinért dobban meg a – női – szív, azért Béart és Deneuve a király. Illetve királynő.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik