Belföld

drMáriás: Ha nem baszunk, akkor elfogyunk

drMáriás: Ha nem baszunk, akkor elfogyunk

Orbántól Gyurcsányig, Habonytól Hitlerig, Titótól Milosevicsig festette meg politikusok punkos portréját. "Megmajmolja" őket, mondjuk mi, a "pofánkba bassza a problémát", így fogalmaz ő. A képzőművészet mellett regényt ír, vezeti a Tudósok zenekart, ő az atyja az Apa kocsit hajt és a Basszál! című kultnótának, s most Pécsett kiállítása nyílt Meg fogsz gyógyulni! címmel. Nagyinterjú a társadalomsebésszel, aki Lázár Jánossal álmodik.

Ki fog meggyógyulni?

Mindannyian. Ez a kiállítás egy kollektív egészségügyi kísérlet arra, hogy egy beteg társadalom beteg, esetleg potenciálisan beteg, fáradt, közömbös, kiábrándult tagjai egészségessé vagy még egészségesebbé váljanak.

Van önnek olyan mondata, amiben nincs irónia?

Olykor.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Félszáz politikusportré lóg a falon, abból három Orbán. Jár neki ennyi?

Jár hát. Három Orbán, három különböző időszak. Az első 2011-ben készült, Viktor forradalmáros, Che Guevarás kiszerelésben látható, a másodikon a szeretet és a gyűlölet céltáblája ő Jasper Johns híres művének idézeteként. A harmadikon a nemzet nemzetieskedőjének a nemzetieskedőjeként és nemzetiességeként jelenik meg önmagába harapó kígyóként, kispolgári mázzal leöntve, Trianonért sírva, pop-artban.

Kádár Jánosról és Rákosi Mátyásról is három-három kép került ki a falra.

Mert épp annyira népszerűek, meghatározóak a mi esztétikai, kulturális és társadalmi felfogásunkban, mint Orbán.

Mit gondol róla? „Mi jár a művész fejében, amikor Orbánt fest?”

Ha elárulnám, nem volna értelme megfesteni.

De annyit azért csak mondok, hogy ma ő az első számú celebünk, az ország legnépszerűbb embere, brandje. Ő a legnagyobb sztár, övé a legtöbb követő, ő mögötte áll a legtöbb katona, értsd, rajongó.

Nem állítom, hogy mindenben egyetértek azzal, amit képvisel, de az is lehet, hogy van, amiben igen.

Ön a festményeivel megmajmolja Orbánt és az összes politikust. Csakhogy néhány politikus – köztük a képzőművészetben jártas Lázár János és L. Simon László – megvásárolta a róla készült művet. Visszamajmolták a majmolót?

Ó, úgy örülnék, ha minél többször majmolnának meg így. Pláne, hogy nem is tudnak megmajmolni, hiszen a vásárlástól nem változik sem az adott mű, sem az én hozzáállásom.

Lázár János szerint „kritikus kép” a Lázár János piruettezik, miközben piros hó esik című alkotás. Az?

Az. Éveken át jártam a Holt-Tisza partján fekvő mártélyi alkotóházba, amit egyszer csak bezárt a minisztérium, mire én kedves bosszúként megfestettem a mártélyi árterületen piros hóesésben korcsolyázó Lázár Jánost, titokban abban reménykedve, megenyhül a szíve, és visszaadja az alkotóházat. És lássatok csodát, visszaadta! Én pedig örülök, hogy hozzájárultam Lázár megvilágosodásához.

Olyannyira örülök, hogy a múlt éjjel álmomban megjelent Lázár János, beszélgettünk, fölvetettem, hogy a politikai korrektség határát súrolja az ő jóképűsége, a lehengerlő, erotikával átitatott megnyilvánulásai, hiszen azokkal elvonja az emberek figyelmét a politikai üzenetétől.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Hogy bírta Lázár a kritikát?

Bírta, és a festményemre reagálva azt válaszolta, hogy ő nem olyan, mint egy művész, nemcsak piruettezésből áll az élete, hanem dolgozik éjjel-nappal, törvényjavaslatokat ad be reggeltől estig.

És arra gondolt, hogy az ötvenedik születésnapomra meglep egy törvényjavaslattal, mely visszamenőleg és azonnali hatállyal Pécset New Yorkká nyilvánítja.

És megköszönte, hogy e folyamatban segédkeztem.

Ön elfogadhat ilyen komoly ajándékot?

Azt mondtam Lázárnak, hogy bár kicsit abszurd ez a meglepetés, de mivel lényegében boldoggá tesz, nem mondok nemet.

