Budapest, 2002. február 7.
Orbán Viktor miniszterelnök hagyományos országértékelő beszédét tartja a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület rendezvényén a Pesti Vigadóban.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Belföld

Orbán kútba esett, sittet lapátoltak rá

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2017. 02. 10. 07:18

De túljárt mindenki eszén, s mindenki másból csinált szamarat. Tizenkilencedszer évértékel ma a miniszterelnök, belesünk a múlt kútjába.
Korábban a témában:

„Az országértékelés olyan, mint amikor a szülők kis vonással jelzik az ajtófélfán, mennyit nőtt, gyarapodott gyermekük, hogy összehasonlíthassák azt az előző években odakerült vonalakkal.”

Orbán mondta ezt az évértékelőjére, melyből ma délután a tizenkilencediket tartja majd a Várkert Bazárban.

Először is vegyük végig a külcsín alakulását.

A frizura szép ívet ír le.

Az 1999-es kezdettől 2005-ig semmi különös: decens, oldalra fésült a séró. 2006 az egyetlen merész esztendő, ekkor a barkó jampisan lecsúszik, homloknál felzseléződik egy tenyérnyi tincs, hogy aztán a következő évre megszülessen a ma is érvényes stílus, a rövidre nyírt, kicsit hátra, kicsit fölfelé fésült, középen szertelenül elválasztott, „most jövök a strandról, jó leszek így, srácok?” megoldás.

A zakó hosszú éveken át egyszínű fekete konfekció, aztán előbb a fekete oldódik, majd a konfekcióság: 2005 az aranybarnáé, 2006-ban a kockás a nyerő, aztán stabilan visszatér az örök divat fekete. A nyakkendő sokáig követi a kor honi kravátlitrendjét, ám négy éve megragadt a narancssárga, tán idén is viszontláthatjuk.

Petőfitől Attiláig

A helyszín 2003-ig a Vigadó volt, aztán annak felújítása miatt 2004-ben az ELTE kongresszusi központja, 2005-ben a Körcsarnok, 2006-ban a SYMA, 2007-ben a Millenáris, 2008-ban ismét a SYMA, 2009-től újfent a Millenáris ad otthont az évértékelőknek, az utóbbi három évben pedig a rettenetesen sok pénzből életre keltett Várkert Bazár.

A beszéd háttere 1999-ben még az uniós kék, ami pár év alatt narancsba csap át, utóbbi stílus csúcsa a 2002-es, margarétás molinó Petőfivel: „Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.” A 2003-as ellenzéki év a visszafogott fehéret hozza, a következő a matt kéket József Attila-idézettel: „Rendbe tenni végre közös dolgainkat.”

2003-tól háromszor Orbán háta mögé is közönséget ültettek a dizájnerek, sőt, segítőnek megjelent Philip és Kudlik Júlia. 2009-ben dekorációként föltűnt a nemzeti lobogó, hogy aztán 2011-től zászlóerdő keretezze a miniszterelnököt.

Zárva a külsőségek sorát: a kapaszkodónak is alkalmas plexi papírtartón hol volt jelmondat, hol nem. 2007 az “új többség” esztendeje, 2008-ban megtudtuk, hogy „a jövő igennel kezdődik”, 2011 ehhez azt tette hozzá, hogy „Magyarország megújul”, 2013-ban „Magyarország jobban teljesít”, 2014-ben szintén, 2015-ben „Magyarország erősödik”, 2016-ban pedig „a magyar reformok működnek”.

De ami a lényeg: szóljunk magukról a szövegekről, a blablákból kiemelkedő poénokról, tanmesékről, tételmondatokról. Mindezt persze röviden; akit több is érdekel, kattintson a linkek alatti élőzéseinkre, évértékelők leiratára, remek olvasmány.

A kormány maga elé tűzött célja, elhatározott szándéka az, hogy a polgárok, közösségeik és az ország egésze előtt egy kormányzati ciklust messze meghaladó távlatokat nyisson. Ennek érdekében igyekszik mozgósítani az országban, az ország lakóiban rejlő erőforrásokat.

E korrekt gondolat a legelső, 1999-es évértékelőből való, melyet bő féléves miniszterelnökösködéssel a háta mögött celebrált Orbán Viktor.

