Belföld

Gyurkovics Tamás: Sokakat láttam megrészegülni a hatalomtól, elbukni, majd szembesülni jelentéktelenségükkel

Bita Dániel
Pető Péter
Bita Dániel, Pető Péter

2017. 07. 03. 11:00

Zsarnoki rendszerekben gyilkos erejűvé válhatnak gyarlóságaink – mondta lapunknak adott interjújában Gyurkovics Tamás, akinek a tavasszal jelent meg első regénye Mengele bőröndje – Josef M. két halála címmel. A korábban Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon beszédírójaként dolgozó kommunikációs szakemberrel arról is beszélgettünk, miért hagyta ott a politikát.

Gyurkovics Tamás

1974-ben született, Győrben nevelkedett. Az ELTE-n végzett magyar-kommunikáció szakon. Dolgozott a TV2 programmarketing-osztályán, az Internetto kreatívigazgatójaként és a VOX mozimagazin főszerkesztőjeként is. 2003 és 2008 között a miniszterelnök stábjának tagja volt, végül kommunikációs igazgatóként. Idővel ő lett Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon első számú beszédírója. 2008-tól a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség kommunikációs vezetője, majd a 2010-es kampányban az MSZP tanácsadója is volt. Bajnai visszatérésekor az Együtt kommunikációs vezetője lett, a párttól a 2014-es parlamenti választás után távozott. Jelenleg alkalmazott szövegírásból él. Novellákat korábban is írt, Mengele bőröndje – Josef M. két halála címmel idén jelent meg első regénye a Kalligram Kiadónál. A könyv első része Josef Mengele három évtizedig tartó, dél-amerikai rejtőzésének történetét meséli el. A második azt mutatja meg, mi történhetett volna, ha 1960-ban a Moszad ügynökei nem Adolf Eichmannt, hanem Mengelét, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosát fogják el, és állítják bíróság elé Jeruzsálemben.

Nem hiányzik a politika?

Sokféleképpen lehet politikával foglalkozni, lehet tudatos polgárként és kenyérkeresetként is. Kenyérkeresetként nem hiányzik, hozzáteszem: egyre inkább csak keresni lehetett a kenyeret, megtalálni nem. Az egész pályás letámadás erősen érezhető volt a politikának abban a sarkában, ahol én dolgoztam. Tudatos polgárként viszont nem tudtam elengedni, néhány hónap után azt vettem észre, hogy ugyanúgy mindenféle hírt fogyasztok, ilyen szempontból nem változott az életem.

Döntés volt, hogy szakít a politikai szövegírással vagy kényszer?

Régóta nem éreztem magam komfortosan abban a helyzetben, amiben voltam. Szóval a döntés már megszületett, de a politikában bekövetkezett, ismert változások kellettek ahhoz, hogy végre érvényesítsem is ezt a döntést.

Miért döntött a kiszállás mellett?

Tizenöt évet töltöttem politikai kommunikációval, és anélkül, hogy misztifikálni akarnám, vagy sajnáltatni magam, ez igénybe veszi az embert.

Ráadásul – nem meglepő, amit mondok – az utolsó időszak inkább a sikertelenségről, mintsem a sikerről szólt. Az elnök embereiben azt láttuk, a profi politikai kommunikátor, ha nehézség éri, mond valami szarkasztikusat, amiben három ókori vagy szépirodalmi idézet van, aztán megy tovább a nyugati szárny folyosóján. A valóságban ennél sokkal jobban megviseli az embert a tartós sikertelenség. És a sikertelenség talán eufémizmus is ebben az esetben, inkább gyűlölet volt velünk szemben, amitől kevésbé tudtam magam függetleníteni, mint hittem.

Az alapján, amit mond, már a 2010-es bukás után abbahagyhatta volna. Volt miniszterelnöki szövegíró, elérte, amit ebben a szakmában el lehet, és a végére csak a kudarc maradt. Ennek ellenére 2012-től megint Bajnai Gordonnak dolgozott. Ennyire hitt benne?

2010 után azok közé tartoztam, akik kis- és kényszervállalkozóként elkezdték kiépíteni a maguk új életét. Ahhoz, hogy ezt a kialakulóban lévő egzisztenciát félretegyem, hinnem kellett az ügyben, és ebben Bajnai Gordon szerepét nem lehet túlbecsülni. Fontos igazodási pont volt, és az is maradt nekem személyesen. Azt, hogy ez a próbálkozás miért bukott ekkorát, valójában sosem tudtam megmagyarázni. Tudok okokat mondani – nem beszélt elég határozottan arról, hogy vannak miniszterelnöki ambíciói, a szövetségi politika béna alakítása, és így tovább –, de pontos magyarázatom nincs arra, hogy miért állt ennyire a földbe a projektünk.

A magyarázatok egyike szerint Bajnai sokkal kevésbé volt tehetséges, a szándékait a hatalmi viszonyokban érvényesíteni tudó politikus, mint amennyire sikerült eladni őt a visszatérésekor. Egy szövegírónak ez persze dicséret is lehet – egy stratégának aligha.

Ezt valóban hallani olykor, de nekem sosem volt ilyen érzésem. Az, hogy Bajnai nyilvánosságban látható és valódi identitása között volt feszültség, szerintem igaz, de nem úgy, hogy kisebb lett volna a politikai tehetsége, mint amekkorának látszott. Szerintem nagyobb volt annál, ezért is sajnálom, hogy nem tudott egy teljes ciklusban bizonyítani. Abból a szempontból maradt mindvégig outsider, hogy jobbat feltételezett nemcsak az ellenfeleiről, de a szövetségeseiről is, mint lehetett volna. És mire megtanulta, hogy ez egy megengedhetetlen luxus a politikában, addigra vége volt a történetnek.

Egy mai Bajnai már sokkal rutinosabban kezelné azokat a baráti tüzeket, amikben elesett. Mert szerintem baráti tűzben halt meg, ez a legszomorúbb az egészben.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Vele együtt önök, a környezetében is naivak voltak?

A naivitás és az elvszerűség közötti határ nagyon vékony. Nehéz eldönteni, hogy valaki naiv vagy az erkölcsi integritását őrzi. De hogy ha ez a dilemma egyáltalán felvetődik – vagyis hogy azok az értékek, amelyekben hiszel, még érvényesíthetők-e vagy lejárt szavatosságúak – az biztos jele annak, hogy ki kell szállnod.

Végleges a szakítása a politikával?

Ha valamit megtanultam a politikában, akkor azt, hogy ilyet nem mond az ember, de most nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy újra politikai kommunikációval foglalkozzam.

Nem szokta megkapni, hogy felelőssége lenne írni, beszélni arról, ami az országban történik?

Kifejezetten remélem, hogy a könyvemnek nincs ilyen üzenete. Nem egy történelmi allegóriában akartam elmondani a véleményemet a mai világról, ez biztos. Az pedig tudatos döntés, hogy nem kezdtem magam közíróként meghatározni. Van a világban egy anti-establishment düh, ami paradox módon teljesen ellentétes értékvilágú szereplőket hoz helyzetbe Trumptól a Momentumig. Nem hasonlítom egymáshoz őket, mert az egyik valószínűleg hisz valamiben, a másik meg alighanem csak a pénzben hisz. De tény, hogy ez az elitellenes düh arról szól, hogy mindenki, aki korábban a politika része volt, ideértve a háttérembereket is, hiteltelen, ártalmas, a megújulás akadálya. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de hipotézisként elfogadom, és úgy vagyok vele, ha szűznemzés van, legyen szűznemzés, csinálják az újak. A szavazatomra számíthatnak. Ha viszont elkezdenék közíróként megjelenni, óhatatlanul ott lebegne felettem a gyanú, hogy ez a régi világ sértett, a hatalom közelébe visszavágyó emberének nem teljesen harag és részrehajlás nélküli véleménye. És ezt nem akarom. Tehermentesíteni akartam ettől a velem kapcsolatos véleményeket, magamtól meg a közéletet, de nem állítom, hogy mindenkinek ezt az önmegtartóztatást kellene gyakorolnia.