A másik modell, L. Simon László több mint álom, hiszen a volt kulturális államtitkár eleven valójában jelent meg a kiállításmegnyitón. Sőt a tárlatra kölcsönadta a róla készült portrét. Mivel vette rá?

Húsz éve, költő, szerkesztő és galerista korából ismerem őt.

Számos szerencsétlen körülmény összjátéka, hogy közgyűlölet tárgya lett.

Én pozitív kultúrmunkásnak tartom, sokkal progresszívabbnak, mint a művészeti akadémiát vezető Fekete Györgyöt, mégis tízszer annyit kap a fejére, mint Fekete, ami abszurdum. Egyébként L. Simonról a Kékszakállú herceg vára jutott eszembe, a róla készült festményen új és újabb kulcsokkal kell eljutni a politikus szívéig, hogy friss állapotban, kellő dobogásban tartsuk e létfontosságú szervet.

Van itt a kiállításon Fekete György-portré is, melyen Fekete szent emberként az ég felé mutat.

Fekete Györgyöt szent, iránymutató embernek gondolom.

Csakhogy Fekete György a középső ujjával mutat az ég felé.

Azzal az ujjal is lehet irányt mutatni.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Gyurcsány Ferenc kisfiúként néz ránk a vászonról.

Benne azt a gyermeki naivitást kedvelem, amivel újra és újra felülírja az előző nyilatkozatát, ezért jutottam arra, hogy Henri Rousseau tengerparti kisfiúja görög népviseletben ideális megfogalmazás, különös tekintettel a migránsszavazásra.

Ádert angyalira alakította.

Valóban.

Az elnök magányos kedvessége című műben idilli hangulatba csöppenünk, melyben az elnök megmossa az elnök lábát, miközben több elnöki figura gondolkodik, meditál, mereng mindezen.

Mit üzen a mű?

Azt, hogy az elnöki szerep nem is annyira egyszerű, még kevésbé pedig jelentős, ami nem biztos, hogy az elnök hibája, és nem biztos, hogy az elnök akarta ezt így, de hát így alakult, ebbe kényszerítették, ebben kell működnie, mintegy mindennap saját magának megmosni a lábát több saját maga jelenlétében.

A tárlat finisében konstruktivista Habony Árpád kaszál. Mit?

Hát mi mindent lehet kaszálni? Lehet kaszálni például búzát.

S még?

Pénzt is lehet kaszálni, persze.

Sőt, ha nem vigyáz az ember, még a saját fejét is képes levágni, ami aztán tovagördül a lángoló búzamezőn.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Habony mellett a mélázó Andy Vajna látható.

S hogy mélyen keresztény kormányunk van, melyet, hadd hangsúlyozom, én is szeretek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Andy reggeltől estig a szegénység ellen küzd, vagy legalábbis fohászkodik, mert az is valami.

Hatalmas rajta a nyomás, hiszen egyre több és több pénzzel sújtják.

És ha végre ád belőle a szegényeknek, ha egyszer az ima átcsap átutalásokba, bizonyára sokak boldogságszintje emelkedik országszerte.

Van olyan politikus, akin ön nem röhög?

Imádom a politikusokat. Az általam kitalált újraértelmezések persze provokálják őket, meg az összes nézőt, és helyzetek, személyek átgondolására kényszerítenek minket. És ehhez nem kell feltétlenül magyar politikus. Mussolinit, a macsó fasisztát nőként ábrázolom. Vagy ott a Nyomj rá egy lájkot, Sztálin az év menedzsere című kép.

A mai menedzsereknél, a fejlett kapitalizmusban kizárólag a hatékonyság számít, és ebben az értelemben tényleg Sztálin a legnagyobb. Hogy ebbe hány tízmillió ember halt bele, mellékes, úgyis meghaltak volna előbb-utóbb.

Szerényebb hatású, de azért számottevő diktátor a szerb Milosevic, ő nálam Enzo Cucchi vörös poklában áll egymaga, gyermekként, és azon szomorkodik, hogy bár nemzeti dresszt öltött, nincs kivel fociznia.

Újvidékiként önnek is van köze Milosevichez.

Nem kevés.

Ugye tudja, mi történt épp huszonöt évvel ezelőtt?

Naná. Kézbesítették a behívómat a jugoszláv hadseregbe, ami elől azon nyomban Magyarországra menekültem.

Mi a különbség a két világ között?

Szerbia férfijellegű, macsó, tele hegyekkel.

Persze a legnagyobb macsó se mindig olyan felálló farkú, amilyennek mutatja magát, a Balkánon se csak szerb vízipólósok élnek, mi több, a szerb vízipólósok se mindig harcra készek, és nem nyernek meg minden csatát.

Ugyan más a temperamentum, mint itt, festmény helyett fegyvert helyeznek a falra, a nőket olykor lenézik, de ez lehet a gyöngeség jele.

Magyarország pedig feminin a dombjaival, a síkságaival, fekvő pozícióban, végtagjai szanaszét, van hely bőven, befogadó, magába olvasztó hely, ami legkevésbé sem a gyöngeség jele.

Mindkét kultúrát magamban hordozom, festőként, íróként, zenészként egyaránt.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Zenekara, a harminc éve, az Újvidéken alakult Tudósok repertoárja tele ironikus macsósággal: a klasszikus Basszál című dalnál tökösebbet nehéz volna írni.

A Basszál természetesen fölfogható macsó, fontoskodó, szemtelenkedő, trágár, akár ironikus, cinikus dalnak, de nevezhetjük nemzeti fohásznak, nulladik zsoltárnak is.

Hiszen, ha nem baszunk, akkor elfogyunk. A Basszál voltaképpen terápia, nemzetmegtartó szent erőnk imádsága.

Négy évig járt a belgrádi zeneakadémiára, egyebek mellett népzenét kutatott. Hogyan nőtt ki ebből a Tudósok punk undergroundja?

A hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon a blues-rock és a többi rockalapú zene ment, az egykori Jugoszláviában viszont a punk, a new wave és az indusztriális lett igazán erős. A Tudósok is az avantgard nem túl széles csapásán indult el, és lett mára a világra még mindig infantilis elszántsággal és ártatlan rácsodálkozással tekintő, az underground tradíciót átmentő lassan nyugdíjas csapat. Édesapám neves belgyógyász, a második világháborúban besorozták, aztán nem hagyták leszerelni, tíz éven át volt az újvidéki katonakórház igazgató főorvosa, és abszolút humán beállítottságúként sem tudott szabadulni a seregtől, a háború és a politika világától.

Orvosnak szánt engem is, de mondtam neki, hogy én a művészetemmel fogok gyógyítani, legföljebb kis dr-rel írom majd a nevemet.

Tinédzserként összejártunk páran fiatalok, zenéltünk, festettünk, írtunk, az Új Symposion folyóirat körül csoportosultunk, szóval belepottyantunk a többműfajúságba, anélkül, hogy megfordult volna a fejünkben, hogy művész csak az lehet, aki iskolát, egyetemet végzett hozzá. A zeneakadémián minden olyan racionálisan működött, hogy halálfélelem kerülgetett, ezért a zenekaromba direkt olyanokat kerestem, akik nem tudnak zenélni, vagy legalábbis nem az a lényeg, hogy tudnak-e, hanem az, hogy ne a racionalitás irányítsa őket, vagy legalábbis a racionalitás ne tegye őket az értelem rabszolgáivá. Ösztönösség legyen bennük, a művészetben az a legfontosabb, anélkül nincs katarzis.

Össze is gyűjtöttem a város legfurcsább festőit, költőit, és az első közös zenélésünk annyira elmebeteg volt, annyira csodálatosan fölszabadító élmény, hogy azt mondtam, csak az lehet a nevünk, hogy Tudósok.

Némi iróniával a Nobel-díjasokra utalva. Amúgy boldogság, hogy a gyermekkoromat egy nagyon kellemes, de mégiscsak diktatúrában éltem le, a titóiban, amiről azt gondoltam, rossz, pedig nem is volt olyan rossz, hiszen szinte mindent lehetett. Ellentétben az őt követő milosevici diktatúrával, ahol nagyon életben se lehetett maradni.

Írta valahol, hogy ma és itt is diktatúrában élünk.

Igen, a politika diktatúrájában, ami persze nem tévesztendő össze a politikai diktatúrával. Az értelmiségnek, polgárságnak, civil közösségnek mondott közeg már nem tud se gondolkodni, se beszélni anélkül, hogy mindennek politikai utalást vagy politikai motívumot, még inkább politikai indulatot ne kölcsönözne, miközben pont ezekből veszett ki teljesen a racionalitás. Migránsügyben is mindenki csak a pró vagy csak a kontra véleményt hangoztatja.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Ön se áll jól ebben a tekintetben. A kiállításmegnyitón kölökkori iskolai padtársa, barátja, a kosárlabdaedző Rátgéber László méltatta önt. Aztán az utcán szintén Rátgéber László mosolygott ránk, de ott már kormánypárti óriásplakátokról, a kvótareferendumon való részvételre buzdítva a Mecsek népét. Amikor a migránsozás kerül szóba önök között, hogyan ússzák meg a Rátgéber-pró, drMáriás-kontra leosztást?

