A hétfői magyarérettségi kapcsán minden beszámoló kiemelte, hogy megváltozott a helyesírás értékelése: immár nem csökkentik hibapontokkal az eredményt a hibák miatt, a jó helyesírást viszont pluszpontokkal jutalmazzák. Ez mintha azt sugallná, hogy már nem olyan fontos a helyesírás az oktatásban és talán a mindennapokban sem.
Én nem így látom, de szerintem ez pedagógiailag egy nagyon helyes lépés, mert a jutalom mindig jobban motivál, mint a büntetés. A hozzáállás megváltozásával a helyesírás talán ki tud mozdulni abból a mumusszerepből, amibe az elmúlt az évtizedekben belekerült. A helyesírás ugyanis legtöbbször a bunkósbot funkcióját tölti be, nemcsak az iskolákban, hanem például a kommentfolyamokban is. Hányszor látjuk, hogy ha valaki nem tud érvelni az igaza mellett, akkor inkább beleköt a másik helyesírásába.
Egyáltalán miért van szükség helyesírásra? Már azon kívül, hogy elősegíti a társadalmi kiválasztódást, és a diplomához hasonlóan egyfajta szűrő szerepet tölthet be a munkaerőpiacon.
A cél elsősorban az olvasó szolgálata. Általában nem betűket, hanem szóképeket olvasunk, és ha egy szó mindig ugyanúgy néz ki, akkor egyszerűen könnyebb elolvasni, nem bicsaklik meg az elmében a megértés folyamata. Vagyis a helyesírás segít egyértelművé, befogadhatóvá tenni a szöveget, hiszen a különféle írásmódhoz különféle értelem társulhat. Másfelől az egységes íráskép révén könnyebben kereshetők lesznek a szavak az adatbázisokban. A helyesírás ugyan bizonyos terheket ró a szöveg írójára, de egy szöveget jó esetben többen olvasnak el, mint ahányan megírják. Érdemes ezért szétválasztani a profi szövegalkotókat, és mondjuk egy átlagos érettségiző diákot, akit az iskolában alighanem feleslegesen nyüstölnek bonyolult földrajzi nevek helyesírásával. Fontos viszont, hogy tanulja meg használni a helyesírási kézikönyveket és programokat, így ha valaha az életben le is kell írnia, hogy Alsó Vas Mihály-hegy, bőven elég, ha meg tudja nézni, hogyan kell leírni.
Amikor egy országos reklámkampányban helytelenül, kötőjellel írva jött szembe mindenhol a háztól házig felirat, eszembe jutott, hogy miért nem lehet kétezer forintot áldozni egy korrektorra egy alkalmasint több tízmilliós projektben, de aztán rögtön le is intettem magam, hogy ilyesmin fennakadni a helyesírás-náciság minősített esete. Számít bármit is, hogy van-e ott kötőjel, vagy nincs?
Mondhatjuk persze, hogy aki hivatásszerűen szövegalkotással foglalkozik, az végezze profin a munkáját, de valójában nem oszt, nem szoroz. A Jóban Rosszban című, nagy nézettségű sorozat címében már jobban zavar a hibás, kötőjel nélküli írásmód; olyan nincs, hogy két azonos toldalékú szó csak úgy lifeg egymás mellett. Általánosságban viszont én pozitív változásokat tapasztalok, noha manapság sokkal több szöveg kerül nyilvánosság elé, kevesebb hajmeresztő dologgal találkozom, mint mondjuk a kilencvenes években, amikor boldog-boldogtalan elkezdett könyvet csinálni.
Visszatérve az olvasás megkönnyítésére, nem mindig érzem úgy, hogy bizonyos helyesírási szabályok valóban ezt a célt szolgálnák. A mozgószabály vagy a különírás és egybeírás más, nehezen érthető előírásai mintha éppen ellenkezőleg hatnának. Egy átlagos nyelvérzékből például szerintem nehezen következik, hogy a rántott húst külön írjuk, a vörösbort meg egybe.
Pedig van különbség, de való igaz, hogy ebben az esetben inkább az író félnek segítünk azáltal, hogy a szabályokból le tudja vezetni: a rántott hús olyan hús, amelyet kirántottak, a befejezett melléknévi igenévi jelzős szerkezetek pedig tipikusan különírandók. Úgy is mondhatjuk, hogy a szabályok az írót segítik, a bonyolultságuk viszont az olvasó érdekeit szolgálja.