Egész életében szövegeket írt, amelyek így vagy úgy hatást gyakoroltak emberekre. A politikusi beszédek akár százezrekre is. Most rá van írva a neve egy könyvborítóra. Utólag nem sajnálja, hogy akkor nem volt nevesített szerző? Hogy nem tudták, ki írja azokat a beszédeket, amelyek fontos ügyekről szólnak és képesek akár tömegeket lelkesíteni?

Amikor politikai kommunikátor voltam, őszintén azt gondoltam, hogy amit leírok, nem az én üzenetem, hanem azé, aki elmondja.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Még akkor is, ha tudtam, hogy esetleg én győztem meg arról, hogy ez a helyes üzenet. És persze volt, amikor magamon kellett erőszakot tennem, mert nem hittem abban, aminek a jó megfogalmazásában aztán együttműködtem. De azok a politikus üzenetei voltak, és e hozzáállás nélkül nem lehet ezt a munkát végezni. Ha saját politikai agendád van, vagy ragaszkodsz a saját megfogalmazásaidhoz, mint egy szépíró, akkor nem fog menni. A váltás már izgalmasabb. A politikai háttérembert én nemcsak jelzős szerkezetnek, hanem munkaköri leírásnak is tartottam, legfeljebb egy-két interjút adtam általában a beszédírásról, háttér-beszélgetést is ritkán folytattam újságírókkal. A háttérből előrelépés egy új szakasz kezdete, amivel nem akarom azt mondani, hogy mostantól szépíró leszek, mert nincs szépírói identitásom, de az előző időszakot lezártam.

És nem hiányzik? Nem jut néha az eszébe, hogy most de kurva jó beszédet tudnék írni?

Sosem a beszédhelyzet a lényeg. Csávók voltak, emberek, akiknek szívesen írtam. Most pedig nincs olyan, akinél legyőzhetetlen vágyat éreznék.

Ennyiben más, amivel most foglalkozom, hogy cégeknek és cégvezetőknek csinálom a kommunikációját, ebben a munkában nincs szükség azonosulásra, bár némi kémia, ahogy az angol mondja, itt sem árt. A politikában azonban feltétlenül szükséges valamilyen szintű azonosulás.

Wermer András, az első Orbán-kormány meghatározó háttérembere egy interjúban azt mondta, épp olyan jó érzés egy fuvarozócéget sikerre vinni, mint a Fideszt volt. Nehéz volt elhinni.

Bizonyos értelemben egyetértek vele. Létezik szövegírói kattantság. Egyrészt a beszédíró nemcsak beszédeket ír, hanem sokszor dögunalmas dolgokat, felkészítőket, közleményeket. Egy all hands meeting is – amit a közigazgatásban valószínűleg állománygyűlésnek hívnak – gyakran egy nagyon hervasztó brieffel kezdődik, aztán az embert elkapja a harci hév, hogy ebből valami jót is ki lehet hozni, és olyankor csak a szöveg számít. És amíg csinálod, nem nagyon csinálod más mindsettel – ahogy a multisok mondják –, mintha épp a miniszterelnöknek írnál. De kétségtelen, hogy a hatása más, ezekből a szövegekből másnap nem lesz vezető hír vagy főcím.

A hatásgyakorlás okoz függőséget?

Természetesen, bár tizenöt év alatt lehet telítődni vele. Viszont épp ezért nem beszélnék le senkit a politikai kommunikációról, akármit gondolok is a mai politikáról. Mert egész más erről utólag beszélni, úgy, hogy már megvolt ez az érzés. Egy külföldi tanácsadó mondta egyszer, hogy politics is fun, it’s rock&roll, és tényleg tud az lenni. Ez az érzés nekem megvolt, hálás is vagyok érte. Most valószínűleg nem tudna meglenni. De ez az üzleti életben is megvan valamennyire: ha van egy a helyzettől kicsit megrémült cégvezető, aki kételkedik abban, amit mondasz, de aztán a javaslataid működnek, és végül tudsz segíteni, az jó érzés.

Van új függősége?

Az írás az lett. Pedig nagyon szemérmesen csináltam, csak a legszűkebb családom tudott arról, mivel foglalkozom.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Mikor kezdte el írni a könyvet?

Nagyjából három évet dolgoztam rajta: másfél év volt az anyaggyűjtés, másfél a megírása.

