A régi, fehérre meszelt malomépület világít a verőfényes napsütésben, a falnak támasztva biciklik, körülötte családi házak. Fél tízkor parkolunk le a fák alatt, szemben kukoricaföld, balra a szentendrei Duna-ág. A reggeliről épphogy elkéstünk, az ebédlőasztalon kakaó és kifli maradványai.

A gyerekek az emeleten tanulnak Ginter Zsuzsával és segítőjével Andrással, érkezésünkre csak néhányan dugják le a fejüket a lépcső fa korlátai között. A legfiatalabb növendék, Eszter azonban nagyon kíváncsi, vidáman fogad minket, kockás füzetével a hóna alatt jön-megy, kérdezősködik. Édesanyjával szeretnék váltani néhány szót, a copfos kislány mellénk ül a kanapén, és a maga szórakoztatására matekpéldákat old meg. Időnként közbeszól, hogy elbüszkélkedhessen egy-egy eredménnyel. Az alig hatéves Eszter a nővérétől, a kilencéves Diától tanult meg számolni és olvasni.

Bán Lilla egyedül neveli a testvérpárt, hetente többször, délutántól estig Tai Chit tanít Szentendrén. Az órákra a lányok is szívesen elkísérik, a nagyobbik testvérnek különösen jót tesz ez a mozgásforma, másfelől segítsége sincs, aki ilyenkor vigyázna a gyerekekre. A nyolctól kezdődő iskola számukra nem alternatíva, Lilla ugyanis nem szeretné, ha a gyerekek álmosan kókadoznának a padban minden nap. A kezdetektől más megoldást kerestek, ami viszont nem volt egyszerű: több tanulócsoportot megjártak, mire a Malom-Alomban megtalálták a számításaikat.

Nagyon keskeny határ húzódik demokratikus nevelés és a teljes szabadon engedés között. Számomra fontos, hogy a gyerekeimnek legyen mozgástere, hogy dönthessenek dolgokról, és élmény legyen számukra a tanulás, de szem előtt kell tartanom azt is, hogy magántanulóként félévente vizsgát kell tenniük. Ezen kívül szeretném, hogy megértsék, amit én a harcművészetnek köszönhetően megtanultam az évek alatt: a kemény munka nagyon édes gyümölcsöket tartogat.

A kislányok további kilenc diákkal együtt alkotják a pócsmegyeri tanulócsoportot, elsőtől negyedikig vegyesen. Mindenki a képességeinek és az igényeinek megfelelően halad a tananyaggal, így Lilla teljesen különböző személyiséggel bíró lányai együtt, mégis külön fejlődhetnek.

Eszter és Dia azonban nemcsak egymástól különböznek, kilógnak kissé az oktatási rendszer öntőformájából is. A testvérpár fiatalabbik tagja már az elsős tananyag második félévével foglalkozik, pedig alig töltötte be a hatéves kort, augusztus végén le is teszi az elsősök vizsgáját. Dia viszont – bár Eszterhez hasonlóan gyorsan tanul – a szociális képességei miatt más, mint a kortársai. Papír ugyan még nincs róla, de egyértelműen autisztikus személyiségjegyeket mutat – magyarázza Lilla.

Úgy érzem, hogy a lányaimmal sem a közoktatásban, sem az alternatív iskolákban nem tudnának túl sok mindent kezdeni. Dia egy húsz fős osztályban képtelen lenne beülni a padba a többiekkel, itt viszont megbeszéltük Zsuzsával és a kis társaival, hogy ülhet egy ablaknak fordított külön asztalnál. Eszternek sem szeretném azt, ami a közoktatásban zajlik. Korábban megnéztem egy budakalászi iskolát, de hamar elment tőle a kedvem.

Lilla sokat tanul otthon a lányokkal, előre átveszik a másnapi tananyagot, amit Zsuzsával a következő nap már csak gyakorolnak. Emellett Diának külön kialakítottak egy olyan rendszert, hogy reggel az édesanyjával közös tanulással kezd, és csak később csatakozik a többiekhez.

Zitával és két gyermekével már a konyhaasztalnál táborozunk le, a tízéves Zoárd és a nyolc éves Zille mellénk ülnek, és időnként bekapcsolódnak a beszélgetésbe. A nagyobbik fiú a második osztály első félévéig egy hagyományos budapesti állami iskolában tanult, amikor is szülei úgy döntöttek, lépniük kell.

A fiam nagyon hamar bekerült a rossz gyerek skatulyába az iskolában, de az sajnos egyik pedagógusnak sem tűnt fel, hogy azért unatkozik az órákon, mert nagyon hamar megért mindent. Valóban eleven gyerek, de azért rosszalkodott, mert nem kötötte le a tananyag túl sokáig.

