Élet-Stílus

Uszodai állapotok Indiában

admin
admin

2004. 09. 04. 14:00

„Én a magam részéről próbáltam felkészülni az ínséges időkre, hiszen jelenleg egész Indiában komoly vízhiány van, szóval eladtam a törülközőmet, a fogkefémet, a poharaimat, még az instant kávéporomat is."

Mióta megérkeztem, érdeklődve figyelem, miként kapcsolódik campusunk a városi tömegközlekedéshez. Már jóval érkezése előtt hallani lehet, ha közeledik a városi busz, ám a látvány még így is jócskán túlszárnyalja a hanghatást. A járgány, mely a kollégium előtt szokott megfordulni, valaha piros lehetett, mára azonban ez alig észrevehető, hiszen életének első harminc-negyven éve megviselte kissé. Ablakai nem nagyon vannak, külön helyük van a nőknek, és nem az a “várakozó típus”, az utasok lassított menet közben ugrálnak le és fel, illetve csak lógnak rajta, ha már nem lehet összébb préselni azokat, akik belül vannak.




A busz után egy elefánt tért utamba



Eddig a vizsgák miatt mindig sikeresen elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy felszálljak rá, ám vasárnap kifogytam a kifogásokból és kollégiumi társaim értetlenkedése ellenére elszántam magam, hogy felfedezzem e szubkultúrát. Ahhoz képest, hogy hindu kiírások alapján nem tudom egymástól megkülönböztetni a buszokat, ráadásul az utazóközönség zöme finoman szólva sem a legiskolázottabb réteghez tartozik, büszkén jelenthetem, hogy nem vallottam szégyent. A többi utas kitüntetett, de azért nem túlságosan zavaró figyelme és érdeklődése mellett csak 6-8 megállóval mentem túl a célpontként megjelölt vasúti pályaudvaron, bár abban sem vagyok teljesen biztos, hogy hány kötelező megállója van egy busznak, ha van egyáltalán.

Szóval a kezdet igazán rózsásan sikerült, és hasonlóképpen a folytatás is a városban. Kicsit nosztalgiáztam a salgótarjáni időkről ábrándozva a helyi buszállomáson, később felfedeztem jó néhány parkot, illetve hindu templomot is. Az már csak hab volt a tortán, hogy ismét összeakadtam egy elefánttal!




Ez is az utcán kóválygott a forgalom közepén és két hindu partizott a hátán. Ki volt festve színesre az ormánya, meg kicsit az arca is, szóval nagyon vagányul nézett ki. Egyébként az elefánt jelenlétével kapcsolatban valami az “óriáskerék kontra lökött hindu”-hoz hasonló turpisságot sejtek, nem elképzelhetetlen, hogy az emberek pénzt adnak az elefántnak, melyet az az ormányával továbbad a gazdáinak. Kár, hogy tartok kissé az állatoktól, még azoktól is, amelyeket szeretek, a következő alkalommal közelebb megyek és utánajárok a dolognak.

Szükséghelyzet: víz vagy áram

A napokban amúgy ismét nehezítettek „fogvatartásunk” körülményein. Azt tudni kell, hogy jelenleg egész Indiában komoly vízhiány van, és ez különösen igaz Maharashtra államra és azon belül Punera. Már hetek óta arról cikkeztek a napilapok, hogy hamarosan drasztikusan megugrik a száraz órák száma, pár nappal ezelőtt pedig hivatalosan is értesítettek bennünket, hogy ezentúl napjában csak egyszer lesz víz a koliban (a biztonsági őrök szerint csak két órára), és amúgy is azt kérik, hogy bánjunk gazdaságosan a vízzel.




Én a magam részéről próbáltam felkészülni az ínséges időkre, hisz decemberben úgyis a sivatagba megyünk, szóval eladtam a törülközőmet, a fogkefémet, a poharaimat, még az instant kávéporomat is. Ám a hindu istenek megint csavartak egyet a szabályokon, a bejelentést követő napon ugyanis arra ébredtem, hogy víz ugyan van, áram viszont nincs, ami azt jelenti, hogy nincs meleg víz és nincs ivóvíz. Szóval mostanság kétségek közt telnek napjaink, hol áram nincs, hol víz, bár azért komolyabb aggodalomra semmi ok, eddig napi egy-két órára mindig összetalálkozott e két dolog.

A víznél maradva, azért nem bíztam mindent a véletlenre: szombat reggel felkerestem a helyi uszodát. Az itteni helyzethez képest tulajdonképpen egészen konszolidált szabadtéri medencét találtam egy sűrűn lakott domboldalon. Talán a betonkerítés, talán valami más miatt, nekem olyan érzésem volt, mintha egy szokványos építkezés elején az alapok kiásása után meggondolta volna magát a kivitelező, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a kiásott gödröt bebetonozta és telelocsolta volna vízzel. A medencével tulajdonképpen nem is volt gond, a személyzettel azonban akadt egy kis nézeteltérésem.