Már akkor írta, amikor Bajnai Gordon mellett dolgozott, vagy ez a munka csak a 2014-es választások után kezdődött?

Az EP-választást már nem csináltam végig, akkor szálltam ki a politikából, de az utolsó évben már foglalkoztam ezzel a témával. Akkor még megszállott olvasóként igyekeztem minél többet megtudni Josef Mengele életéről. Igaz, tizenéves szünet után közben írni is újrakezdtem.

Mit kezdett el írni?

Egy másik szöveget, amivel majd meglátjuk, kezdek-e valamit.

Szóval a második könyvét?

Legfeljebb a harmadikat, mert azt a szöveget félretettem és a  Mengele-regény után mást kezdtem el írni. Az biztos, hogy a szépirodalmi szövegeimmel eddig nagyon szemérmesen foglalkoztam, mert úgy gondoltam, nincs annál szánalmasabb, mintha az ember 42 évesen, kiadatlan könyvekkel a fiókjában, íróként mutatkozik be. Erre a szerepre nem vágytam. Felszabadító, hogy végül a Kalligram, egy rangos kiadó kiadta a szöveget, hiszen most már, ha azzal állok elő a családnak, hogy felmegyek a szobámba írni, nem csak póznak tűnik.

Hogy volt képes több mint tíz évig írás nélkül meglenni, aztán egyik pillanatról a másikra újrakezdeni?

Erre nem tudok válaszolni. Voltak elhárító mondataim, hogy miért nem írok, de valószínűleg megijedtem attól: nem vagyok elég jó. Igaz, ebből az következne, hogy akkor most meg elég jónak gondolom magam, de nem erről van szó, hanem rájöttem: ez a félelem nem elég ahhoz, hogy ne csináld. Csinálni kell.

Azt mondja, ez nem egy holokausztkönyv. Milyen?

Ez a könyv arról szól, hogy mindannyiunkban vannak gyarlóságok, és ezek zsarnoki rendszerekben gyilkos erejűvé tudnak növekedni.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Adolf Eichmann esetében ez a kritikátlan parancskövetés, a szervilizmus, Mengelénél a nárcizmus, az egocentrikusság, az önmagában való kritikátlan hit. Ezek a tulajdonságok mindannyiunkban megvannak, de ha szerencsénk van, sok minden ellensúlyozza őket. A fékek és ellensúlyok rendszere nemcsak jogi értelemben, hanem saját gyarlóságaink szempontjából is értelmezhető. És amikor ezeket a fékeket és ellensúlyokat morális értelemben felfüggesztik, egy diktatórikus politikai rendszerben egy közepesen tehetségtelen fickóból, mint amilyen Mengele volt, ikonikus tömeggyilkos lehet.

Erről az örök érvényűnek látszó erkölcsi problémáról akart írni, vagy belefutott Mengelébe, elkezdett vele foglalkozni, és rájött, hogy az ő élete jó példa lehet?

Az utóbbi. Olvastam egy angol magazint, amelyben Mengeléről írtak. Az illusztráció egy öregkori képe volt. Szembesültem azzal a kínos tudatlanságommal, hogy ez a fickó 69 évesen halt meg, 1979-ben. Valamennyi tudásom volt róla, de azzal sehogy sem fért össze, hogy a világháború után még évtizedekig szabadlábon lehetett. Ráadásul a tömörségre törekvő szöveg röviden arról számolt be, hogy Mengele egy népszerű brazíliai üdülőhelyen fulladt meg. Ezen először felhúztam magam, aztán utánaolvastam. És kibomlott előttem, hogy nem volt felhőtlen élet ez. Elég hamar elkezdett foglalkoztatni az is, hogy megmutathatnám, mi történhetett volna, ha elfogják. Ez sem teljesen a hajánál fogva előrángatott fikció, mert amikor a Moszad 1961-ben Eichmann elkapását tervezte, akkor Mengelét is el akarták fogni. Könnyen megtörténhetett volna, hogy Eichmann old kereket, és Mengele áll bíróság elé. Azzal kezdtem foglalkozni, hogy az első pillantásra bosszantó szabad lét volt-e valóban a kisebb büntetés számára, hiszen ha elkapják, akár vértanúvá is válhatott volna és paradox módon talán éppen az igazolhatta volna a torz önképét.

