Októbertől májusig minden este hét órakor a ferencesek szegedi kolostora megnyitja kapuját vacsoravendégei előtt. Férfiak jönnek és nők, öregek és kamaszok. Egy anya a nyolcéves gyermekével érkezik. A kapuban a nevüket beírják a számítógépbe, és már mehetnek is a Horn-udvarba, az ebédlőbe, ahol egy szerzetes vár rájuk. Ma László atya, aki habitusban van, kámzsás, föld színű, földig érő szerzetesi ruhában, amit derékon kötéllel fog össze.
Az asztalokon, mázas csuprokban étel gőzölög. Ma bableves van kolbásszal. Gyorsan esznek a vacsoravendégek, már-már habzsolva. A szerzetes időnként hozzájuk lép, és bögréből erős paprikát kínál. Kenyeret, sót, ecetet. Sokan vannak a vacsoravendégek, előfordul, hogy hatvanan is érkeznek, az étkező meg csak harminc személyes. Amikor a jóllakottak fölállnak és kisietnek, a kint várakozók először azt kérdezik:
Ma mi volt a mese?
Merthogy László atya minden vacsorakor elmesél egy evangéliumi történetet:
Volt egyszer egy ember, annak száz juha. Egy nap elcsatangolt az egyik, maradt kilencvenkilenc. Gondolkodott az ember, utána eredjen-e annak a bajba jutott egynek vagy hagyja sorsára…
A vacsoravendégek szeretik az efféle történeteket, mert el lehet gondolkodni. Az életen is. Volt, aki úgy gondolta, egyetlen bárányért nem érdemes útnak indulni, más meg azt mondta, hiszen egyetlen szerencsétlenen is megeshet a szív.
Egy heverő, egy szekrénysor, két protézis
A kolostorba, a vacsorára egész Szegedről érkeznek. Van, aki a nyolcéves gyermekével. A gyermek nevelőszülőktől jön, az anya hajléktalanszállóról, jó itt a kolostorban, a Horn-udvarban együtt vacsorálni.
A Horn-udvarba most rövid hajú, nagyon sovány asszony lép.
–Mérnök vagyok – mondja szégyenkezve. – Automatika-mérnök. De efféle tudást csak a vasútnál lehet használni, oda pedig új embert már régóta nem vesznek fel. Tavaly novembere óta vagyok hajléktalan; eladták a kertes házat, ahol az albérletem volt, és ahol cserébe mindent elvállaltam, kertgondozástól az állattartásig. Az én életemben a rosszat az 1989-es év hozta, akkor született a kisebbik fiam, rá kilenc hónapra a vasútnál megkezdődtek a leépítések. Mára a gyermekeim megnőttek, az egyik kiment Stuttgartba, de még csak három hónapra szóló munkaszerződése van, a másik itt él Szegeden, albérletben, együtt az élettársával, hogy férnék be oda. Most egy női hajléktalanszállón lakom, és minden héten elmegyek a munkaügyi központba. A fiam is nézi az internetet, szól, ha talál valamit, én meg rohanok.
Aztán hány éves, kérdezték. Hatvan leszek. Maga már öreg, mondták, mire azt feleltem, főiskolát végzett automatika-mérnök vagyok. Legyintettek, és kérték a következőt.
A következő vacsoravendég egy nyugdíjas. Innen, az utca végéből.
–Nem árulom el, mi voltam. Csak azt, hogy valamikor én is segítőként dolgoztam. A családok átmeneti otthonában.
–És most nincs hol laknia?
–Van egy szobám meg egy tökéletesen fölszerelt közös konyha. A nyugdíjam se rossz, 98 ezer 100 forint. Ebből kifizetek 45 ezret az albérletre, plusz a rezsi, marad egy hónapra 20-25 ezer forintom. A hónap utolsó két hete már nagyon foghíjas, ezért lettem vacsoravendég.
–Negyvenötezerért van egy albérleti szobája?
–Egy heverőm, egy szekrénysorom meg mindkét térdemben egy-egy protézis. Persze, hogy volt lakásom. Ott hagytam, amikor elváltam. Kérdezte is a bírónő, aki ismert: Feri, most hová mégy? Mi lesz veled? Az egyik fiam Pesten él, jól menő számítógépes szakember, a másik Angliában van, de róla alig tudok valamit.
Sanyi a kolostorba biciklivel érkezik. Morog. Folyton morog. Nem szereti a szemüvegét, aminek neonzöld a kerete.
–Hát hogy nézek ki. Volt másik, csak ráültem. Evvel meg alig látok.
–Mióta eszik kolostorban?
–Már vagy háromszáz éve.
–Mióta hajléktalan?
–Már vagy háromezer éve.
–És azelőtt mi volt?
