A fél nyolcas kezdés előtt tíz perccel még óriási sorok kígyóztak a Margitszigeti Szabadtéri Színpad bejáratánál. Sebaj, úgyis csúsznak – gondolták a türelmes jazzrajongók. A sorok között néhány szakmabelit véltünk felfedezni Babos Gyulától, Somló Tamáson át Kozma Orsiig, láthatóan ők sem toporzékoltak a szervezők lassúsága miatt. Az fn-kommandó mintegy negyedórás sorban állás után végre a kapuhoz ért, és meglepődve tapasztalta, hogy semmi különös nem történik a jegykezelésnél, letépték a jegyszelvény megfelelő részét és beengedtek. De akkor miért ment ilyen lassan a sor, és miért van még mindig kint a közönség nagyobbik része?
Ez főleg akkor volt érthetetlen, amikor háromnegyed nyolckor kijött a színpadra a kvintett, konkrétan az előbb említett félisten, valamint Lionel Loueke gitáros, Matthew Garrison basszusgitáros, Richie Barshay ütős és Lili Haydn hegedűs. Nagyjából félig telt ház előtt kezdett el előbb bohóckodni Hancock (végigment imitált egyensúlyozással a színpad előtt, majd megállapította, milyen nagy a színpad, és milyen messze vannak a hangszerek a színpad szélétől), majd egy borongós, lightos dallamba kezdett. Azt gondoltuk, hogy – szolidálva a közönséggel, akik még akkor foglalták el helyüket – csak zenés időhúzásba kezdett, és amolyan háttérzeneféle dallammal húzza az időt, de kiderült, hogy ez a hangulat majdnem állandó marad hétfő este. Akik a pörgős, funkys Herbie Hancock miatt jöttek, biztosan csalódtak.
Lionel Loueke Afrikát varázsolt (fotó: mti)
Persze nem akármilyen dallamok voltak ezek. Nagyon izgalmasan kezdődtek a számok, de valahogy a kompozíciók végére kifáradtak. A főnök teret engedett a zenészek által írt daraboknak, többet a gitáros Lionel Loueke és egyet a hegedűs Lili Haydn jegyzett. A koncert egyik legizgalmasabb pillanata Loueke egyik produkciója volt, amelyben egy szál gitárral, valamint énekkel, hörgéssel, dúdolással megidézte Afrikát. Erre a virtuóz darabra egyébként mesterien úszott rá a kvintett, és zseniális befejezéssel ünnepelte a dalszerzőt.
Lily Haydn pedig amolyan Celine Dionos dallamot varázsolt a hegedűjéből, majd énekével is ezt az érzést erősítette. A világzenei kitekintés csak a mester zongorajátéka után kezdett feloldódni, különösen Hancock szólói rakták helyre bennünk, hogy mégiscsak jazzkoncerten vagyunk. Kiemelten izgalmas volt az ütős, Richie Barshay és Hancock összjátéka. A legvadabb billentyűszólókat is végigkövette a dobos, és iszonyú hangsúlyt adott a zongoraimprovizáció kiállásainak, az őrült ritmuskombinációknak.
A kvintett tehát zseniálisan, de kicsit szomorkásan játszotta le a koncert első, nagyobb részét. Az igazi, pörgős Chameleonnal kezdődő ráadás végre igazán tűzbe hozta a közönséget. Azért jöttünk, hogy jó dögös funkys pattogásokat halljunk, briliáns szólókkal: na, itt megkaptuk. A mester is elemében volt, lejött a nyakba akaszthatós billentyűjével a színpadról. A közönség között nyomta, akár egy rocksztár. Az fn-kommandó egyik partizánosztaga orra előtt pózolt, vigyorgott és emellett persze virtuózkodott, ahogy kell.
Úgyhogy a másfél órás első félidő után a nagyjából félórás második simán „hozta a koncertet”.