Másfél évig kutatott. Ezt hogyan kell elképzelnünk? Könyvtárazott?

Volt klasszikus, bölcsészes könyvtárazás, emellett ami angol és német nyelven elérhető volt, igyekeztem elolvasni. Magyarul viszonylag kevés az anyag Mengeléről, de fontos megemlíteni Bokor Péter 1986-os munkáját: ő kiutazott Dél-Amerikába, még azzal a Stammer Gézával is tudott beszélni, aki Mengele egyik bujtatója volt Brazíliában. A másik fontos dokumentum Nyiszli Miklós visszaemlékezése, amit időről időre kiadnak. De összességében a Mengele-történet magyar nyelven nincs alaposan feldolgozva. Izgalmas volt, hogy elkezdtem olyan intézményekkel levelezni, amelyekről Magyarországon szocializálódott emberként nem feltételeztem, hogy válaszolnak. A CIA, a Yad Vashem, a Royal Holloway londoni egyetem is megtette, valószínűleg az identitásukhoz tartozik, hogy a megkereséseknek a lehető legjobb színvonalon megfeleljenek. Ezen kívül az oral history anyagok is sokat segítettek, a CEU könyvtárában nagyon komoly gyűjtemény van.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Beszélt már korábban arról, gondolkodott, hogy egyes szám első személyben írja-e meg a szöveget, és azért választotta végül ezt, hogy az ítélete ne hatalmasodjon el a könyvön. Egy ilyen szöveg írásakor az író képes azonosulni az elbeszélővel?

A politikai beszéd azt követeli meg, hogy a szerző ne a saját gondolatait, érzéseit rakja bele egy szövegbe, ezt meg kell tanulni. Nekem itt is kellett egy ilyen mankó, és paradox módon az egyes szám első személyű írás volt az. Mert amikor egyes szám harmadik személyből, a mindent tudó elbeszélő pozíciójából megpróbáltam elmondani ugyanezt a történetet, azt vettem észre, hogy állandóan ítélkezem. Gyurkovics Tamás rendre kiszólt a szövegből, ami azért baj, mert Mengelét, nem pedig magamat akartam megmutatni. Az azonosulás annyiban kevésbé volt megterhelő, hogy a dél-amerikai, és nem az auschwitzi éveit dolgoztam fel. A Dél-Amerikában élő Mengele egy hiú, önmagát sajnáló, sőt a végén az önsajnálatban tocsogó ember volt. Remélhetőleg én nem ilyen vagyok, de bizonyos arányokban ezek a tulajdonságok megvannak bennem is, mint ahogy mindannyiunkban. A potmétert kellett nagyon feltekerni. De az a jó, hogy ez ki- és bekapcsolhatónak bizonyult, tehát amikor a például a gyermekeimmel beszélgettem írás után, nem éreztem, hogy ezek a mintázatok működnének bennem.

Volt olyan szándéka, hogy nevetségessé tegye Mengelét? Olykor metsző (ön)irónia érződik a szövegből, amin elmosolyodik az ember.

Az egyes szám első személyű ábrázolás azért volt fontos, mert önmagáról senki nem mondja, hogy lám, milyen nevetséges, szánalomra méltó vénember lettem.

Ha mint hatás ez előáll az olvasóban, akkor az erénye a szövegnek, ha viszont úgy tűnik, Mengele önmagáról didaktikusan érzékelteti, hogy nevetséges lett, akkor hiba.

Tudjuk egyáltalán, hogy ő maga hogyan élte meg a száműzetés harminc évét?

A hozzáférhető adatok alapján nem mutatta jelét az önreflexiónak, a megbánásnak, egyetlen pillanatig sem kételkedett saját nagyságában és igazságában. Ám ez nem feltétlenül a náci ideológia igazságát jelenti, mert azt inkább eszköznek tekintette, hogy saját vélt nagyságát megmutassa. Azt gondolta, hogy a tehetsége, ami addig nem tudott megmutatkozni, a náci ideológiának köszönhetően érvényre jut. Ő egy törtető karrierista volt, nem elvakult náci, mint amilyenekkel egyébként nagy számban találkozott Dél-Amerikában. Ez az ember harminc év bujkálás alatt sem jutott el az önreflexió semmilyen szintjére. Azt szeretném remélni, hogy ha az ikerregény első szakaszában együttéreznénk is vele valamennyire, a második szakasz helyreteszi a történetet, és világossá válik: ez az ember nem szánalomra, hanem megvetésre érdemes.

