Benzinkút után kutatva keveredtem a Csepel Művek – leánykori nevén Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt. – területére. Életemben másodszor jártam itt. Körülbelül 10 éve a motoromat szervizelték itt. Nem, nem P20-ast. Akkor már rég nem csak Csepel-járművek otthona volt ez a hatalmas ipari park, az egykori gyárhoz semmilyen módon nem kapcsolódó cégek költöztek a kétszáznál is több épület egy részébe. Tíz éve csak átrobogtam a már akkor is kihaltnak tűnő gyárkomplexumon. Most fotós barátom nem hagyott elsietni. Másfél órát sétáltunk a sokat megélt épületek között. Sokszor másfél óra kellene a 200 hektár alapos feltérképezéséhez. A jelen néhány képével plusz a múlt – írott és filmes – felidézésével szeretnénk kedvet csinálni a 125 éves Csepel Művek bebarangolásához.
A Csepel-sziget még nem volt Budapest része, amikor a Weisz-fivérek, Berthold és Manfréd odaköltöztették pár éve alapított ferencvárosi gyárukat. 125 éve 25 munkással kezdte meg a konzerv-és lőszergyártást az új üzem. 1965-ben már 33 ezren dolgoztak itt.
Készült ott szó szerint a gombostűtől a harckocsiig minden. Alig tíz évvel a csepeli telep megnyitása után lóval vontatható mozgókonyhákat és tábori sütőket kezdtek gyártani, újabb 10 év múlva felépült az acélmű, vasöntöde és fémmű.
Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia legnagyobb hadiüzemének számított, 28 ezren dolgoztak itt, majd miután a románok kifosztották a gyárat, már csak 6 ezer embernek maradt munka.
A második világháború után államosították és átmenetileg átkeresztelték Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre. Az állami megrendelések révén újra erőre kapott.
A 20-as évektől teherautók, mezőgazdasági gépek, repülők, majd 38-tól harckocsik is készültek Csepelen egyebek közt a Gnome-Rhone, Henkel, Fokker, Caproni, Puch és Pfaff cégek licencei alapján.
1944-ben az épületek 60 százalékát lebombázták, de az újjáépítés olyan jól sikerült, hogy az 1945 utáni 35-40 év volt a Csepel Művek „aranykorszaka”, több mint 30 ezer munkással. A szocializmusban az ipari beruházások fő haszonélvezője, a politikai propaganda része volt a „Vörös Csepel”. Brezsnyev, Nixon és Gagarin is kilátogatott a gyárba.
A hatalmas ipari park közvetlen szomszédságában tisztviselői villák épültek a vezetőknek. Volt tiszti kaszinó a pártbizottságnak. A dolgozók is kiharcolták a maguk lakónegyedét, kantinját, és volt kórházuk, óvodájuk is.
A 80-as évek második felében kezdődött a gyár haláltusája. A szocialista gazdasági rendszer válságának, a kelet-európai piacok elvesztésének hatására a Csepel művek vállalatainak jó része csőd közelbe került, de akadtak, amelyek erősödtek, például, amelyek Disneylandekhez szállítottak vidámparki berendezéseket.
Jelenleg több száz cég van bejegyezve a Csepel Művek egykori területére, de többségük nem is működik, a működőknek is csak 5 százaléka rokona az eredeti nehézipari cégóriásnak. A főként kis- és mikrovállalkozások nem is termeléssel foglalkoznak, hanem kereskedelmi, szolgáltatói tevékenységet végeznek.
Manapság több zenei, művészeti programot is szerveznek ide.
Az épületek jó része még őrzi a Weiss Manfréd kori stílust, jellemző a vakolatlan téglafal, a részletgazdagság és a díszpárkány. 45 után sok átgondolatlan rá- és hozzáépítés történt, műszaki szabályozás hiányában szabadon toldozták-foltozták az épületeket.
Rengeteg az üres, elhagyott épület, több tucatnyi örökségvédelem alatt áll, illetve igényelne védelmet.
A Csepel Műveknek a több mint két kilométeres partszakaszán saját kikötője volt. Tehervonatok is jöttek-mentek a gyárban. A legaktívabb időszakban 60 kilométeres volt a belső vasúthálózat, 1912-től közvetlen kapcsolata volt az országos hálózattal. Ma már a síneknek is csak töredéke van használatban.
Ez a kisfilm korabeli felvételekkel idézi fel a gyáróriás történetét:
