Belföld

Orbán világában nem létezik az ellenzék

Ellentétben a 2016-os év eseményeivel, az idei miniszterelnöki évértékelő nem hozott semmi váratlan fordulatot: Orbán Viktor alapvetően az elmúlt egy-két évben megkezdett úton haladt tovább. Ez korántsem jelenti azt, hogy a beszéd semmitmondó lett volna: valójában lassan, de biztosan építi azt az értelmezési keretet, amit saját tábora elhisz és hinni akar. Ehhez a képhez nem tartozik hozzá az ellenzék – távoltartásuk a rendezvénytől éppen olyan fontos szimbólum, mint az, hogy csak a beszéd legvégén, rövid odaszúrással emlékezik meg Orbán róluk. A nemzeti együttműködés rendszerében valódi fenyegetést a politikai ellenzék nem jelent: az csak a külső hatalom – Brüsszel, Soros – sajátja. De míg Orbán értelmezésében korábban a brüsszeli elit legalább a hazai ellenzéken keresztül próbált befolyást szerezni, a mai narratíva ezt már a civilekhez köti – még egyértelműbbé téve azt az értelmezést, hogy ma Magyarországon a kormány az egyetlen politikai cselekvő.

Orbán Viktor stratégiájának központi eleme éppen továbbra is a stabilitás és a biztonság: a változó világban a Fidesz teremtette Magyarország jelenti a béke szigetét, a kormány pedig harcol minden ellen, ami ezt fenyegeti.

A 2016-os év tanulságait Orbán Viktor jól azonosítja: a nemzetközi események hátterében valóban megjelenik a globalizáció veszteseinek erősödő jelenléte. A Brexit, Trump győzelme, az Európa szerte erősödő nemzeti-populista pártok alapvetően építenek azokra a szavazókra, akik jólléte elmaradt attól a globális trendtől, amiben éltek. Van azonban egy fontos különbség: ezt a trendet világszerte jellemzően az establishmenttel szemben álló pártok, politikai szereplők aknázzák ki (bal- és jobboldalról egyaránt). Orbán innovációja éppen abban rejlik, hogy ezt a réteget nem engedi át a magyar ellenzéknek, sőt, egyre inkább bennük látja az új, stabil tábort.

A bennük rejlő politikai tőkét mutatta meg a rezsicsökkentés sikere, ami lényegében néhány hónap alatt kihúzta az előző ciklusban a kormánypártot abból a gödörből, ami 2012 táján rövid ideig a választási vereséggel is fenyegetett. Kifejezetten ennek a tábornak szólt a migránskampány és maga a népszavazás is – utóbbi egyébként tesztelte azt is, mennyire mobilizálható ez a csoport. Míg a 2015-ös évértékelő előtt egy minimális jobboldali értelmiségi diskurzus alakult ki arról, hogy a „polgári” jelző vajon politikai termék-e, vagy a Fidesz lényege, mára ez a kérdés eldőlt.

A mai Orbán egyértelműen elit-, és értelmiség-ellenes: bár szavakban a liberális világrendet támadja, ténylegesen olyan konszenzusok felrúgását élteti, amit eddig a konzervatív körök is osztottak.

A demokrácia, a szólásszabadság, a szabad piac, a globalizáció, a modernitás önmagukban ugyanis nem kizárólag baloldali, vagy liberális értékek, ezek támadása pedig nem jobboldali politika.

Orbán Viktor hatalmát ma valójában az a legfeljebb alsó-középosztálybeli, a globális versenyből vesztesként kikerülő, biztonságában fenyegetett, gyakran konkrétan szegénységben élő választók tömege fenyegeti, akikhez ez a beszéd szólt és akikhez az ellenzék nem ér el. A Jobbik sikerét egyébként éppen az jelentette, hogy 2009-2010-ben meg tudta szólítani e szavazók jelentős részét, a néppártosodás mellett azonban nem maradt elég energia annak megakadályozására, hogy e választókat a Fidesz elkezdje megszerezni. A baloldali-liberális pártok pedig a 2010-es választás óta döntően a modernizációs központokba szorultak: inkább nagyvárosi, inkább képzett szavazóik nagyon tudatosan állnak szemben Orbán elképzeléseivel, ám a szavazótábor, amit ez az ideológiai keret tart össze, ma Magyarországon nem fog tudni választást nyerni.

Orbán Viktor évértékelője ugyanis úgy szól a baloldali, liberális ellenzékhez, hogy megerősíti őket abban, amiben hisznek: a nyitott társadalomban, a digitális forradalomban, a globalizáció előnyeiben – éppen azáltal, hogy ő magát ezekkel szemben határozza meg magát. A beszéd során lényegében felsorolhatók azok a pontok, amikre az értelmiségi és ellenzéki pártos reakciók (jó eséllyel) érkezni fognak: a hazafias nevelés túlhangsúlyozása, a modernizációtól való félelem vagy épp a civil szervezetek támadása. Azonban ezzel a miniszterelnök lényegében saját ellenzékét is formálja – éppen úgy, ahogy 2015 nyarán a baloldalnak tulajdonított egy olyan menekültpárti álláspontot, melyet a szavazótábor nem feltétlenül osztott.

A kormányfő stratégiájának ellenszere ezért kettős:

egyrészt az ellenzék nem lehet kizárólag reaktív, nem engedheti meg, hogy szavazóik – és potenciális szavazóik – elsősorban Orbán Viktor meghatározása alapján azonosítsák őket. Másrészt el kell érniük a vesztesek Magyarországához: azokhoz a bizonytalanságban élő, lecsúszástól félő szavazókhoz, akik egyre jobban értik, hogy számít a szavuk, van erejük.

Orbánnak köszönhetően ezek a választók jelenleg az ellenségüket egyre inkább valamilyen globális világhatalommal és külső hatásokkal azonosítják: számukra a baloldalnak olyan jövőképet kell ajánlaniuk, amiben a biztonság és jóllét iránti jogos igényüket a modernitással és a nyitott társadalommal együtt, és nem azzal szemben élhetik meg.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik