Ellenpélda
A művészetben a befektetett pénz nem mindig egyértelműen térül meg. Van amikor egy művész halála után az árak az életműben is másként viselkednek. Talán a legjobb példa erre a közeli múltban meghalt Szász Endre művészete. Szinte mindenki azt gondolta a 70-80-as években, hogy a Szász kockázatmentes befektetés, hisz nemcsak idehaza sikeres, dekoratív, provokatív, érdekes, izgalmas művész, hanem nemzetközileg is számon tartott alkotó volt. Aztán a minőség átfordult mennyiségbe és a művész váratlan halála után az árak az eladói oldalon egy rövid időre indokolatlanul magasra kerültek, majd visszahullottak gyakorlatilag a semmibe. Ma Szász Endre művészetéből kizárólag a hetvenes évek előtt egyedi technikával készült egyedi munkái az érdekesek, azok is csak egy jól behatárolt fanatikus gyűjtői kör számára.
Kimondottan jó orr, és hozzáértés kell ahhoz, hogy egy művészben valaki meglássa az értékállóság lehetőségét. Akiben megvan ez a képesség – általában rutinos műgyűjtők, műkereskedők, művészettörténészek – azt az elvet vallják: vegyél tíz kortárs művészt, várj harminc évet, a tízből hat sikeres lesz, kettő a „futottak még-be” fog tartozni, kettőnél meg kidobtad a pénzt az ablakon. Ez így persze sarkos, de igaz, a műtárgy nem a percemberek, spekulánsok befektetési terepe, a művészetben az időfaktor – egy alkotó halála, életművének befejeződése, az életmű felértékelődése – talán olyan fontos, mint a kvalitás. Érdekes példák vannak arra, hogy a közönség már egy élő alkotó életében is hajlandó tisztes árat fizetni az adott művész szellemi termékéért, meg persze arra is, hogy tehetség ide vagy oda a zseniális művész meg nem értve gyakorlatilag nyomorban hal meg.
Munkácsy biztos
Az előbbire jó példa Munkácsy Mihály életpályája, aki szerencsés nősülését, meg persze tehetségét és szorgalmát kamatoztatva, a polgári és nemesi szalonok már-már kötelező tartozéka lett. A jómódú és megbecsült szerzőről a korabeli közvélekedés teljesen egységes volt abban, hogy érdemes Munkácsyt vásárolni, hiszen a kép nemcsak megfelelt a közízlésnek, hanem mivel népszerűsége és gyűjtői köre ismert volt, befektetésként is megállja a helyét. Fontos volt a korabeli média „árkarbantartó” hatása is, hisz Munkácsy megkerülhetetlen kategóriája lett a magyar festészetnek, ha valamit alkotott, kiállításon szerepelt, arról a tudósítások soha nem késlekedtek hírt adni.
Munkácsy árainak alakulása szempontjából az is hasznos volt, hogy a világháborúk és az 56-os magyar amerikai emigráció racionális okokból is magas presztizsben tartotta a tulajdonában lévő jó kvalitású műalkotásokat. Fontos tényező volt az elmúlt tizenöt évben az is, hogy a hazai műkereskedelem fontos és felelősen gondolkodó szereplői hihetetlen energiákat fektettek mind szakmailag, mind üzletileg Munkácsyba. Kiállítások sora hivatott napirenden tartani a művész életútjának fontosságát, legutóbb a Magyar Nemzeti Galériában kapott átfogó képet az érdeklődő közönség. A napjainkban kialakult Munkácsy-árak nem véletlenül uralják az aukciós árlisták dobogós helyeit, gyakorlatilag minden adott az életműben és a művész halálát követően ahhoz, hogy az árak a csillagos egekben legyenek.
Nagybányai sikermenedzsment
Még egy példa a sikeres művészeti „menedzsmentre”. Igen jól tette az, aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt ösztönösen, vagy szakértők tanácsára ráérzett a nagybányaiakra, vagy a római iskolásokra. Az árak megsokszorozódtak és a folyamat nemhogy megállna, hanem mintha most indulna be igazán. Számítani lehet idei vagy a jövő évi téli aukciókon, jelenleg szintén a Magyar Nemzeti Galériában látható „ A magyar vadak” című ragyogó kiállításban szereplő művészek eddig sem csekély árai aukciós plafonokat és rekordokat érnek majd el.
