Lendületes a kezdés. Pörgős jelenetek, kifejezetten mai, a jelenkori társadalmat karikírozó viccek láthatóak kedvenc színészeink erőteljes előadásában. Aztán a közepe felé a cselekmény elfárad, nyögvenyelős lesz, és Rudolf Péter is kezdi a ripacskodás határait súrolni. A rá jellemző finom színészi eszközök a raktárban maradnak. Az elmaradhatatlan Pepe-Kapa duó hozza a formáját, így csepegtetve némi energiát a lagymatagságba. A történet végét pedig zárjuk egy amerikanizált, csöpögős, műkönnyes puncspanccsal.
Kár! Jól indult, jó színészek kaptak jó szerepeket, és mégsem sikerült közepesnél jobb eredményt elérni. Talán a 35 napos forgatás feszített tempója az ok? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a hiúságból női ruhába bújó színész ripacskodása és a számító kis színésznőn marakodó öregedő pasik erőtlen versengése nem tölti ki a műsoridőt?
Támogatom a rendező próbálkozását, hogy hozzuk vissza a magyar filmet a halál tornácáról. De inkább adjunk munkát az éhező kortárs magyar íróknak, ne a nagy elődök farvizén keressünk milliókat. Persze, hogy nagy volt a nézettsége az előző két produkciónak is: az emberek kíváncsiak. Azért próbáljuk szeretni ezt a filmet. Mégiscsak a mi kutyánk kölyke.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
