A Nazca-kultúra a több négyzetkilométer kiterjedésű felszíni ábráiról (geoglifák) vált világszerte ismertté, habár az ábrák jelentése, funkciója, valamint maga a Nazca-kultúra ma is számos dilemma elé állítja a tudományt. Az egyik legérdekesebb kérdés, hogy ebben a sivatagos környezetben hogy tudott olyan fejlett, munkamegosztáson alapuló mezőgazdasági társadalom kialakulni. Erre próbál választ adni Bernhard Eitel és Bertil Machtle a német Geographische Rundschauban megjelent tanulmányában.
A Paracas-Nazca-kultúra egykori területe a mai Dél-Peruban húzódott, mintegy száz kilométerre a Csendes-óceántól, egészen az Andokig, ahol a sivatagos táj fokozatosan átmegy az Altiplano szemiarid (félszáraz) fennsíkjába. A kultúra központi területe Palpa és Nazca között volt, mintegy 250-800 méter tengerszint feletti magasságban. A területet egy állandó (Rio Grande) és több időszakos vízfolyás szeli át.
A sivatagos terület éghajlata a délnyugati szelek uralma alatt áll. A part mentén a – délről érkező – hideg vízi Humboldt-áramlás révén kialakuló száraz légtömegek miatt a vidéken igen ritka a csapadék. Ez igaz az El-Nino-években is, amikor az Egyenlítő felől érkező meleg áramlatok következtében Peru északi területein és Ecuadorban bőséges csapadék jut a partvidékre. Dél-Peruban ez a jelenség legfeljebb ködképződés és igen kevés csapadék formájában jelentkezik, melynek révén a sivatag rövid időre „kivirágzik”.
A félszáraz trópusi területek alapvetően kedvező feltételeket kínálnak az emberi megtelepedésre, ugyanis itt nem jellemzők a pusztító trópusi betegségek; a nyílt füves puszták pedig kedvezőek a vadászat és a földművelés (öntözéses kultúrák) számára. Ugyanakkor ezek a területek reagálnak a legérzékenyebben a klímaingadozásra, így az ott élő lakosság igencsak kiszolgáltatott a környezeti változásoknak – írja a szerzőpáros.
Itt elsősorban nem a hőmérséklet, hanem a vízháztartás változásáról van szó. Ugyanis akár 50-100 mm/év csapadékmennyiség is képes gazdag, füves pusztává „varázsolni” egy sivatagot, és fordítva. Tehát míg egy ilyen mértékű változás nedvesebb éghajlati körülmények között nem igazán tűnik fel, a sivatagi peremterületeken komoly változást idéz elő az ökoszisztémában, és jelentősen befolyásolja a lakosság életfeltételeit. Ennek megfelelően a Paracas-Nazca-kultúrára is valószínűleg jelentősen hatott a sivatag keleti irányba történő terjeszkedése.
A folyóvízi elöntések éltették az itteni kultúrákat
Régészeti kutatások bizonyították, hogy a Nazca-kultúra nem hirtelen, hanem i. e. 2. évezredtől fokozatosan fejlődött ki a korábbi kultúrákból. A mai száraz sivatagos klímaadottságokból kiindulva jogosan merül fel a kérdés, hogy mi adta a létfeltételét a több ezer éves kultúráknak.
Az Andok előterében vett üledékminták arról árulkodnak, hogy itt valamikor nedves környezet uralkodott, és gazdag növénytakaró borította a területet. Vizsgálatok kimutatták, hogy az itt található lösz 11000–4000 évvel ezelőtt keletkezett. Az üledékben található csiga fosszíliák pedig váltakozó nedves és száraz körülményekről árulkodnak.