Ugyanilyen árfelhajtó hatást vált majd ki az az átfogó kiállítás, ami a római iskolásokat, mint a hazai festészet európaiságba ágyazott sikerkorszakát mutatja majd be. Evvel a nagy átfogó kiállítással még tartozik a hazai művészettörténet, de figyelve a műkereskedelem és a művészetmenedzselés irányait, rövidesen ez a tárlat is tömegeket mozgathat majd. Ez nem is csoda, hisz ahol Aba-Novák Vilmos, Jeges Ernő, Szőnyi István, Kontuly Béla, Molnár C. Pál, Pleidell János és a korszakot meghatározó szerzők szerepelnek, ott nem csak a művészeti kvalitás, hanem az anyagi siker is be van kódolva.
A szegény Van Gogh és mások
Ki gondolta volna pár évtizede Provance-ban, hogy az az állandóan nyugtalan és pénztelen elmebeteg, aki még a fülét is levágta, ráadásul mindenféle színes hullámokból álló kriksz-krakszokat fest – ahelyett, hogy eladható gombolyaggal játszó cicákat festene – valaha a világ egyik legértékesebb festője lesz. Ha a konok francia dédapák ezt tudják, akkor Vincent életében nem csak egy festményt vásárolnak meg tőle, hanem a tenyerükön hordozzák, és újabbnál-újabb megrendelésekkel halmozzák el a bőségben és jólétben alkotó festőművész-zsenit. Néha a dédapák is vakok, így Van Gogh lángolva, de pénztelenül távozott az élők sorából.
Az életében „sikertelen” majd halála után sikeres képzőművészre számtalan példát lehet sorolni, meg persze az ellenkezőjére is (lásd keretes írásunkat). Ráadásul néha objektív okok állnak a „sikertelenség” hátterében. Sajnos soha nem tudhatjuk meg milyen nemzetközi karriert futhattak volna be azok a hazai festőművészek, akik ecsetében benne volt a világszínvonal, de pechükre a szocialista tábor tiltva-tűrve ragaszkodott „jelenlétükhöz”. Mi lehetett volna Szabó Vladimírből, Újváry Lajosból, Hézső Ferencből, Egry Józsefből és sok mindenki másból, ha a világ szerencsésebb felén – mondjuk Párizsban, vagy az USA-ban – teljesedik ki művészeti pályájuk.
Persze sikeres nemzetközi művészünk is akad, óriási figyelem veszi mostanában körül a betegeskedő Csernus Tibor festőművészt, racionálisan gondolkodó gyűjtők és befektetők ostromolják Párizsban. Ez persze nem véletlen, mert szinte biztos, hogy a provokatív és zseniális Csernus méltó folytatója lesz a hazai művészet sikertörténetének.
Na de mégis kit érdemes gyűjteni?
A kérdés egyszerű. Ha nincs pénzünk Van Goghra, Munkácsyra, Csernusra vagy Aba-Novákra, és nincs harminc évünk kivárni a fiatal kortársak beérését, akkor csak egy dolgot érdemes tennünk. Olyan alkotókat preferáljunk, akik jó mesterek – Szőnyi István, Rudnay Gyula, Hincz Gyula – keze alól kerültek ki a művészeti életbe. Akik mögött hosszú évtizedes sikeres, hiteles és kompromisszumoktól mentes művészeti életpálya áll, vagy állt. Lehetőleg jelentős művészeti díjakat tudhatnak magukénak, nem árt ha Munkácsy-díjasok. Kiállítások sorát jegyzik lehetőleg nem csak a magyarországi, hanem nyugat-európai közönség is ismeri, gyűjti alkotásaikat.
Fontos szempont hogy a számunkra kedves művésznek őrzik-e köz- illetve magángyűjtemények életművének stációit, ha igen, az jó hír, hiszen biztos, hogy akinél van az adott művésztől alkotás, mindent el fog követni, hogy gyűjteményének része felértékelődjön. Érdemes szemmel tartani és gyűjteni az információt, az 50-90-es éveit taposó művészkorosztályról. Sajnos alapvető igazságtalansága az a művészetnek, hogy egy alkotó életműve leginkább, ha minden szerencsésen alakult halála után értékelődik fel csak igazán.
