Mentem egyszer valakivel álmomban – fölfele, mivel fenyőfát lopni mentünk. Havas, csillagszöges éjszaka volt, de lehet, hogy ezt már én találom ki. Nő volt az illető, de nem jellemző, az orrunkig be voltunk bagyulálva, két pólyásbaba, olyanformán. Több balta volt nála, fejszék, fűrészek. Visszagondolva leginkább angyal volt, tán az angyalok píáristája, hisz folyvást róluk beszélt, a nyelvükről többek között, és nevetett. Angyal-xilofon, mondta és szétprüszkölte a jégtüskéket az orra előtt, a berliner-kendő bolyhain. Mindezt súgva, hisz’ rosszban jártunk, noha kihalt tájon, néma pincék, elhagyott konyaktárolók között.
Tudom-e, kérdezte, hogy a karácsony a szláv kracunból van, az idők során a mássalhangzó-torlódást a magyarok szépen föloldották, mármint ezt a krákogósságot az ő angyali a-jukkal, pláne á-jukkal, aztán az n-t ny-nyé palatalizálták, hogy szakszerűen fogalmazzon, s máris ott volt e szép, sötét, fürge és nagytestű szó, mely téli napfordulót jelentett eredetileg. Naná, hogy a magyar egy csodálatos nyelv, azzal együtt ne higgyem, hogy az angyalok magyarul beszélnek, mert nem, ahogy franciául se, és németül se, ezt Goethe, és Rilke együtt sem tudta elintézni.
Maradjunk abban, hogy angyalul beszélnek, legfeljebb dobordűzül, illetve lafatyul vagy alambuul. Netán arapapagájul, az állatkert madárházában állítólag fogtak két eleven példányt, azok így beszéltek, de az esetet a klérus miatt nem lehetett nagydobra verni. Nehéz is lett volna, hisz’ a szemtanúk azóta hallgatnak, gubbasztanak a kupolában, és borzolják a maradék, szürke tollukat.
Beszélhetnének persze latinul, az angelus latinul követ, avagy küldött. Mi is küldöttek vagyunk, egy csomó kilógó seggű gondozó és gondozott által, jegyzi meg vezetőm, de nem, juszt se latinul beszélnek. Azt viszont reméli, hogy tudom, mi az angyalbögyörő, (krumplisnudli, sőt burgonyametélt), s hogy az angyalbakancs pedig a disznóköröm, miképpen a vékony fonást angyalhurkának hívta a népnyelv, ami népnyelvben még tényleg úgy jöttek-mentek az angyalok, mint manapság a náthák, vagy az izmokban a kicsi görcsök.
Hogy pedig az angyalcsináló (tükörfordítás németből) asszonyok kik voltak volna, azt úgyse tudom. Legyen elég, a küldetésünk miatt részletesen nem fejti ki, hogy ezek a szegény páriák színleg tartásra kapták a megesett leányok gyermekeit, valójában viszont arra, hogy lassan, fondorral elemésszék valamennyit. Konkrét magzatelhajtásra már csak a szép XX. században használták e kifejezést, ami, kell-e mondani, azon a hiten alapszik, hogy a meghalt kisgyermekek angyalok lesznek az égben. Megjegyzi, ha ez így lenne, már rég fekete lenne az angyalok kara, tele afrikai gyerekekkel – a fehér ember legnagyobb dicsőségére. Ki számolja meg, hány gyerek hal éhen a világon, például a szentestei gyertyagyújtás idején.
Gyimesbükkön a szentestét úgy mondták: karácsonyszenvedője.
Nagy kell, mondta vezetőm az álomban, nagy fenyőfa, merthogy a szulinai árvaháznak lopjuk. De hogy mért pont a fenyő, nem is érti, bár tudja, hogy német hatás, ó, Tannenbaum, ó Tannenbaum, mi szépek a te leveleid, szépek a rosseb, megengedi, együtt tán szépek, tollazatnak, de lehullva, a padlón?! Beleállva a tenyérbe? Egy ilyen fenyő, mint egy halcsontváz a rengeteg szálkájával, ezért esznek talán halat az emberek karácsonykor. A szálka miatt, nevetett rekedt, forraltboros nevetéssel ez az én illetőnőm, aztán ha megakad, dugják le a főzőkanalat rémületükben.
Az angyalok legalább nem esznek halat, igaz, azt mondják a nevük mellőzését kérő szakértők, hogy a húsuk tarthatatlanul halszagú, nem mintha gyakori lenne a kimérés, hol angyalhúst árulnának, már úgy értve, hogy legálisan, ő persze még nem evett, neki a borjú is kicsit túl… – hogy mondja, hogy ne taknyost mondjon – gyöngécske. De mindegy, még azon a gyémántporos tisztáson kell átrepülni, mondja derűsen, én futhatok is, csak sebesen, mert a tulaj harci kutyákat tart. Aztán már ott az erdő, a szúrós, sötét habzás, mint az angyalok éji tusfürdője.