Ez után, vagyis mintegy i. e. 2000-től már száraz időszak következett; ekkorra megszűnt a löszképződés, és a folyóvíz helyett már csak a szél és az időszakos esőzések szállították a finom üledékszemcséket. A régészeti leletekkel egybevetve kiderül, hogy ez az időszak – a nyílt füves vegetáció átmenete száraz, sivatagos környezetbe – egybeesik a Paracas-Nazca-kultúra gyökereinek megjelenésével. A két jelenség egybeesése nem meglepő, hiszen a sivatagi területek növekedése a környéken élő népeket arra kényszerítette, hogy a folyóvölgyek oázisaiban tömörüljenek, ahol legalább az Andokból érkező időszakos víz biztosítva volt.
Ez az időszak egy fejlett kultúra kialakulásának kezdete. Időszámításunk előtt 1800-tól elterjedt a kerámiakészítés; egyre összetettebbé vált a társadalom; a mezőgazdasági termelés pedig a magasan fejlett öntözési technológián alapult. A Paracas-kultúrában (i. e. 800–200) megindult a geoglifák készítése, amelyek jelentését és funkcióját ma is számos vita övezi.
A száraz időszak a Paracas-kultúrától a Nazca-kultúra közepéig (i. e. 200-tól i. u. 600-ig) tartott. Ebben az időszakban jellemző volt, hogy az időszakosan fellépő heves esőzés miatt a folyók megáradtak, és így nagy mennyiségű termékeny üledéket hordtak magukkal és terítettek szét az oázisokban (az egyiptomi Nílus áldásos áradásaihoz hasonlóan). Ez élhető körülményeket teremtett az itt élő népesség számára: kedvező klíma, termékeny talaj, trópusi betegségek hiánya; viszont az érzékeny ökoszisztéma egyben nagy kockázatot is rejtett magában.
A negyedik századtól fokozódott a szárazodás mértéke
Időszámításunk után a 4. századtól viszont egyre inkább elmaradt a termékeny folyóvízi hordaléklerakódás. A szedimentológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a bevágódó folyók elsősorban kavicsot és egyéb durva hordalékot hoztak magukkal. Szakértők szerint ez arra utal, hogy a területen megnövekedett a szárazabb időszak aránya, amit rövid, de heves esőzések kísértek. Ezt bizonyítják a régészeti leletek is, vagyis hogy a sivatag keleti irányba történő eltolódását a helyi népesség is követte. Ennek következtében az időszámításunk utáni 2. századtól a lakott területek központja keletebbre, az Andok hegylábi régiójába tevődött át.
A 7. századra a szárazodás olyan mértéket öltött, hogy az egykori folyóvölgyi oázisok már nem tudták biztosítani a korábbihoz hasonló életfeltételeket a helyi népesség számára, és feltehetőleg ez vezetett a Nazca-kultúra összeomlásához. Több közvetett bizonyíték van arra, hogy térségben legkésőbb a 14. századtól újabb nedves időszak köszöntött be, és ezzel a terület újra benépesült; viszont a 16. században jelentkező ún. kis jégkorszaktól kezdve újra sivatagossá vált a vidék, és kialakult a mai kép.
A területen végzett méréseket eddig sajnos más, a környékről származó vizsgálat nem támasztotta alá. A Titicaca-tó egykori vízszintingadozásának rekonstruálásából az derült ki, hogy a száraz időszak i. e. 5000 és i. e. 2000 között volt, ami gyakorlatilag ellentmond a fenti szedimentológiai vizsgálat alapján megállapított nedves-száraz periódusnak. Ugyanakkor figyelembe kell venni –hangsúlyozzák a kutatók –, hogy a tó vizét nemcsak a csapadék, hanem a hó és a jégolvadás is táplálta/ja, ami nem feltétlenül esik egybe a klimatikus változásokkal. A gleccserekből vett fúrásminták viszont „csak” 1500 évre visszamenőleg adnak választ, vagyis nem érintik a kérdéses időszakot. „Ugyanakkor a fenti eredményeket alátámasztja, hogy a Nazca-kultúra végét jelentő szárazodás időszaka egybeesik egy globális méretű, vagyis a világ több pontján is megfigyelt klímaváltozással (Európa, Kína, Indus-völgye)” – állítja a szerzőpáros.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