Mi a jó, s mi a rossz?

Ebből az évből máig érvényes kijelentés, vezénylő vitatható idea a következő:

A polgári koalíció kormányának az a meggyőződése, hogy a legszegényebbek helyzetének tartós javulását csak akkor érhetjük el, ha azokat a családokat is megerősítjük, amelyeknek a tagjai dolgoznak, akik a vállukon viszik az ország gondját, és akik magukra vállalják a gyereknevelés örömteli terheit is.

Értsd: a közösből kevesebb jut a legszegényebbeknek, s több a középosztálynak. Sarkítva: nincs társadalmi mobilizáció, ha csórónak születtél a faluvégre, valószínűleg ott is maradsz.

1999-ben még nyoma sem volt Orbánnál a későbbi oroszbarátságnak és uniókritikusságának. Sőt, az épp realizálódó NATO-tagságunk fölött így örvendezett:

Sok év előkészület után végre valóban ott leng majd a magyar zászló Brüsszelben.

Kedvenc 1999-es bekezdésünk így szól:

Tisztességes és becsületes országban akarunk élni. Olyan országban, ahol mindenki szemében erény, ha betartjuk a törvényeket, erény, ha tisztességesen adózunk, és erény, ha világos különbséget teszünk jó és rossz között… Az ember nem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé.

Lehet, ezt kéne kifeszíteni háttérként a mai évértékelőn is.

De lépjünk tovább, szagoljunk bele a következő évértékelőkbe.

3-3-4

2000-ből elégedjünk meg a Fidesz ígérte polgári jólét ismérveit vizionáló, utóbb számos poénnak trambulinul szolgáló klasszikussal:

Három szoba, három gyerek, négy kerék.

Ez pedig már 2001 önpátosza:

Szeretnénk hétköznapjainkat az örökléthez igazítani.

Az oktatásról szólva hangzott el a két évvel korábbi, a mobilizációt visszanyeső elv kritikája:

Azt szeretnénk, és azon dolgozunk, hogy egyetlen gyermeket se akadályozzon meg a tanulásban az, hogy hová született, vagy hogy milyen a szülei vagyoni helyzete. Ezért örömmel mondom el önöknek azt, hogy még tíz évvel ezelőtt, tehát mindösszesen tíz esztendővel ezelőtt, csak minden tizenkettedik fiatal juthatott be egyetemre vagy főiskolára, addig ma már minden harmadik beülhet az iskolapadba.

Rakétától a töpörig

2002 választási év, ennek megfelelően országhatárig érő sztrádákat, teljes foglalkoztatottságot, az átlagkeresetek duplázását, a szociálpolitikai kedvezmények növelését és a szociális bérlakások számának emelését hirdette meg Orbán orbitális hasonlatával.

Az ország pályára állt, a levegőbe emelkedett rakétát nem lehet visszaparancsolni a földre, Magyarországot sem lehet visszafordítani a múltba.

2003 a váratlan ellenzékiség és így a kritika, a bősz uniózás éve.

Sok ellenérv mellett az unióba történő belépés mellett szóló érvek valamivel többet nyomnak a latban. Magyarországnak az európai unió keretei között kell megküzdenie az egyenjogúságért, az önrendelkezés jogáért és az európai unió belső életének ízlésünk szerinti átalakításáért.

2004-ben azzal a nyelvújítással lepte meg hallgatóságát a kormányfő, hogy:

Az elmúlt év a magyar családoknak az összezsugorodás, az összetöpörödés éve volt.

Állította, az országban bizonytalanság és szorongás uralkodik, majd világnézeti szálakat felvetve ostorozta a „bankárgondolkodást”, fókuszba a munka, a munkaalapú társadalom került.