A mozgószabályról is elmondhatjuk, hogy a szavak szintjén talán egyszerűbb lenne az életünk nélküle, mondatszinten azonban segítheti a megértést, mert ahelyett hogy toldalék nélküli főnevek sorjáznának egymás után, érzékelteti, hogy bizonyos szavak összetartoznak. Egyébként pedig a mozgószabály arra is jó lehet, hogy tükröt tartson a szerző elé, megmutassa neki, hogy éppen valami borzalmat akar csinálni, és arra biztassa, hogy oldja fel valahogy az általa alkotott szószörnyeteget. Kedvenc – létező – rémisztő példám a szivattyúnélkülihiganygőzegyenirányító-gyártás. Nyelvtanilag védhető szakszó, de nehezen lehet azonosítani, hogy most mi van itt mi nélkül. A mozgószabály ilyenkor azt kiabálja, hogy légy szíves tegyél ki már néhány viszonyjelölő toldalékot, és mindjárt könnyebben el lehet majd olvasni.
Számomra már a helyesírás úgynevezett négy alapelve is ellentmond egymásnak. Ahelyett hogy támaszkodni lehetne rájuk, a kiejtés elvét kapásból felülírja a hagyomány és szóelemző írásmód elve.
Ha azt tanítják a gyerekeknek, hogy ezek a helyesírás alapelvei, akkor elferdítik számukra az igazságot. Ezek ugyanis csupán a hangjelölés alapvető írásmódjai. Egy rendszert valószínűleg könnyebb egy szempont alapján működtetni, így is kezdődött a helyesírás, csak aztán kiderült, az olvasóknak nem biztos, hogy ez a legjobb.
Nem kéne az egész rendszert új alapokra helyezni?
Ez idővel mindenképpen megkerülhetetlen feladat. Mondok egy példát. A tapasztalatok szerint a helyesírásra odafigyelők körében a különírás és egybeírás eldöntése okozza a legnagyobb problémát. Érdekes, de ennek viszonylag rövid történelme van. Az 1832-es első akadémiai helyesírási szabályzatban még egy árva szó nem volt külön- és egybeírásról. De mivel a nyelvújítás során – már kicsit korábban – elkezdtek szóösszetételeket gyártani, ez a folyamat meglódult, és egyre többféle dolog válhatott összetételi taggá. Abban, hogy két szót külön- vagy egybeírunk, a helyesírás jelenleg az összetételi tagok közötti viszonyt veszi alapul, de ha jobban belegondolunk, ezek valójában képzelt viszonyok. A favágó például „fát vágó” vagy „a fának a vágója”? Nem nagyon lehet különbséget tenni, és ha mégis, akkor is megmarad egy nagy resztli kategória, amit nem tudunk besorolni sehova. Sokan úgy látjuk, hogy egyszerűbb lenne a szabályozást arra alapozni, hogy mi az előtag szófaja: ha ragozatlan főnév, akkor általában egybe kell írni, ha melléknév, akkor általában külön. De egy ilyen szabály bevezetése komoly kutatást, azaz nagy erőforrást igényel, meg kell vizsgálni, mikor működik, mikor nem, hol akadunk bele. Ehhez képest a helyesírási szabályzatot mindenki társadalmi munkában készítette.
Akkor marad a bizonytalanság?
Megúszhatatlan, hogy előbb-utóbb elvégezzük ezt a munkát, hiszen az a nyelvszemlélet amelyen a helyesírás alapul, nagyon távol áll a mai korszerű nyelvészettől. Ráadásul bebetonozza azt az állapotot, hogy az iskolában ne korszerű nyelvészetet tanítsanak, hanem egy olyan nyelvtant, ami jól kiszolgálja a helyesírási szabályzatot, de a nyelvi gondolkodást egyáltalán nem ösztönzi. Nincs még egy olyan iskolai tantárgy, ahol ekkora szakadék tátong a kortárs kutatások és a tananyag között. Az iskolai nyelvtan semmilyen szinten nem vesz tudomást a nyelvészet fejleményeiről, eleve már a nyelvtan szó is borzasztó elavult személetet tükröz, a számtanból sem véletlenül lett matematika, azaz egy tudomány neve. Ezek a problémák már a hetvenes években felmerültek, azóta eltelt közel ötven év, beszűrődött persze némi szövegtan például az iskolákba, mégsem történt igazán semmi.
