Élet-Stílus

Megjelent az új Tankcsapda-lemez – interjú Lukács Lászlóval

Április 24-én látott napvilágot a Tankcsapda vadonatúj lemeze, a Mindenki vár valamit. A rockbanda frontemberét, Lukács Lászlót faggatta az Exit.

Olyan híreket lehetett hallani, hogy a Mindenki vár valamit egy „oldschool” megközelítésű Tankcsapda-lemez lett. Igaz ez?

Abban az értelemben talán a régi lemezekhez hasonlít az új, hogy nincsenek rajta rádióbarát slágerek. Viszont eszünk ágában sem volt olyan számokat írni, amilyenek a régiek voltak: előre mentünk, nem pedig visszafelé az időben.

Szövegeit tekintve milyen album született? Odamondós, kritikus vagy bulizós?

Vannak rajta olyan dalok, mint a Mindenki című „majdnem-címadó” szám, az például olyan, amilyet korábban szöveg és ének értelmében sem csináltunk még: hörgök, károgok, mindenféle eszközzel próbálom alátámasztani a mondanivalót. Tehát vannak kritikus hangvételű dalok a lemezen, de összességében azért ez még mindig egy rock and roll zenekar, ami azért van, hogy az embereket szórakoztassa.

Az új lemezt egy webes zeneáruházból letölthető nóta, a Nem kell semmi vezette fel. Szerintetek a Tankcsapda közönsége az a fajta, amelyik pénzért töltöget zenét?

Nem nagyon gondolkodtam még ezen a kérdésen. Mindenesetre egy modern hozzáállású, vagy legalábbis nem maradi zenekarnak használnia kell az ilyen lehetőségeket, mert ezek egyre nagyobb teret nyernek. Az, hogy a Tankcsapda közönsége az a fajta-e, amelyik pénzért tölt le zenét, nem pedig egymásról másolja, az egy ilyen „virtuális kislemez” esetében nem is bír különösebb jelentőséggel. Itt nem a letöltések száma és nem az abból befolyt összeg nagysága az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy hány emberhez juthat el így egy adott dal az album megjelenése előtt. Ha valaki letölti a nótát pénzért, aztán megmutatja másik harminc haverjának, az nekünk tök jó, mert így egy csomó ember megismeri.

Ha már itt tartunk, mi a véleményed azokról, akik illegálisan töltik le a zenéteket?

Azt hiszem, hogy az illegális letöltés ellen harcolók a pénz mellett harcolnak. Azért küzdenek a dolog ellen, mert nem keresnek vele pénzt, legalábbis direkt módon nem. Mert ugye bizonyos értelemben a letöltés valóban lopás, de ha egy zene, egy szöveg, egy zenekar jó, akkor letöltésekkel nagyon sok olyan emberhez eljuthat, akik aztán kíváncsiak lesznek rá mondjuk koncerten is. Ilyen módon pedig az illegális letöltés mégiscsak „pénzt generál”. Amikor a legelső anyagaink megjelentek ’89–90-ben, akkor az emberek még kazettára másoltak. A technológia okán ez ugyan jóval kevesebb illegális kópiát jelentett, de a Tankcsapda sikereinek alapvető záloga az volt, hogy rengeteg emberhez eljutottak a felvételeink ilyen másolt kazettákon. Tulajdonképpen nem is lehetett őket máshogy beszerezni, mert az akkori kiadónak csúfolt ember nem nagyon foglalkozott semmivel. Nagyon sok olyan rajongónk van, akik másolásos, letöltögetéses módon találkoztak a zenekarral, és manapság talán már ott tartanak, hogy ők voltak az elsők, akik megvették a boltban az új lemezt. Mint minden éremnek, ennek is két oldala van tehát, és én egyértelműen nem tudnék pálcát törni azok fölött, akik letöltögetnek, de nem is biztatnék erre senkit.

És mit gondolsz azokról az emberekről, akik csak egy-egy sláger miatt kíváncsiak a Tankcsapdára? Az utóbbi időben biztos megnőtt a számuk.

