Élet-Stílus

Ki a Duna vizét issza…

admin
admin

2005. 07. 26. 07:30

Magyarország viszonylag jól ellátott emberi felhasználásra alkalmas vizekkel. Ami azonban bemegy, ki is jön: folyóink, tavaink ivóvízzel látnak el minket, de a „hálából" beléjük eresztett mocskunkat is kénytelenek lenyelni. Budapesten például a szennyvizek több mint fele gyakorlatilag tisztítatlanul ömlik a Dunába. Egyelőre.

Mennyit iszik Budapest?

Budapest napi vízfelhasználása átlagosan 600 ezer köbméter, de tíz évvel ezelőtt még közel egymillió köbméter vizet használtunk. László Ferenc, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Rt. (VITUKI) munkatársa szerint a radikális csökkenésnek elsősorban a vízárak emelkedése áll a hátterében. A szennyező anyagok mennyisége természetesen nem csökken ennek megfelelő arányban, ami a keletkező szennyvizek koncentrációjának növekedését idézi elő. Ez bizonyos szempontból előnyös, hiszen a töményebb szennyvizet „költséghatékonyabb” tisztítani. Ugyanakkor László szerint a felhasznált vízmennyiség további csökkentése nehezen megvalósítható, de nem is okvetlenül szükséges. Budapest ugyanis abból a szempontból is szerencsés, hogy a közvetlenül a folyóból nyert tiszta víz előállítási költsége meglehetősen alacsony: a folyó Budapest feletti szakaszán, a mederhez közel lefúrt kutakból – köszönhetően a kavicsos-homokos meder kiváló szűrőképességének – további tisztítás nélkül ivóvíz nyerhető. Budapest déli részén már szükség van utótisztításra, hiszen a déliek az északiak által már szennyezett vizet használják.

Egy átlagos európai vagy magyar ember ritkán filozofál a vízről, pedig kevés olyan végtelenül egyszerű anyag van a Földön, ami ennyire meghatározná az emberiség létét. A teljes földi vízkészletnek mindössze 2,5 százaléka édesvíz, a hasznosítható hányad, azaz a folyók és tavak vízkészlete és a felszín alatti vizek aránya még ennél is kevesebb, mindössze 0,6 százalék. Ez azonban nem okozna gondot, hiszen a Föld teljes lakosságának vízigénye csupán századrésze a megújuló készletnek: csakhogy ez a vízmennyiség meglehetősen egyenlőtlenül oszlik el bolygónk felszínén.

Az európai ember azért teheti meg, hogy nem sokat gondolkodik a vízről, mert meglehetős bőséggel van ellátva vele. Budapest lakosai és intézményei például naponta átlagosan 600 000 köbméter vizet használnak fel, a Duna vízhozama pedig, ahonnan ezt a vizet nyerik, másodpercenként 1400 köbméter – azaz ha leülünk a Duna-partra, hét rövid perc alatt elfolyik előttünk a főváros egynapi felhasználásának megfelelő vízmennyiség.

Elsőből utolsó?

A relatív bőség ellenére a víz és az ember viszonya közel sem harmonikus. A rögös utat veszélyes, a környezetet súlyosan károsító tévedések szegélyezik mindmáig, amik alapvetően az elhasznált, beszennyezett víz kezelésével vannak kapcsolatban. Eleinte fel sem merült, hogy a szennyvizek visszaengedése a természetes vizekbe bármiféle károsító hatással járna. Az 1800-as évek végén, amikor Budapesten kiépítették az egyesített csatornarendszert, ami egy az egyben a Dunába vezette a városban összegyűjtött szennyvizeket és csapadékvizet, fővárosunk Európa-szerte élenjáró volt ezzel a lépéssel. Csakhogy kiderült, hogy ez az eljárás korántsem olyan ideális, mint akkoriban gondolták, és a budapesti csatornarendszer az új kihívásokra már kevéssé tudott reagálni: benne ragadtunk a több mint egy évszázados struktúrában.

Ennek tudható be, hogy jelenleg a Fővárosi Csatornázási Művek Rt. hálózatán összegyűjtött szennyvizek (a tavaly összesen 194,5 millió köbméternyi matéria) mindössze 39,7 százaléka esik át többfokozatú kezelésen (mechanikai és biológiai tisztításon, valamint a természetes vizek tápanyag-túltelítettségét, az algásodást megelőző tápanyag-eltávolítási fokozaton), a többi gyakorlatilag tisztítatlanul, jobb esetben a „mechanikailag” eltávolítható (kiszűrhető, ülepíthető vagy úsztatható) szennyeződésektől megtisztítva ömlik a Dunába.

