A Leica és a Sigma (Foveon) két olyan márka, melyekből ugyan kevés példány fogy, mégis meghatározzák az iparág gondolkodását. A Leicát nem kell magyarázni, a Sigma pedig az az egyetlen digitális fényképezőgép, amelynek minden képpontja mind a három alapszínt érzékeli, tehát amelynek megapixelszámát valódinak lehetne tekinteni. De az alábbiakban bemutatott Sigma SD14 fényképezőgépet 14,1 Mpx-esnek specifikálják, mert ennyi az összes elemi cella száma, de ezek közül 3-3 egymás alatt helyezkedik el, azaz a cellák finomsága alapján 4,6 Mpx-es. Mindez azért érdekes, mert a világ összes többi digitális fényképezőjének érzékelője egy elemi cellán csak egy (R, G vagy B) alapszínt vesz fel, és a kép színes képpontjait a gép közelítéssel számolja ki.
A legendás Sigma
Sigma SD 14 és DP1
Körülbelül 4,5 évvel ezelőtt jelent meg az SD9, amely a világ első Foveon X3-érzékelős DSLR-fényképezője volt. Mint minden „legelső”, egy sor problémával küzdött, ezek közül némelyeket kijavítottak, másokat pedig nem. A két évvel később megjelent SD10 sokat javult érzékenység és fényképezés tekintetében, de az egyedi Sigma-foglalat különlegessége nem hiba, hanem szolgáltatás – csak hát ezért nem veszi meg a fotósok azon túlnyomó többsége, akik nem csak Sigma-optikákkal dolgoznak. Vagyis az SD14 is meg fog maradni egy tudományos elv élő bizonyítékának és nem többnek.
A 4,6 „tiszta” Mpx bíztatóan hangzik, 20,7 x 13,8 mm-en ennyi elemi cella már számos, előző generációs fényképezőben bebizonyította, hogy „faltól-falig” A4-es nyomatok profi szintű előállítására elegendő. A Sigma porvédő megoldása egyszerűen zseniális. Az érzékelő elé egy üveglapot helyeztek, melynek két előnye van: a por nem jut be az érzékelőbe; az üveglapra tapadt kis szennyeződések nem képeznek éles szélű foltot a képen. A hátránya is számos: erősen korlátozza az optikák kialakítását; nem könnyű a képalkotást és a színvisszaadást egyáltalán nem befolyásoló üveglapot készíteni.
Sajnos azt kell mondanunk, hogy a „legendás” Foveon-érzékelőn kívül a Sigma SD14-nek nincs valódi vonzereje. A JPG-formátum 2006-ban nem érdem, hanem elemi követelmény (az eddigi SD-k nem készítettek JPG-t!). A 63 mm-es, de csak kb. 224 x 168 képpontos, fix LCD egy ilyen gépen meglehetősen szegényes, még a felhasználóbarát menü megjelenítésében is. Erősen túlhaladt a rendkívül erős verseny miatt a többi gyártó technikája ezen a gépen. Lehet, hogy „egyszerű” alapelvű az érzékelőjük, de könnyebben kezelhetők, több szolgáltatást nyújtanak, és legalább ugyanolyan jó képeket készítenek, ráadásul sokkal gyorsabban, mint a Sigma SD14.
A Sigma DP1 azért jelzi, hogy a tervezők nem szakadtak el a külvilágtól. Ez ugyanis egy kompakt, nagylátószögű (28 mm-es), optikai kereső nélküli, „nagyképernyős” automata gép – ugyanazzal a (szumma) 14 Mpx-es érzékelővel. Árak még nincsenek, de ez a gép bebizonyíthatja a nagyközönségnek is a Foveon X3 érdemeit – ha kapható lesz egyáltalán.
Leica M8
Emlékeztetünk arra, hogy a 24 x 36 mm-es kisfilmet egy réges-régen letűnt korban „Leica filmnek” nevezték, mert ezt a formátumot a Leica találta ki abból a célból, hogy kisméretű, hordozhatóbb, de fénytanilag kifogástalan gépeket lehessen építeni. Ennek a törekvésnek volt az egyik eredménye az 1954-ben megjelent, távmérős (nem tükörreflexes) cserélhető objektíves, bajonettes Leica M3 gép, amely a riportfotózás alapkészüléke azóta is. Mert vannak ma is működő, sőt használatos M3-ak, habár a fejlesztés nem állt meg, az utolsó filmes modell az elektronikával dúsított M7-es. A Leica M-foglalatra a Leica és számos más gyártó épített gépeket és optikákat – melyeket minden M-típusú géphez lehet használni.
A 2006-os Photokinára a Leica kihozta a digitális M8-at. Ezt a gépet nem a Panasonic tervezte, mint a Digilux 2-őt (= Panasonic Lumix LC1) vagy a Digilux 3-at (=Panasonic Lumix L1), amelyek szintén rendkívüli gépek, de az M8 annyira példamutató, mint amit a fotós világ egy eredeti Leica tervezésű géptől elvár.