A koncertközönségünknek egyértelműen van egy olyan része – őket én egyébként érdeklődőknek hívom –, akiken látszik, hogy a slágereket ismerik a rádióból, a tévéből, a többi dallal meg nem nagyon vannak tisztában. Ezzel szerintem az égvilágon semmi probléma nincs: amikor életemben először Motörhead-koncerten voltam 1984-ben, 16 évesen, én is egyetlen számot ismertem. A történet azóta köztudott: egyrészt nagy Motörhead-rajongó lettem, másrészt valamilyen szinten a Tankcsapda is párhuzamba állítható ezzel a zenekarral. Nem hiszem tehát, hogy bárkit az alapján lehetne minősíteni, hogy csak érdeklődő vagy igazi rajongó. Az egyik típus nem kevesebb vagy gyengébb a másiknál.

Jól látom egyébként, hogy folyamatosan fiatalodik a közönségetek?

A rockzene a ’60-as évek óta a fiatalok zenéje, és ha lesz a jövőben rockzene – reméljük, hogy lesz –, akkor az is marad. Ezért aztán nem lepődöm meg azon, ha egy csomó 16–17 éves srác Tankcsapda-pólóban jár, és örülök is, hogy a közönségünk nem öregszik velünk. Van persze egy csomó régi arc, akik a hátsó sorokban, a keverőpult mögött állnak a koncerten, és ez is nagyszerű. De számunkra az is óriási érzés, hogy a mai 15–16 éves srácok nem úgy gondolnak a Tankcsapdára, mint nagyapáik zenekarára, ami öreg, mint az országút, hanem mint egy friss, fiatalos, ütős rockbandára. És ha meghallgatnak egy olyan dalt, mint amilyen a Nem kell semmi, akkor nem hiszem, hogy ez a véleményük megváltozna… (nevet)

Ehhez a nótához klip is készült, ami arról a postásról szól, aki néhány éve megelégelte a sorsát, fogta a táskájában lévő kifizetendő pénzt, és egyszerűen lelépett, hogy jól érezze magát. Kinek az ötlete volt, hogy fel kéne dolgozni ezt a valós sztorit?

Herz Péter, a rendező volt az ötletgazda, akivel ez már egyébként a negyedik közös klipünk. Amikor megmutattuk neki a dal demóverzióját, előadott egy-két elég sablonos ötletet, amikre mondtuk, hogy ezt te sem gondolod komolyan, törd még a fejed. Erre állt elő ezzel a tervvel, mondván, hogy valószínűleg úgysem lesz rá soha lehetősége meg pénze, hogy komplett játékfilmet csináljon a sztoriból. Mi pedig egyből rávágtuk, hogy pontosan ilyesmit akartunk, mert annyira hétköznapi, egyszerű ez a történet. Ráadásul happy enddel ér véget, mert ugyan az embert még aznap elkapták a rendőrök, de aztán megúszta nagyjából annyival, hogy „na, ilyet többet ne csinálj”.

Eredetileg maga a valódi főszereplő is feltűnt volna a klipben, ugye?

Igen, így volt, de aztán ez valamilyen akadályba ütközött, úgyhogy elmaradt a dolog. Azért természetesen azzal kezdtük, hogy megkerestük, és elmondtuk neki a tervünket. Először azt gondolta, hogy ez valami kandi kamera, de amikor kiderült, hogy nem, nagyon örült a dolognak.

Az új albumot bemutató turné már zajlik, és nemsokára elér az utolsó állomásához, amely az eddigi legnagyobb önálló koncertetek lesz. Hogyhogy bevállaltátok a Kisstadiont?

Régóta kérdezik már tőlünk ismerősök meg szakmabeliek, hogy mikor csinálunk egy „nagy koncertet”. Erre mi azt válaszoljuk, hogy mindig mindenütt olyan helyen játszunk, ami a zenekar adott korszakában megfelelő. Soha nem akartunk óriási helyszíneket csak azért, hogy nagyobb bandának gondolhassuk magunkat, inkább mindig megvártuk azokat a megfelelő időpontokat és szituációkat, amikor – mondjuk így – kaliberváltást vihettünk végbe. Most úgy éreztük, hogy az új lemez kapcsán mindenképpen itt az ideje, hogy – önmagunknak is izgalmassá téve a tavasz végét meg a nyár elejét – megmutassuk a rajongóinknak, hogy a Tankcsapda lassan tizenhét évnyi folyamatos munka után hol tart 2006-ban. Azt gondolom, hogy ez a Kisstadion-koncert erre kiválóan alkalmas lesz.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik