Valamint az aszú, mint minden vulkánbor, ásványossága okán remek afrodiziákum, sőt: gombabor, lévén, hogy a nemes penész jótékony hatásait is tartalmazza, oldat formájában. Ez itten 50 százalék furmint, 30 hárslevelű, 10 zéta és 10 muskotály elegye, 12,5 százalék alkohollal. Mézszínű, virágos, telt, de könnyed itóka, az igen fanyar, literenként 8,2 gramm sav maga mögé utasítja a 110 gramm/liter cukrot és a 12,5 százalék alkoholt. Mivel nem az édessége domináló, széles spektrumú gasztrobor ő, mely akár zsíros, káposztás karácsonyi ételek mellé is jó, miként fehér húsú szárnyasok, halak, sőt sztem osztriga mellé is. Egyszer Beregben édes tokajikat vedeltem a szatmári töltött káposztához, teljesen frankó volt.
Keserű bordalomban – mint hajdani történelemtanár, politológus, bárzongorista és belpolitikai újságíró – e bor ürügyén vonom meg az év mérlegét, ahogy magam látom, poháron innen és túl.
A valóság általában rá is szorul az aranyozásra. Az idén e lángoktól ölelt bokréta isten kalapján szerény magyarságteljesítményt nyújtott. Mint afféle rendes félperiférián, ahol a polgárosodás rendre megszakad, a mérsékelt centrumerők mindig kisebbségbe szorulnak a pszeudopolgári prolik és posztdzsentrik majoritása mögött, mely többségek egymást ölik egy verbális hideg-polgárháborúban. Szerencsére itt nincs kultúrája az erőszaknak, ez itt Európa végvidéke, itt húzódik a vérhatár, kicsit lejjebb, a par excellence Balkánon ugyanezért lőnek. Balkáni, az olyasmi, hogy indulatos, törzsi, erőszakos, nem-polgári, szemetes, önmagát megszervezni, formát ölteni, kompromisszumot kötni nem tudó. Azaz, mint a magyar politikai osztály, mely (tisztelet a kisebbségben lévő kivételnek) a magyar eliteknek a leggyengébb, harmadrangú és középszerű hátsó soraiból szerveződik, és rágja a gittet, miközben csúszkálunk a Balkán felé. Ez az „elit” nem érti a bort, mely merőben polgári jelenség, és nem veszi észre hallatlan országimázs-építő potenciálját.
Gondold meg, és igyál. Van mit. Szédületes a magyar borvilág, még szakadozott mivoltában is. Szakadozott, mert elfelejtődött, hogy a bor nem egyenlő az iszákossággal, és elmaradt a bornak az a szemantikai átalakulása, ami az utóbbi bő negyed században a napnyugati országokban lezajlott. E folyamat során a bor élelmiszer-ipari termékből kulturális fenoménná szublimálódott, melynek mértéket tartó, azaz polgári fogyasztása egyenrangú a magas kultúra egyéb javainak, a muzsikának, az irodalomnak, a színháznak vagy a művészi vizualitásnak a fogyasztásával.
Ez a recepció most zajlik, késve, szakadozottan, sietve, ahogy szokott, de zajlik. Hihetetlenül színvonalas borok sereglenek a Borpulton. A borászat s környéke mutatja az utóbbi tíz év legszebb változását, mondta Esterházy Péter már 1999-ben; a fejlődés azóta még dinamikusabb. Az ezredforduló környékétől a magyar vörösök is megközelítették-elérték a világszínvonalat, nemcsak az illatos-ropogós fehér pettingborok, a virágos rozék, az olajos mozgású vulkánborok vagy az újjászületett tokaji csodálatos. Egyéni teljesítményekről van szó, önpusztító munkáról, sokszor pengeélen billegő évekről, amikor a borász és családja minden erejét és fillérjét belegyömöszöli a szőlőbe, mely vállalkozást, mint ismeretes, csak az első kétszáz évben nehéz vinni. De tíz év biztos kell, mire kiderül, rentábilis lesz-e az egész cucc.
Egy egész ország van az országban, a magyar borország. Az önszerveződésben és a közösségi cselekvésre való képtelenségben persze a borászok sem különbek a nem-borászoknál, az összefogás kísérleteit csak egy-két borvidéken látni, a bortájak zöme kidolgozatlan, potenciáljának töredékét használja csak ki. Villány, Tokaj, Eger, Sopron és újabban tán Szekszárd igyekszik önmagának formát adni. Szóval, „ha bánat és a bor agyadban frigyre lép, / S lassanként földerül az élet puszta kép, / Gondolj merészet és nagyot és tedd rá éltedet! / Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedet.”
Oremus 3 Puttonyos Aszú, 2000 › 12,5% alkohol › Mézszínű, virágos, telt, de könnyed itóka › Zsíros, káposztás karácsonyi ételek mellé › 2500 forint