A Leica M8 természetesen távmérős, mint minden eddigi kisfilmes Leica, tehát sokkal pontosabban lehet élességet állítani, mint az autofókuszos gépeken – de csak kézzel. Ami persze lehet sokkal gyorsabb is annál, ahogy az automatika nagy nehezen, több közelítéssel beáll élesre, ha egyáltalán beáll. A precíz optikai élességállítás tehát az egyik alapprobléma, amit az M8 megold.
Óriási a Leica M8 (egyébként Kodak gyártmányú) CCD-érzékelője. 27 x 18 mm-es, azaz még a mai fejlett DSLR-ekénél is nagyobb valamivel. 23,6 x 15,8 mm-es a Nikon D80, 22,2 x 14,8 mm-es a Canon EOS 400D lapkája (mindegyik 10,1 Mpx-es). Mivel az M8 optikája jóval közelebb van a lapkához, mint a DSLR-eké, a sarkokba erősen ferdén érkező fénysugarak miatt a kép ott jóval sötétebb – lenne, ha a CCD mikrolencséit nem a sarkok felé fokozatosan növekvő eltolással készítették volna.
A megoldás a vignettálás jelenségét önmagában erősen csökkenti, de az M8 minden M-bajonettes, és 6 bites kódjelzővel érzékelővel ellátott optikát „személyesen” felismer, azaz szoftveresen korrigálja azok optikai hibáit, a maradék vignettálással, szivárványosodással, geometriai torzításokkal egyetemben. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a nem kifejezetten az M8-hoz való lencsék 36 x 24 mm-es képmezőre készültek, ennek csak a közepe ez az „óriási” érzékelő – ahol lényegesen kisebbek az ilyen hibák. A teljes méretű érzékelős gépek, pl. a Canon EOS 5D, kegyetlenül le is leplezik a tökéletlen optikákat – ez az egyik hátrányuk.)
Tehát a vignettálást és a porszemcséket szoftveresen is kiküszöböli a Leica M8 – emellett a nagyméretű érzékelő döntően kisebb zajú, mint amit önként eltűrünk – ez a második megszüntetett alapprobléma.
Ezek technológiai, tehát sok pénzbe kerülő megoldások. A Leica M8 kristályosan egyszerű, tiszta, átlátható (tehát gyorsan tanulható, és a gyakorlott kézben még gyorsabban használható) kezelőfelülete voltaképpen szégyen – az összes többi, fél- vagy egészen profi gép számára. A kezelőfelület (gombok, menük és ezek összhangja) ugyanis szoftver, és bár minél egyszerűbb az eredmény, annál hosszabb ideig tartott a tisztulás, a többieknek is ugyanannyi idő állt rendelkezésre. (De ezalatt a verseny miatt lényegesen több típust kellett sietve kihozniuk, mint a tülekedésen messze felülemelkedő Leicának.)
Mintegy 4000 dollárba fog kerülni az M8 egy eredeti Leica (4 értékre állítható fókusztávolságú – távmérős gépen nincs zoom) optikával. Ha a gép tetejét és alját nem egy-egy sárgaréz tömbből faragcsálnák ki 0,5 mm falvastagságúra (némi értékelemzést valószínűleg a többi komponensen is el lehetne követni), akkor 2000 dollárért előállna a valóban optimális, abszolút professzionális, és még mindig végtelen élettartamú riport- és portréfényképező-gép. Még így is sokan meg fogják szerezni és szeretni – ahogy az összes eddigi M-géppel és optikával történt.
A fotogén
Hasselblad H3D
Ez is egy olyan márka – melyről a fotózással foglalkozó emberiség túlnyomó többsége csak olvas, – azt az ideált jelenti, amelyhez a megszerezhető gépeket hasonlítják. Nos, a filmes Hasselbladok nem 24 x 36 mm-esek, hanem 6 x 6-osak – cm-ben. A gép teste egy kocka, melyhez elöl a cserélhető objektívek, hátul a cserélhető filmtankok, felül pedig a cserélhető keresők csatlakoznak.
A digitálisra váltás Hasselbladéknál tehát úgy történik, hogy a filmtank helyére egy elektronikus hátlap kerül. A tárgybeli készülék a H-jelű házra alapozott család tagja, és a digitális hátlap érzékelője egy 48 x 36 mm aktív területű (két teljes Leica-méretű?) CCD. Két típust hoztak ki: H3D-22-est és H3D-39-est, melyeknél az utolsó két számjegy a megapixel.