–Építésztechnikus. Miért vennének föl bárhová egy 56 évest. Az egyik helyen én magam mondtam föl, erre egy évre megvonták tőlem még azt a havi 22 ezer 800 forintot is. Bekaphatja az állam… az államat.
–És ha bemenne egy krízisszállóra?
–Voltam szállón, fizetősön. Mentem ki hajnalban a piszoárhoz, s mindig megjelent mögöttem valaki. Mondtam, hagyjatok már, legalább állni hagyjatok. És elmentem a haveromhoz, kérni egy hálózsákot. A Dóm téren most egész jól elvagyok. Hogyhogy hol? Kint, az árkádok alatt. Nem, a lányaimról nem akarok beszélni, az ügyvéddoktor lányomról sem. Különben is szereztem még egy hálózsákot, úgyhogy már duplán van, ráadásként kaptam egy nagy fekete nejlon zsákot is, úgyhogy lesz majd mivel letakarni…
„Kiütöttem a legjobb barátomat”
László atya a vacsoravendégeket időnként dilemma elé állítja. Mert mit jelenthet a mondat:
… aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli az életét… megmenti azt…
Volt-e közületek olyan, kérdezte a szerzetes, aki valami nagy őrültséget követett el, utána meg verte a fejét a falba. „Pofán vertem, kiütöttem a legjobb barátomat – kiáltotta az egyik vacsoravendég – , a rendőrök épp arra jöttek, megbilincseltek, folytathattam a büntetésemet. Gondolhatja, László atya, hogy vertem a fejemet a falba, hiszen én csak a legjobb barátomat vertem meg, őt is azért, mert tökrészeg voltam. Én aztán még egyszer ilyen hülye nem leszek!” Mire a szerzetes csöppet elmosolyodva azt felelte: Hiszen az Evangélium is azt mondja, aki – ostobaságát gyűlölve – levonja a tanulságot, annak van jövője.
Vacsoravendégeket a szegedi kolostor több mint húsz éve fogad. Eleinte iskolapadokat tettek ki a folyosóra, de ez kellemetlen volt mindenkinek. A vacsorázóknak azért, mert ilyen helyzetben látják őket a hittanórára érkező kisgyerekek. Aztán vagy húsz évvel ezelőtt a Magyar Közlönyben fura dolog jelent meg. Hát hogy Horn Gyula miniszterelnöksége huszonöt millió forintot különít el a szegedi kolostor vacsoravendégeinek étkeztetésére. Arra, hogy a kolostoron belül új rész épülhessen.
A Horn-udvar tréfának indult
–Én ugyan közlönyt nem olvasok – mondta a kolostorban László atya -, ám a tartományfőnökségben igen. Az akkori tartományfőnökünk híresen nyugodt ember volt, de amikor a Magyar Közlönyt elolvasta… Azt kérdezte emeltebb hangon, miért fordultunk a tudta nélkül Horn Gyulához. A tartományfőnöknél csak én voltam meglepettebb. Ígértem, végigkérdezem a városi képviselőket, a politikusokat, de mindenki hárított: nem, ők nem jártak közben a miniszterelnöknél. Aztán kiderült, mi történt. Az ökomónus, a gazdasági vezetőnk, vagyis Gergő atya egy reggel az iroda dolgozóival kávézgatott. Szóba került, hogy a Pénzügyminisztériumban épp a költségvetést készítik. Erre föl tréfásan megjegyezte, akkor hívjuk fel a minisztériumot, és tőlük kérjünk pénzt. Mindenki nevetett, de az egyik irodista kislány, titokban, fölhívta a minisztériumot, majd rögtön át is adta a telefont az ökonómusnak. A portás jelentkezett be, az ökonómus meg zavarában neki kezdte el mondani, milyen áldatlan állapot, hogy a város szegényei a kolostor folyosóján kénytelenek enni. Aztán részletezte, mire volna szükség: egy gyülekezési udvarra, egy elkülönített épületrészre, egy étkezőre… A portás türelmesen végighallgatta, majd azt mondta, kapcsolja az illetékest. És az ökonómus az illetékes főosztályvezetőnek is ugyanezt ismételte el, aki a tájékoztatást megköszönve annyit mondott, jegyezte. Ennyi volt. Az irodista kislányok egy ideig még nevetgéltek, majd mindenki megfeledkezett a dologról. Aztán megjelent a Magyar Közlönyben, hogy Horn Gyula miniszterelnöksége huszonöt millió forintot utal a ferencesek kolostorának. Vacsoravendégségre.
Hát, így lett az ötszáz éves kolostornak Horn-udvara, szegénykonyhája, amit a hívek adományaiból tartanak fenn. Az egyik szegedi hentes csontos húst hoz, a közeli pékség ingyen küldi a kenyeret, a vacsorát önkéntesek főzik s tálalják fel.
Mert egyetlen bárányért is megesik a szív, hát még naponta ötvenért-hatvanért.