A pénzalapú gazdaságból ma két szereplőt megpróbálnak kihagyni: az embert és a munkát. Vissza kell adni a munka örömét… a világgazdaság nem olyan, mint a kályha – Karinthyval szólva -, ami mindenkihez meleg. A világgazdaság bizony vállalatokból, érdekcsoportokból áll, nem jótékonysági egylet, senkinek sem kedvez csak úgy, senkit sem segít jószívűségből. A világgazdaság nem ad munkahelyet senkinek, azokat meg kell teremteni, létre kell hozni. A világgazdaság sohasem fog biztonságos életet teremteni nálunk. Magyarországot nem a világgazdaság, hanem a magyar emberek munkája emelheti fel, és ha a nincs biztos megélhetést adó munkahelyük, akkor erre nem lesznek képesek.

2005 különleges év, Orbán „felkészülésül” az évértékelőre országot járt, majd a nagy napon bejelentette: most jön a nemzeti konzultáció éve, melynek során pártja mindenkit felkeres, hogy mindenki elmondhassa a véleményét.

Kishanta

Az előző esztendőről azt állította, hogy az a nagyotmondás éve volt, mármint a kormány részéről:

Az új Magyarországot immár hantaméterben kell mérni.

És 2004 a ráfizetés éve is volt, hiszen „ismét kisebbek lettünk”, Magyarország szerinte “összeesett, elvesztette a hitét és önbecsülését”.

2006 verbális innovációja a luxuskormány kifejezés.

Az elmúlt esztendő a beletörődés éve volt, és csak akkor sikerülhet a következő néhány év, ha újjáélesztjük a magyar szolidaritást, ez a választások tétje, és ez lesz az új kormány feladata is.

Nem sikerült az újjáélesztés, ugyanis, mint tudjuk, az országgyűlési választást bukta Orbán. Ám az őszödi beszéd keltette 2006 szeptemberi-októberi véres hullám taraján 2007-ben meghirdette az „egy az ország, egy a zászló” irányvonalat.

Modern Esopusként csodás állatos párhuzamot vázolt, ezt most kicsit hosszabban idézzük, mert szép.

Valahogy úgy érezhettük magunkat mi magyarok, mint egy régi keleti történetben az egyszeri ember szamara, amelyik beleesett a kiszáradt kútba. Pedig minden olyan biztatónak tűnt, amikor szétnézett a legelőn, és nekiindult. S egyszer csak ott állt tehetetlenül, kiszolgáltatva a kút alján. Fájt neki az esés, telis-tele volt zúzódásokkal, érezte, hogy a bordái is eltörtek, de bízott benne, nem tart ez sokáig, mindjárt jön a gazda és kihúzza. Várt, várt, s aztán meg is örült, mert a gazda valóban megérkezett. Sőt segítőket is hozott. Igen ám, de nem kihúzni próbálták, hanem ásókat és lapátokat vettek elő és elkezdték a kútba lapátolni a földet, a homokot, a sittet, ami éppen a kezük ügyébe esett. A gazda ugyanis kiszámolta, hogy olcsóbb a szamarat a kúttal együtt betemetni, mint a kihúzásával bajlódni. Reform-szellemű gazda volt, aki tudta, a költséghatékonyság számít igazán. El kellett telni egy kis időnek, amíg a szamár felfogta, mi is történt vele. Ám egyszer csak mindent megértett… Ahogy az egyszeri ember szamara a kút mélyén megérthette, hogy gazdájától bizony nem várhat segítséget, mi magyarok is megértettük: a kormánytól nem várhatunk megoldást, hiszen nemhogy kisegítene bennünket a bajból, hanem barátaival együtt még ránk is dobálja a földet, s közben azt motyogja maga elé: reform, reform.

És még nincs vége a tanmesének.

Ilyen szamárnak néznek bennünket, magyarokat. Igen ám, de a történetben… történt valami, amire senki sem számított. A gazda meglepetten látta, hogy az először megrettent és elkeseredett szamár csodálatos dolgot művel. Minden egyes lapát után megrázza magát, lerázza magáról, amit rádobtak, és ahogy egyre magasodik körülötte a halom, egyszerűen mindig eggyel feljebb lép. S ahogy a gazda tovább lapátolta a földet, ő újra lerázta magáról, és feljebb lépett. Végül mindenki ámulatára átlépte a kút káváját, és felvetett fejjel faképnél hagyta a gazdáját. Ugyanígy 2006-ban olyasmi történt Magyarországon, amire se a kormány, se az ellenzék, sőt talán maguk az emberek sem számítottak. Amikor Magyarország a csalódottság és az ijedtség első sokkja után fölébredt, összeszedte és megrázta magát. Lerázta magáról amit rálapátoltak, és rálépett az első kupacra. Megtette az első lépést fölfelé. Létrejött az új többség. Az önkormányzati választások eredménye, az országos tiltakozások mind azt bizonyítják, hogy az új arisztokrácia politikájával szemben megszületett egy új többség.