Összesen 39 helyen zúdul a Dunába ilyen módon szennyvíz, ezek közül többet az átlagos budapesti is jól ismerhet – gondoljunk csak az Erzsébet híd budai hídfőjénél betorkolló Ördögárok nyújtotta, valóban ördögi látványra. Hogy a Duna mindennek még nem esett áldozatául, az elsősorban csodálatra méltó teherbíró és öntisztuló képességének köszönhető, ami – nagyon nagy vízhozamú folyóról lévén szó – esetünkben elsősorban a szennyvizek felhígítását jelenti. Ennek ellenére jól érzékelhető a folyó Budapest feletti és Budapest alatti szakaszain mérhető vízminőség-különbség: a vízben oldott oxigén koncentrációja (amit a bevezetett szennyező anyagok csökkentenek) a sodorvonalban, azaz a folyó közepén, és a pesti oldalon nem változnak jelentősen, a budai oldalon viszont, ahonnan jelenleg még majd a teljes szennyvízmennyiség közvetlenül a folyóba kerül, 12 mg/literről 8,4 mg/literre, azaz majdnem harmadával csökken.

Ezt az áldatlan helyzetet hivatott megváltoztatni a részben európai uniós támogatással néhány éven belül felépülő csepeli szennyvíztisztító telep, ami Buda Albertfalvától északra eső területeinek és a pesti oldalnak a szennyvízkezelését oldja majd meg. Az Albertfalvától délre eső vidékek és Csepel szennyvizeit a szintén a tervezés szakaszában lévő dél-budai szennyvíztisztító kezeli majd. A két új szennyvíztisztító telep bekapcsolásával a tisztított szennyvizek aránya 90 százalék fölé emelkedik majd. A fennmaradó mennyiség főként még csatornázatlan, derítőket alkalmazó területeken képződik.

Dilemmák – Mit visz a víz?

A víz- és szennyvízgazdálkodás még a nagyobb vízbőségű területeken is számos dilemma elé állítja a szakembereket. Az egyik ilyen alapvető kérdés, hogy egyesített vagy elválasztott csatornarendszert alkalmazzon-e egy település, azaz ugyanazon rendszerben gyűjtsék-e a szennyvizet és a csapadékvizet, vagy két külön csatornarendszert alkalmazzanak. Ideálisabb volna az elválasztott rendszer alkalmazása, hiszen a csapadékvíz lényegesen kevesebb szennyező anyagot tartalmaz, mint a szennyvizek, így zömmel csak felhígítja azokat.

Budapest Dunához közeli, belső területein azonban, a nagy közműsűrűség miatt, sok helyen gyakorlatilag megoldhatatlan a kettős csatornarendszer alkalmazása. Így aztán gyakori, hogy a Dunától távolabbi területek elválasztott rendszeréből a tisztított (azaz a belemosódó olajtól és homoktól megszabadított) esővizet belevezetik a belső területek egyesített rendszerébe. Az egyesített rendszer legfőbb problémája azonban mégsem csak a felhígítás, hanem az, hogy meglehetősen nehéz a kezelendő mennyiséget megbecsülni, hiszen nem csupán a csapadékmennyiség változékony, de a szennyvízképződés napi eloszlása sem egyenletes.

Az új csepeli szennyvíztisztító a csapadékmentes napok átlagos szennyvízmennyiségének háromszorosára van kalibrálva, márpedig a reggeli és esti szennyvízcsúcsok óráiban a mennyiség önmagában is elérheti az átlagos terhelés kétszeresét. Ha pedig épp ezen időintervallumok valamelyikében köszönt a városra a lassan megszokottá váló felhőszakadások valamelyike, pillanatok alatt az átlagos háromszorosát meghaladó szennyvíztömeg zúdulhat a csatornákba, onnan pedig a kapacitáskorlátot meghaladó szennyvíz egyenesen a Dunába áramlik, tisztítatlanul.

Az új csepeli szennyvíztisztító létesítésével kapcsolatban legutóbb egy másik, nem kevésbé érdekes kérdés is felmerült. Nem egyértelmű ugyanis, hogy valóban nagy, központi szennyvízkezelőket jobb-e kialakítani, kilométereken keresztül utaztatva a szennyvizet, lehetővé téve ezáltal, hogy már a csatornarendszerben beinduljon a rothadás és különféle toxikus anyagok képződhessenek, vagy inkább kisebb kapacitású, helyi szennyvíztisztítókat kéne építeni.

A nagy kapacitású tisztítók melletti egyik legfőbb érv, hogy sokkal kevésbé sérülékenyek. A biológiai tisztítási szakaszban kulcsszerepet játszó biológiai iszapot ugyanis egy kicsi, pár száz köbméteres tisztítóból az első nagyobb felhőszakadás kimossa, újratermelődése pedig több hetet vesz igénybe. Ráadásul a kis tisztítók érzékenyebbek az esetleges toxikus szennyeződésekre is: ha egy ötszáz köbméter kapacitású rendszerbe egyetlen köbméternyi mérgezett víz bekerül valamely renitens szennyező fegyelmezetlenségének következtében, az a teljes iszapot, azaz annak baktériumait elpusztíthatja, míg egy ötvenezer köbméteres szennyvíztisztítóban egyetlen köbméter toxikus szennyvíz szinte elvész. És – bár meglehetősen szigorú előírások vonatkoznak a közcsatornába ereszthető szennyvíz szennyezettségi fokára – renitens szennyezők, sajnos, mindig lesznek.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.