Miért fontos, hogy a média gyorsan, hitelesen tájékoztasson egy tömegkatasztrófáról? Mi segíti az áldozatokat közvetlenül a baleset után, és később, a trauma feldolgozását segítő terápiánál? Miért kell a gyerekeket óvni a szülői kétségbeeséstől? Mi történik a lélekkel, az immunrendszerrel, amikor másokon segítünk? Velünk született-e az altruizmus? Hol van ilyenkor az Isten, miért engedi, hogy ilyen katasztrófák megtörténjenek?
Bagdy Emőkével többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ a csütörtökön megjelenő Heti Válasz. A Prima Primissima díjas pszichoterapeuta a veronai buszbaleset utáni gyászról azt mondja, amikor már fölszakad a bánat, és bekövetkezik a realitás tudomásulvételének katasztrofális fordulata,
akkor muszáj, hogy valaki ott legyen és fölfogja a könnyeket.
Bagdy Emőke elárulja, hogy az első reakciója az édesanyáé volt, végtelen fájdalmat érzett.
Végigfutott rajtam a rémület, a kétségbeesés, a tehetetlenség érzése. A gyermek halála a legsúlyosabb, hiszen ilyenkor egy darab a mi énünkből is belehal. Részünk volt, belőlünk fakadt, s ez olyan súlyos trauma, amit nagyon fájdalmas és hosszadalmas gyógyítani.
A hetilap Bagdy Emőkét a gyász feldolgozásának fázisairól, a közösséget és az egyént ért traumáról, a tragédia után tapasztalható szolidaritásról is kérdezte. A professzor régóta ostorozza az „elhasználó, kihasználó, eldobó” kultúrát és régóta vallja, hogy nem csak azért érdemes jót tenni másokkal, mert ez örömet okoz. Az önzetlenség, az az érzés, hogy „hatalmunkban áll” mással jót tenni, „megnöveli énerőnket”, ilyenkor az immunrendszerünk is csatasorba áll. Hogy miért, arra nincs racionális magyarázat, „égi jutalomra kell gondolnunk”.