Tényleg szép.

Éjszakánként nyomda, istálló, teherpályaudvar

2008 sittje a tandíjas, vizitdíjas népszavazás, az évértékelő is ezekre a belapátol kupacokra kapaszkodott föl.

A helyzet úgy áll, ha tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt. Ha tandíj lett volna akkortájt, Önök közül nagyon sokan nem ülnének ma itt. Beszéljünk ismét egyenesen: a tandíj a magunkfajtákat kirekeszti az egyetemekről. A tanulás a mi időnkben sem volt ingyenes – én emlékszem -: albérlet, kollégium, különórák, nyelvórák, tankönyvek… Az egyetem mellett a mi időnkben is mindig dolgozni kellett: végig is dolgoztuk. Valahogy fenn és el kellett tartani magunkat, a szülői támogatás mellett is. Éjszakánként nyomda, istálló, teherpályaudvar… Ha azonban tandíj lett volna, kedves barátaim, az már egy elkerülhetetlen és kivédhetetlen csapást jelentett volna a számunkra… Aki március kilencedikén igent mond, az az egészségre, a tudásra, a felelős kormányzásra mond igent, nemcsak a tandíj, a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlésére. Aki igent mond, az a gazdasági fordulatra, a növekedésre és a sikeres jövőre mond igent, és nem csak egy rossz politika megállítására.

Az a fránya mobilizáció, ugye.

2009-ben még ellenzékből, de a következő évi választások favoritjaként, a válság kellős közepéből évértékelt Orbán, a szaki, ki amúgy nem használ számítógépet; ez is megér egy kövér bekezdést

Erika, Asus

Ha egy írógép elromlik, az válság. A munka csak akkor folytatható, ha így vagy úgy kezeljük a bajt. Jön a szerelő, megjavítja, és mi folytathatjuk ugyanazt a munkát és ugyanúgy folytathatjuk, mint korábban. Ettől eltérő, más, lényegileg különböző helyzet az, ha azért áll le a munkánk, mert az élet új feladatokat állít elénk, mint a szövegszerkesztés, a táblázatkezelés, adatbázisok létrehozása. Ezekre a legjobb írógép sem képes. Épeszű ember ilyenkor nem is kezd írógépszerelőket hívni. Ugyanis írógépből semmilyen eszközzel sem lehet számítógépet fabrikálni, amire ilyenkor szükségünk volna. Ilyenkor az épeszű ember nem a részleteken változtat, hanem az egészen. Alapjaiban új megoldásokat keres, alapvetően új megoldásokhoz nyúl. Ha az új kihívásokra választ akarunk adni, akkor nem az írógép válságát kell kezelni, hanem egy új gépet kell alkotni. A mi példánk esetében ez egy számítógép. Vagyis immáron a lényeg maga a változás és az újítás.

2010 februárjában közölte, hogy készen áll a „nemzeti ügyek kormányának” vezetésére, melynek alapja nála a munka, az otthon, a család, az egészség és a rend; cél a gazdaság talpra állítása.

Ekkor hangzott el, hogy „a világgazdaságban keleti szél fúj”, a remélt gazdasági haszon érdekében barátkozni kell Oroszországgal, Kínával, Törökországgal, Azerbajdzsánnal, közép-ázsiai államokkal és az arab világgal, szóval indult a keleti nyitás politikája.

A 2011-es értékelő az évjelzőkről híresült el.

2010 az összefogás éve, 2011 a megújulás, 2012 az elrugaszkodás, 2013 a felemelkedés, 2014 pedig a gyarapodás éve lesz.

Ne igyál EU-t, rollerrel vigyázz!