Amikor a középszerű, nárcisztikus jellemet rajzolta, amely képes volt kiszolgálni egy gonosz rendszert, használta azt a tudást, amelyet tizenöt év alatt a politikában megszerzett? Nyilván nem látott olyasvalakit, akinél ez több millió ember legyilkolásában csúcsosodott volna ki, de bizonyos jellemvonások ismerősek voltak?

Magyarországon sokáig olyan kétpólusú politikai tér volt, amelyikben az ingamozgás négy- vagy nyolcévente szinte automatikusan sodort embereket egyéni teljesítményüktől függetlenül hatalmi pozícióba. A vezetőkre ez nyilván nem igaz, de mögöttük, a tömegben sokan voltak és vannak, akik teljesítmény nélkül jutottak előre. Ez hatással van az önképükre, identitásukra. Sokan elhiszik, hogy a világ hozzájuk való aktuális viszonyulása nekik szól, nem pedig a pozíciónak. És amikor hirtelen elveszítik hatalmukat, sokáig úgy viselkednek, mintha még meglenne a pouvoir. Elképesztő emberi dráma, ahogyan lassan rájönnek, mindez nem nekik szólt, hanem a pozíciójuknak. Akkor felfedezik, hogy más a vegyértékük az életben, mint a politika Mengyelejev-táblázatában volt. Összeesküvés-elméleteket gyártanak, hogy a zsidók vagy Soros a hibás a mellőzöttségükért. És persze létezik az a jellegzetesen kelet-európai út, hogy az ember szügyig megéli a bukását, maga ellen fordul, önpusztító alak lesz belőle. Esetleg regényt ír. Sok ilyen sorsot láttam, mert kevés anyag bírja el az élet időnként szélsőséges szakítópróbáit. Ennek a tapasztalata bizonyára működött bennem, amikor írtam, noha nem volt tudatos a felhasználás.

Tényleg sokakat láttam megrészegülni a hatalomtól, elbukni, majd szembesülni saját jelentéktelenségükkel.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Ha nem holokausztregényként, hanem jellemrajzként értelmezzük a könyvét, akkor az elmondottakból az a rossz hír következik, hogy nem egyedi a Mengele-történet. Csak szerencsére kortársainknál nem tekerték föl annyira a potmétert.

Ez volt számomra az igazán izgalmas a történetben, az általános emberi tanulságot kerestem. Amikor a történelmi hitelességre törekedtem, például valós karaktereket és tanúvallomásokat használtam az elképzelt jeruzsálemi Mengele-per történetéhez, ezt a tanulságot akartam hitelesíteni.

Milyen érzés volt kitenni az utolsó pontot a szöveg végére?

A beszédírásról mindig azt mondtam a kollégáimnak, ne kezdjenek el úgy szöveget írni, hogy nem tudják, mi lesz az idézhető mondatuk. Nekem az első és a második részhez is meg volt az utolsó mondatom, tudtam, hova akarok eljutni. Ez munkamódszernek is jó. Azt hittem egyébként, hogy megnyugvást hoz, amikor végzek a szöveggel. Ám akkor újabb szorongás kezdődött, hogy kiadják-e. Aztán a hatás várása, hogy elolvassák-e, szeretik-e. Mindig akad új frusztráció.

Bizonytalanabbul, szorongóbban, de szenvedélyesebben beszél a regényről, mint a politikai szövegekről. Van különbség abban is, hogy a hatást hogyan várja?

Ez nekem nagyon fontos. Rá van írva a könyvre a nevem, ott van az ajánlásban, hogy a fiaimnak. Valamit elterveztem, megcsináltam, vállalom érte a felelősséget. Nem osztozom benne senkivel. Ez most az enyém.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.