Zoárdnak hetente többször durva migrénje volt, és nagyon sokszor elmondta otthon, hogy nem szereti az iskolát, úgyhogy a keramikusként dolgozó édesanya és a japán harcművészetet oktató édesapa úgy döntött: magántanuló lesz. Ahogy Zita megfogalmazta, a férjével mindketten szerelemből választottak foglalkozást, ezért nem tudták elfogadni, hogy a gyerekük minden nap favágó módjára csinál valamit, amit nem élvez, sőt szorong tőle.

Hogy Zille is magántanuló lesz, az ezután már egyértelmű volt. A testvérek eleinte otthon tanultak, ám ez nem működött túl jó, igényelték a társaságot – meséli az édesanya a Malom-Alomba kerülésük történetét.

Zoárd már azt is tudja, innen hova tovább. Kinézte az Alternatív Közgazdasági Gimnázium iskoláját, úgyhogy jelenleg ez motiválja. A fiú „rosszaságáról” pedig csak annyit, hogy jelenleg ő Zsuzsi egyik segítsége a gyerekek közül, aki kedvtelésből matematikára és nyelvtanra tanítja a többieket. Egyik társát, Zizit például annyira inspirálja a barátságuk, hogy a közös folytatás érdekében gyorstalpalón elvégzi a harmadik osztályt.

Az édesanya a poroszos iskolarendszer támogatói számára is tartogat válaszokat. A Mi lesz majd vele a munkahelyen, ahol nem csinálhatja azt, amit akar? felvetésekkel egyáltalán nem tud azonosulni.

Szabályok itt is vannak, épp ezért választottuk ezt a tanulócsoportot. Mindemellett én nem gondolom, hogy az alkalmazotti létre célzottan trenírozni kellene a gyerekeket. Sőt, minél jobban erre nevelődik, annál valószínűbb, hogy nem mer majd kilépni a komfortzónájából. Egy ilyen közegben saját maga kell rájöjjön, hogy mi a jó neki, és ez szerintem nagy önbizalmat ad, így hinni fog magában, és nem az utasításokat várja.

A szülők elköszönnek, mindenki megy a dolgára, a gyerekek folytatják a tanulást. Zoárd és Zizi ketten készülnek a kisteremben, Eszter és Zille pedig visszajönnek velünk az emeletre és csatlakoznak a többiekhez.

A tágas, világos tér csak annyiban hasonlít egy osztályteremre, hogy vannak benne asztalok, könyvek és színes ceruzák, egyébként inkább egy napközis csoport, vagy valamilyen szakkör jut eszembe róla. A 6-7 hét gyerek csendben olvas vagy ír, néha halkan beszélgetnek, időnként megszólítva Zsuzsát, aki közben épp azt próbálja elmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a csapatnyi alsós nem a csilláron lógva rendetlenkedik.

Az a tapasztalatom, hogy a magatartási problémák részben a túlfegyelmezés következményei. A gyerekek azt szokják meg, hogy mindig megmondják nekik, mit csináljanak, és emiatt nem alakul ki az önkontrolljuk. A fegyelmezés alapja nálunk egy közösen hozott szabályrendszer, amelynek a leglényegesebb pontja, hogy a te szabadságod addig terjed, amíg ezzel a másik szabadságát nem korlátozod.

Talán már ennyiből nyilvánvaló, hogy a pócsmegyeri tanulócsoport vezetője egészen mást gondol a nevelésről, mint amit a mai közoktatási rendszer általánosságban képvisel. Zsuzsa épp azért mondott fel korábbi munkahelyén, mert úgy érezte, nem tud azonosulni az elvártakkal. Egy évvel ezelőtt kezdte el szervezi saját tanulócsoportját, ami végül tavaly szeptemberben indult el.

A pedagógus a demokratikus nevelés ideológiáját követi – mondja, amikor a konkrét reformpedagógiai irányzatról kérdezem. Úgy öt évvel ezelőtt ismerkedett meg behatóbban az irányzat hazai képviselőjének, Fóti Péternek a gondolataival, akin keresztül eljutott a gyökerekhez, a közel százéves angol demokratikus iskolához, Summerhillhez.

Elképesztő felismerés, hogy ja, én ezt gondoltam eddig is, csak valaki végre megfogalmazta, és leírta helyettem. Ezzel az az eszmével tudok száz százalékosan azonosulni.

Summerhill és a demokratikus nevelés alapvetése, hogy a gyerek egy szuverén lény, aki képes felelős döntést hozni azokban a dolgokban, amelyekben kompetens. Tehát bízzunk abban, hogy a saját természetes érdeklődésénél fogva halad a normális tempóban, és ne a felnőtt legyen egy felülről jövő megmondóember. Minden, amit tanul, az belőle induljon ki és a hagyományos értelemben vett tanítás helyett inkább segítsük meg ezt a folyamatot. Nagyon fontos továbbá, hogy a gyerekek részt vegyenek a határok kijelölésében, hiszen azt a szabályt, amit alkotóan hozott nagyobb eséllyel tartja be, mint a külső kényszereket.

Ehhez mérten a csoportban nincsenek:

• határozott tantárgyi keretek,
• osztályzás,
• napló,
• előre leírt, szigorúan betartott tanterv.

Van helyette:

• szöveges értékelés,
• pozitív megerősítés,
• napi és heti gyűlések,
• közös reggeli és beszélgetés,
• szabad döntés bizonyos kereteken belül,
• hibázási lehetőség,
• sok mozgásos játék, vagy társasozás,
• rengeteg önálló munka.

Zsuzsához időnként odalép valamelyik diákja. Egy barna kisfiú egy szó jelentéséről kíváncsiskodik, de a tanárnő ahelyett, hogy felelne, egy idősebb társához irányítja a kicsit. Aztán megérkezik a cserfes Eszter, aki énekes rigót szeretne színezni, de nem tudja, milyen pontosan a madár tollazata.

Szólj Zoárdéknak, hogy segítsenek. Keressetek rá az interneten, hogy milyen színe van pontosan az énekes rigónak.

Később két másik fiú tűnik fel a kanapé mellett: szólnak, hogy lemennének kicsit az udvarra. Itt már nem bírom tovább. Mégis hogy lehet, hogy a gyerekek kettesével, hármasával, felnőtt kíséret nélkül mehetnek le a régi malomépület környékére, amit még egy korhadt deszka sem zár körbe? – kérdezem.

A legfontosabb a gyerek biztonsága, ezért év elején közösen megkötöttük a saját megállapodásinkat. Az épület tulajdonosával bejártuk a határokat, hogy a gyerekek tisztában legyenek azzal, meddig mehetnek. Emellett mindig tudnom kell róla, hogy mikor hagyják el az épületet, és látod, ide is jönnek szólni. Év eleje óta egyszer sem fordult elő, hogy áthágták volna a megbeszélteket, pedig a Dunától csak egy gát választ el minket

Akadnak persze szülők, akiknek ez a megközelítés túl laza, és nem tudnak azonosulni Zsuzsa szemléletmódjával. Ő bevallottan nem akar nyilvánvalóan éretlen gyerekeket erőszakkal a székhez ragasztani. Az indulás óta volt már ilyen miatt lemorzsolódás, de ez esetben mindenkinek jobb az elválás, hiszen egy tanulócsoport sérülékeny bizalmi rendszer – hangsúlyozza a tanárnő.

A szülőknek feltétel nélkül meg kell bízniuk Zsuzsi módszerében, tapasztaltságában, és abban, hogy legjobb tudása szerint vigyáz a diákjaira. De igaz ez fordítva is, a pénzügyeket például az egyik szülő kezeli, minden hónapban intézi a szükséges utalásokat, többek között kifizeti a tanárnő bérét.

A civil társaságként működő iskola anyagi helyzete a szülők számára teljesen nyilvános, látják, hogy az általuk fizetett havidíj pontosan mire megy el, mennyit költöttek papírra, ceruzára vagy éppen bérre. A közösség szervező erejét mutatja az is, hogy a felnőttek egymás között kötöttek egy megállapodást a fizetési határidőről. Ezt kötelező mindenkinek betartania, előfordult már, hogy valakitől emiatt kellett megválniuk.

A szereplők kölcsönösen egymásra vannak utalva, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy ez a tanulócsoport működjön

– mondja Zsuzsa, hozzátéve, jövőre tervezik a bővítést egy újabb pedagógussal, és nagyjból húsz főig. Emellett néhány év múlva esetleg szeretnének civil társaságból alapítvánnyá vagy egyesületté alakulni, így ugyanis lehetőségük lenne pályázni, ami forrásokat jelentene a jövőre nézve.

Zárszóként még egy történet a demokratikus nevelés hatásairól:

Van egy régi számítógépünk a kisszobában, amit a tanuláshoz hoztunk, vannak rajta különféle programok, gyakran használják internetezésre. Erre ma mondják a gyerekek a reggelinél, hogy valaki játszott rajta, és hogy jó lenne, ha hoznánk erre valami szabályt, mert ide nem azért járunk, hogy játszunk a számítógépen. Elcsodálkoztam a felvetésen, hiszen nem én kezdeményeztem ezt a beszélgetést. Végül abban maradtunk, hogy a heti visszatekintő gyűlésünkön ötletelünk, és megoldást keresünk a problémára.