A 2012-es szeánsz erősen bokázta az uniót, ebben Orbán az EU-t az alkoholhoz, a szocialistákat a tragikus sorsú óceánjáró, a Costa Conordia kapitányához hasonlította. Elismerte, hogy nem volt elegáns bankadót és a válságadót kivetni, „de nem volt más út”. Szavakban nyitottnak mutatkozott, javasolta, hogy liblingje, a középosztály kössön szövetséget a nyugdíjasokkal és a felzárkózni akarókkal.

Jöjjön bárhonnan, én mindenkivel együtt működöm, aki az erős Magyarországért harcol.

2013-ban a bankár a legeslegellenség, a pénzvilággal szemben meg úgy általában is bátorságra buzdított a kormányfő.

Aki fél, azt megharapja a kutya, ledobja a ló, sőt még a roller is… Nem hallgattunk többé a fogadatlan prókátorok tanácsaira. Udvariasan – mégiscsak egy polgári párt volnánk –, de határozottan figyelmen kívül hagytuk őket. Valahogy úgy, ahogy Mark Twain írta, idézem őt: „Időnként elmegyek az orvoshoz, és megvizsgáltatom magam vele, mert az orvos is élni akar. Aztán elmegyek a gyógyszertárba, és kiváltom az orvosságot, mert a patikus is élni akar. Aztán a gyógyszert a csatornába öntöm – mert én is élni akarok.

Ekkor már szügyig gázoltunk a rezsicsökkentésben.

Rezsicsökkentésre évtizedek óta nem volt példa Magyarországon. Jobban teljesítünk, de nem elég jól. Ezért a megélhetési különbségeket 2013-ban tovább fogjuk csökkenteni… Olyan országot építünk, ahol az emberek nem külföldiek hasznáért dolgoznak. Olyan országot, ahol nem bankárok és külföldi bürokraták mondják meg, hogyan éljünk, milyen alkotmányunk legyen, mikor emelhetünk béreket vagy nyugdíjakat. Olyan országot, ahol senki nem kényszerítheti rá mások érdekeit a magyar emberekre.

A 2014-es szónoklatból az a kedvenc részünk, amikor azon lamentál a miniszterelnök, hogy:

Helyes-e száz százalékig élnünk a nekünk juttatott felhatalmazással.

Természetesen arra jut, hogy helyes. Hiszen szerinte a Biblia is erre biztat.

Evangéliumi történet. A hosszú útra induló gazda szétosztja pénzét, amit az Írásban tálentumnak hívnak, a szolgái között. Egyik öt tálentumot, a másik kettőt, a harmadik egyet kap. Aki ötöt kapott, megduplázta, aki kettőt, az is, aki egyet, az elásta. A gazda a jól sáfárkodókat megjutalmazza, a rest szolgát viszont megbünteti, és elveszi tőle azt az egy szem tálentumot, és odaadja annak, akinek már tíz van. Aki a legjobban használta, az kapja meg az újabb lehetőséget. Semmi hamis egalitarizmus.

A menekültügy tavalyelőtt, a 2015-ös évértékelőn szervült alighanem hosszú időre az orbáni beszédbe, hogy 2016-ra teljes pompájában tündököljön, kéz a kézben a betelepítési kvóta elleni élet-halál harccal.

A migráncsidézeteket csak azért is kihagyjuk, viszont idekopizzuk a 2015-ös elköszönést:

Azt javaslom, hogy ne finnyáskodjunk, hanem fogjuk meg a munka végét… Kedves barátaim, ne felejtsük el, aki azt hiszi, hogy a demokráciában létezik olyan, hogy végleges győzelem, az súlyosan téved. Csak a kommunisták hitték, hogy lehetséges végső harc és végső győzelem, és láthatjátok, hová is jutottak. A demokráciában, a polgári világban mindennap újra és újra meg kell küzdeni a bizalomért és az elismerésért. Ha polgári Magyarországot akartok, márpedig azt akarunk, akkor ideje ismét megharcolni érte. Harcolni pedig csak együtt lehet és nem egymás ellenében. Mert egységben az erő, mert egy a tábor, egy a zászló.

És innentől már a jelen jön. Várjuk a mai, az idei évértékelőt, ráfordulunk a kampányévre.

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.