Bökkenők az úszógatyóval



Már az is vicces volt, hogy a belépőjegyre mindenkinek rá kellett írnia a nevét, bár ha jobban meggondolom, akkor ez nem meglepő abban az országban, ahol még fodrászhoz is kétoldalas jelentkezési lapot kell kitölteni, fényképpel és hivatalos pecsétekkel ellátva. Az igazi gond akkor adódott, mikor a medence körül szunyókáló 5-6 úszómester kitalálta, hogy az úszógatyóm nem felel meg az előírásoknak. Ezt mondjuk egy kicsit zokon vettem, nemcsak azért, mert szerintem nagyon csinos úszógatyom van, hanem mert erre vonatkozóan nincsenek előírások, ráadásul a rajtam kívül ott tartózkodó öt (úszó)vendég közül három szinte teljesen ugyanolyan szerelést viselt, mint én. Na jó, az enyém színes volt, de hát ez Indiában nem lehet gond!

Végül nagy nehezen meggyőztem a munkanélküli úszómestereket, hogy kattanjanak le rólam, cserébe viszont azok megígértették velem, hogy legközelebbre én is egy igazán indiai úszónadrágban jelenek meg. Hát kíváncsi vagyok a következő találkozásunk forgatókönyvére. Az egyébként elgondolkodtató, hogy ilyen “ésszerű” foglalkoztatási rendszer mellett is hatvan százalékos a munkanélküliség az országban. Talán jobb is, ha nem racionalizálják a dolgot, mert akkor valószínűleg 95 százalékos lenne.







Cenzúra
Senki se higgye, hogy mi itt a harmadik világban le vagyunk maradva: múlt héten itt is a Mátrix lázában égett mindenki. A koliból is sokan elmentek a premierre, és ennek kapcsán tudtam meg, hogy Indiában komolyan cenzúrázzák a filmeket. Semmi szex, vagy csúnya beszéd, illetve inkább úgy mondom, semmi olyan, ami a szexre emlékeztet. A Zaklatás című filmből például (melyben Demi Moore meg akarta erőszakolni Michael Douglast) kivágták azokat a részeket, amelyekből az derült volna ki, hogy mi is történt valójában közöttük, így aztán most fél Indiának fogalma sincs, hogy ki akart kivel.

Esküvő monszun után


A hét legérdekesebb pillanatait amúgy tegnap volt szerencsém átélni. Épp kedvenc cukrászdámból tartottam hazafelé, mikor egy 30-40 fős tömörülésre lettem figyelmes az út mentén. Köztük jó pár, igazán csinos egyenruhába bújtatott emberke is állt, volt vagány csizmájuk, meg sapkájuk, meg színes övük és persze egy igazán pompás aranyszínű csík is a „mentéjükön”, mely a késő esti forgalomnak köszönhetően úgy foszforeszkált, mint anno az elsős iskolatáskám.


Mindnek volt hangszere, tisztára úgy néztek ki, mint egy katonazenekar. Míg várakoztam az „attrakcióra”, megtudtam, hogy ez egy esküvői menet, és nemsokára el is indul. Megérte a félórányi ücsörgés és nézelődés, ekkor ugyanis megjelent egy nagyon vicces autó: leginkább egy 70-es évekbeli Zastavához hasonlított, melynek tetejére felszereltek egy egészen furcsa dolgot. Ez tulajdonképpen egy nagyon színes doboz volt, mely díszítését tekintve leginkább egy hindu kegyhelyre emlékeztetett, míg funkciója a DJ-pultot jutatta eszembe. Fel is tűnt egy emberke a dobozban, és nekiállt valami elég furcsa zenét produkálni iszonyatos hangerővel.


Több sem kellett a zenekarnak és a népnek, előbbi azonnal bekapcsolódott a muzsikálásba, utóbbi rögtön táncra perdült az úttest közepén, a forgalomtól mit sem zavartatva! Elegáns úriemberek és utcagyerekek együtt ropták a táncot, én meg csak ott álltam, és nem hittem a szememnek. Az egész olyan volt, mint egy musicalben, illeszkedett volna a Zenélő Filmkockák sorozatba. A fiesta hangulatát átvette az egész utca, én már csak azt a vártam, mikor perdülnek táncra a paradicsomok és az uborkák a zöldséges standokon…


2003. november


A következő rész:


  • Indiai útinapló IX. – Ramadán és böjt
     
  • Az útinapló főoldala >>
  • vissza a címlapra

    Legfrissebb videó mutasd mind

    Fotó: 24.hu / Bielik István
    Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
    24-logo

    Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
    küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
    Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
    a böngésző beállításaiban.