Ha már az újításoknál tartunk, többször találkoztam már az ly betűvel szembeni gyilkos indulattal, amit valahol meg is lehet érteni, hiszen elég feleslegesnek tűnik ugyanazt a hangot kétféleképpen jelölni, elrontani viszont nagyon ciki. Miért nem lehet egyszerűen eldönteni, hogy a gólya mostantól gója?
Mert megszoktuk ellipszilonnal. Néha ugyan kóbor ötletként előkerül az eltörlése, de komoly szándékként legutóbb 1950-ben fogalmazódott meg. Minél nagyobb távlata van ugyanis egy nyelvnek, annál fontosabb a hagyomány. Egyszerűbb fenntartani, mint újra kinyomtatni mindent. És hát mégis hogy nézne ki az, hogy „A magyar hejesírás szabájai”? De említhetném a dolog érzelmi részét is, például Erdély esetében. Ráadásul az ly használatát nem olyan nehéz megtanulni.
Az unokaöcsém mostanában éppen a szótagoláson értetlenkedik. Azt például mi értelme van még ma is tanítani? Miért fontos, hogy egy szó szabályosan legyen elválasztva, ha egyáltalán kerül még olyan helyzetbe felnőttként egy mai gyerek, hogy szavakat kelljen elválasztania?
Azt mondják, azért érdemes, mert a nyelvi ritmusérzéket fejleszti, de ez csak a szótagokra bontásra igaz. A nyelvi tudáshoz, bizonyos motorikus készségek megalapozására fontos a szótagolás, de a szótaghatár pontos rögzítésének igazából nincs különösebb jelentősége. Hogy Veszp-rém vagy Vesz-prém, arra értelmes érvet nem tudok hozni.
Mi a helyzet a központozással? Úgy látom, a legtöbben ezzel, pontosabban a vesszőhasználattal vannak a legnagyobb bajban. Pedig nem mindegy, hogy két fülbevalós lány vagy két, fülbevalós lány.
Ez nagyon fontos kérdés. Az iskola nagyvonalúan kezeli a vesszőhibákat, kevés pontot is vonnak le miatta, közel sincs akkora súlyuk, mint mondjuk egy ly-tévesztésnek. Pedig az utóbbi semminemű megértésbeli problémát nem okoz, egy vessző azonban jelentésbeli különbségeket tud eredményezni a szövegben. Volt már példa rá, hogy egy kaparóssorsjegy-gyártó rossz helyre tett ki egy vesszőt, ezáltal sokkal enyhébb feltételt fogalmazott meg, mint ami szándékában állt. Az egyik játékos beperelte a céget, és nemcsak hogy megítélték neki a kártérítést, de még egy komoly bírságot is a cég nyakába varrtak a vásárlók megtévesztéséért. Szóval a vesszőkkel jobb vigyázni, mert nagy jelentőségük lehet, és sok mindent ki lehet fejezni általuk. Az iskolában pedig már csak azért is nagyobb figyelmet kellene fordítani rájuk, mert míg a hangjelölés ügyeit a helyesírás-ellenőrző programokkal jól lehet kontrollálni, és a különírás-egybeírás is meglehetősen jól algoritmizálható, addig az írásjelek használatában alig-alig tud segíteni a gép.
A helyesírás mennyire érzék vagy tehetség kérdése? Minden gyerek számáras egyenlő eséllyel megtanulható képesség, vagy kicsit olyan, mintha rajzból érettségiztetnének?
Ugyanakkor nyilvánvalóan nem beszélhetünk egyenlő esélyekről, hiszen a helyesírás a kultúránk része (szemben a nyelvvel, amely kultúrahordozó), és mint ilyen óhatatlanul elitista, sőt a hagyományozottsága miatt maga is komoly mértékben hozzájárul az esélyegyenlőtlenség fenntartásához, a társadalmi mobilitás csökkentéséhez. Már csak a szóképek bevésődése miatt sem mindegy, hogy valaki több ezer könyv között nő fel, avagy egy falu szélén, könyvet csak az iskolában látva, de ez csak az egyik vonatkozása a családi háttérnek. Ebből a szempontból nem rossz dolog, hogy az iskolai vizsgákon a helyesírás kicsit háttérbe szorul, és végre elkezdik nem bunkósbotként használni. Hiszen valójában nem is az, hanem egy szép nyelvi játék.
(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Fortepan)
