Millióféleképpen értelmezték már a film címét – kritikusok, újságírók és maga a közönség -, ám mit is jelent valójában?
Akkor dőlt el, hogy ez lesz a címe, amikor a társasjáték-jelenetet forgattuk. A Trivial Pursuit című játék szabályai szerint, ha valaki jól válaszol, akkor kap egy sajtszerű kis valamit – a franciák ezt úgy mondják, hogy kapnak egy camembert-t. A főszereplő Daninak pedig mindig a rózsaszín hiányzik, ami pont a szerelem, ifjúság, könnyedség témaköröket jelöli. Egyrészt ez a cím magyarázata. Másrészt valóban sok szó esik a filmben a sajtokról. Az igazán pajkosak aztán ezen kívül még egy szójátékot is beleláthatnak a címbe.
Tóth Barnabás
Dani figuráján keresztül tulajdonképpen elmerülhettél a nosztalgia szennyes habjaiba, ifjú éveid felé révedezve…
Óhatatlan, hogy olyan állapotokat próbáltam ábrázolni, amelyeken én is keresztülmentem. Ám ezek az állapotok életem egyik legkeserűbb korszakából valók. Talán nem véletlen, hogy az ember ebből táplálkozik, hiszen nem azt szokták megfilmesíteni, amikor minden olyan nagyon jó, mert az unalmas. Egyébként az én apám is erős karakterű, aki némileg hasonlít a Bezerédi által megformált fickóra, és persze nekem is meg kellett küzdenem a nőkkel. Jó későn kezdtem csajozni, főleg alkatomból kifolyólag. Amiből most igaz, hogy profitálok, hiszen jól jön, hogy harmincon túl húszévesnek tűnök, ám húszévesen tizennégy évesnek kinézni… hát elég szar érzés.
A filmmel sok visszafojtott problémát kibeszélhettél magadból…
Azt kell mondanom, hogy igen, ugyanakkor ez nem egy önterápiás dolog. Nem véletlenül szóltam egy, aztán még egy társírónak – így tehát ez már nem csak az én életem. Pusztán az alapokat mutattam meg nekik, ám a filmet már együtt építettük fel. Az elsődleges szempont az volt, hogy a közönség számára is érdekes filmet alkossunk – hiszen az én életem nem annyira izgalmas, hogy kitöltsön egy egészestés mozit.
Az pusztán véletlen, hogy az első fél óra a „közönségbarátabb”, vagy egy olyan szándék lapul mögötte, amely szerint picit azért vezetni kell az embereket?
Egy kicsit be kell vezetni az embereket a mélyebb dolgokba. Ennek megfelelően a mézesmadzag végig megmarad. Így tehát szerintem még azok sem unatkoznak, akik csak azért ülnek be a moziba, hogy röhögjenek egy jót és popcornt ropogtassanak. Egy kicsit olyan lett az egész, mintha ostyába csomagoltuk volna: az ember nem érzi közvetlenül, mégis ott a lényeg. Ha van erénye a Rózsaszín sajtnak, akkor egyebek mellett az, hogy több síkon értelmezhető: lehet úgy tekinteni rá, mint egy egyszerű tinivígjátékra, ugyanakkor van benne azért mélység is. Az üzenet talán túl erős kifejezés.
Nehezen indult a forgatás feltételeinek megteremtése. A bizonytalanság nem ment a munka rovására?
Nem, mert biztos voltam benne, hogy megcsinálom ezt a filmet – ha kell, önerőből. Amikor bementem a harmadik producerhez – aki végül gyártotta a filmet –, annyira el voltam kenődve, hogy azt mondtam neki, hogy elég 4,7 millió forint a filmhez, és akkor legfeljebb még több haverral, még kevesebb fénnyel és kamerával operáltunk volna. Ezt egyébként azóta is hallgatom, mintegy fricskaként, hiszen ennek sokszorosából forgattunk. Nagyon ki akart már jönni belőlem ez a film, éreztem, hogy meg kell születnie, ezeket a gondolatokat most kell továbbadnom.
A „most vagy soha”-helyzet nem szült túl sok kompromisszumot?
Egyáltalán nem. A forgatás végén, a harmincadik napon azt mondtam, hogyha valami rosszul sült el, akkor nem hivatkozhatom másra, csak magamra. Igaz, hogy az utolsó három-négy napban, az uszodajelenetnél már nagyon szét akart esni az egész. Akkor már nem annyit és nem úgy tudtunk forgatni, ahogy kellett volna. Azokkal a jelenetekkel vagyok a legkevésbé elégedett. Ezenkívül azonban minden összeállt: az operatőr, a zene és Bezerédi is.
Az ő személye nem ült rá túlságosan a filmre?
Ez baj lenne? A Taxisofőr esetében sem olvastam még olyat, hogy ez a De Niro nagyon elnyomta volna a filmet, és ez mekkora baj. Hála istennek! Örüljünk, hogy vannak ilyen karakterek. Ez a szerep különben is rá lett írva, tudtuk, hogy ő fogja elvinni a filmet.
Félsz attól, hogy mi lesz azután, ha már lecsengett a Rózsaszín sajt?
Hogyne, még annak ellenére is, hogy a helyzet összességében jobb, mint a film előtt. Arra mindenféleképpen jó volt a film, hogy elkönyvelhettek rendezőként – kisfilmből nagyfilmbe léptem. Ám ettől még valószínűleg nem fognak ajtók megnyílni, és nem állnak sorban producerek, és nem várnak majd tömegével a forgatókönyvek. Valószínűleg egy újabb hosszadalmas procedúra kezdődik.
Mi vár rád?
Érzésem szerint válaszúthoz érkeztem. Vagy egy jóval komolyabb, mélyebb tartalommal bíró filmet forgatok, vagy pedig készítek egy felvállaltan közönségfilmet – mindkettőre van tervem. A kettő között maradni azonban veszélyes lehet, mert a magyar piacra félő középutas filmeket gyártani.
Miért?
Azért mert bár a magyar közönség viszonylag befogadó, ám óriási feladat becsábítani a moziba. Személyesen tapasztaltam például, hogy valaki azért nem ment el a filmre, mert tudta, hogy magyar. Olyan bélyeg van a magyar filmeken, amit nagyon nehéz levakarni – részben érthető okokból. Ráadásul már elértünk oda, hogy nehéz beültetni az embereket a moziba anélkül, hogy mondjuk Gesztesi Károly vagy Oroszlán Szonja neve szerepelne a plakáton.