Nos, ha a filmekben profi fotóst ábrázolnak, aki több topmodellt instruál egyidejűleg, akkor a kezében, vagy az állványán egy Hasselblad látható. Ahogy a Leicánál, itt sem kötnek technológiai kompromisszumot. A H3D újdonsága az aktuális lencse fény- és színtani tulajdonságait figyelembe vevő képfeldolgozó rendszer, amely (a gyártó állítása szerint) senki másnál nem tapasztalható részletgazdagságot, színhűséget és zajmentességet nyújt a használónak. És ne feledjük az „alsó hangon” 22 millió képpontot: ezeket a felvételeket akár A2-esre (59,4 x 42 cm-esre!) fel lehet nagyítani úgy, hogy fényképszerű finomságú marad.
Kihasználva a cserélhetőséget, a H3D-re CompactFlash kártyás és merevlemezes hátlap is csatlakoztatható (van hozzá filmes is), de az igazi újdonság a klasszikus, felülről belenézős kereső, amely lehetővé teszi, hogy a fotós fenntartsa a szemkontaktust a modellel.
Az elérhetõ
Canon EOS 400D
Az irányzatindító cég legújabb modellje, a harmadik abban a sorban, amely a „közönséges halandók” számára is elhozta a magas szolgáltatási szintű fényképezőket 2003-ban az EOS 300D-vel. Most 10,1 Mpx-nél tartunk, 2,5 hüvelykes, 320 x 240 képpontos az LCD (a 300D-é még 1,8-as, 200 x 150-es, amolyan mobiltelefonszerű volt).
A 2006-os év hozza el a DSLR-ek számára az érzékelő pormentesítését. Az Olympus két évvel ezelőtt, a 4:3-os szabvány meghirdetésével hozta ki az érzékelőt hevesen megrázó, ultrahang-frekvenciájú rezgésbe hozó megoldást. Ehhez hasonlót alkalmaz 2006-tól lényegében minden neves gyártó a Canontól a Sonyn keresztül a Samsungig (kivéve a Sigmát). A mégis fennmaradó szemcséket a kamera belső szoftvere felismeri, és helyükre a szomszédos képpontokból kiszámolt átlagértékek szerinti árnyalatot tesz – ha így állítjuk be a gépet. (Az eljárásnak minden gyártó más, hangzatos nevet ad, a Canonnál ez „Internal Dust Delete Data System”. Ennyit a porról.
Maga gyártja a CMOS-érzékelőt a Canon. A CMOS pont ugyanolyan félvezető, mint bármi más, ezért a jelfeldolgozás (zajcsökkentés!) frontvonalát az elemi cellába lehet integrálni. A CMOS-érzékelős gépek kb. 1600 ISO érzékenységnél olyan zajosak, mint a CCD-sek 400-nál (az olcsóbb gépek 200-nál) ennyivel rosszabb fényviszonyok között is lehet velük megfelelő képet készíteni.
A Canonnál is tapasztalható az az irányzat, hogy a magasabb kategóriájú gépek szolgáltatásai kerülnek „le” a fogyasztói DSLR-ekbe. Ilyen a képfeldolgozó belső szoftver (DIGIC II), a 9 pontos precíz élességállító rendszer,
Meglehetősen általános nézet, hogy az előd 350D már túl kicsi, ezért eléggé kényelmetlen a fogása (bár ez az értékesítési számokat nem befolyásolta). Alig változtatott ezen a 400D, és a nagy képernyő „felfalta” a külön állapotjelző LCD-t. A 10 Mpx, a zajtalanság, és a kiváló optikák miatt a használók megbocsátók lesznek.
A legendás Sigma
Nikon D80
A fotós világ (is) kétpólusú, vannak canonosok és nikonosok. Eddig úgy tűnik, hogy a D200-ból leszármazott D80 az eddigi D70-nél és D50-nél hatásosabb érv lesz . A 2006-os ipari szabvány 10 Mpx még nem lenne meggyőző, de a kiváló színvisszaadású és zajszegény érzékelő már igen, és az állítható érzékenységtartomány az automata módban pedig egyedülálló, ráadásul a gyakorlatban is rendkívül hasznos.
A D200-tól szintén a képfeldogozót és a 11 mezős autofókuszrendszert örökölte a D80, amely a Nikon két menürendszere közül az átláthatóbb és egyszerűbb típus ebbe az irányba továbbfejlesztett változatát kapta. Magasra fogják értékelni a D80 sebességét is, amely lehetővé teszi, hogy arra érdemes kártyával folyamatos sorozatfelvételt lehet készíteni (JPG formátumba). Teljes sebességű az USB 2.0 csatolója – még kártyaolvasót is keresni kell, amely ezt tudja.
Szeretik a fotósok azt is, hogy a saját ízlésük (gyakorlatuk) szerint formálják a kamerát, amit a D80-nal meglehetősen szabadon megtehetnek. A végső érv természetesen a kép. A Nikon a színzajt csökkenti erősebben, a megmaradó fényességi zaj pedig jobban emlékeztet a film szemcsésségére. De a zajcsökkentést is lehet kisebb-nagyobb fokozatra kapcsolni. A Nikon, mint mindig, érzékelhetően többe kerül, mint a Canon, de ezúttal meg is kapja a vásárló a használatiérték-többletet.