Valahogy megússzuk, már csak azért is, mert bizonyos értelemben mi is migránsok vagyunk. Ezt soha nem is tagadtam, a Tudósokkal rendszeresen játsszuk a Bevándorló című számot. Sajnos egy olyan exponált embert, mint Laci, könnyebben tudnak állásfoglalásra kényszeríteni, mint egy művészt, de a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy örült, amikor viszontlátta magát a plakáton, sőt abban sem vagyok biztos, hogy engedélyt adott ehhez. Fájdalmas, kényelmetlen helyzet ez számára, hiszen mindenféle nemzetiségű barátai, munkatársai, játékosai vannak.

Ráadásul a menekültügy rendkívül összetett, rétegzett kérdés, értelmetlen, embertelen egy igenre meg egy nemre kihegyezni.

A marketing és a diktatúra ugyan egyszerűsít, de a való életben senki sem csak jó vagy csak rossz.

Van az a szög, ahonnét nézve műalkotás a migráncsos kampányplakát, a menekültellenes tévészpot, a híradós gyűlöletegyperc.

Ja, dadaista.

Egy modern politikai harcnak a legzsigeribb ösztönökre ható alkotásai.

Ami ugyan nem túl ízléses, de ha az emberek erre rezonálnak, márpedig erre rezonálnak, akkor, attól tartok, elég sokáig ilyen kimódoltan primitív eszközökkel manipulálnak majd bennünket.

Ön a politikusportrék előtt sokáig egészen mást, papírcsipkés, vizes, súlytalanságot, kilátástalanságot kifejező képeket festett. Nem hiányzik?

A háború előtti években készültek, annak előérzetét tükrözik, az embert, mint veszendő papírkivágatot, aki egy rárótt mintázattal, kódoltsággal harcol a sötétség, az elsodró víz ellen. Az elmúlt fél évben huszonöt év kihagyás után ismét készítettem műveket ezzel a motívummal, de egészen más hatásúak, tájképekkel párosulnak. A kiállításon mindkét sorozat darabjait láthatjuk egymás kontrasztjaiként. Ezek a képek egy hermetikus művészi világba vezetnek, akár a vágyott béke szigetére.

A politikusportrék mellett feszültséget keltenek, így akár az is fölvetődhet a nézőben, hogy az alkotó tán skizofrén.

De?

De én inkább arra hajlok, hogy a művész nagyon különböző módokon képes megszólalni.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Miért hagyta el a béke szigetét?

Sokáig menekültem a vulgaritástól, úgy gondoltam, a művészetnek, a kultúrának létezik saját, szent területe, de ma már tudom, hogy nincs ilyen.

Mikor volt?

Talán a tizenhatodik században. Vagy a tizennyolcadikban. Vagy a negyedikben. Nem tudom.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy a magyar művészetnek ma nincs elefántcsonttornya, autonómiája, következésképpen a művésznek magándiverzánsként, kibiztosított kézigránáttal a kezében kell sétálnia az utcán, értsd, elmondani a véleményét a világról, melyben élünk.

Háborús helyzetben élünk, a média és a politika a vélemények és hazugságok, részigazságok özönét ömleszti ránk gátlástalan középszerűséggel. Ebben a hatalmas flow-ban az a művész dolga, hogy fölhasználja, újrahasznosítsa, átértelmezze a történelmi személyiségeket épp úgy, mint a napi eseményeket és a celebeket. Úgy tíz éve egyszer csak azt mondtam magamban:

mostantól nem menekülök a Blikktől, hanem eleve a Blikket fogom olvasni, és belekezdek egy diverzáns művészeti projektbe.

Tudta, mekkorát fognak szólni a piacon ezek a klasszikusok stílusában megfestett politikusportrék?

Nem is sejtettem. Az első ilyen kiállításom 2007-ben nyílt, a Válassz! címet viselte.

És annyira újszerű volt azzal, hogy Orbán Viktor Jézus Krisztusként jelent meg, Gyurcsány Ferenc Leonardo da Vinciként, Kövér László pedig jedi lovagként, hogy az újságírók féltek hírt adni róla.

Csiszár Jenő nyitotta meg a tárlatot, ő is annyira meglepődött, hogy nem a képekről beszélt, hanem a hozzám fűződő viszonyáról. A galéria meg attól rettegett, hogy az önkormányzat megvonja a támogatást.

Ön akkor és utóbb is ütős címekkel emelte a tétet: Kelemen Anna farkából négyméteres Torgyán József-szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudsman. Juszt László a vágóhídon. Cicciolina bepisil a Hősök terén. Győzike a fétisboltban. Kovi, mint gumibaba, meg néhány kovi uborka.

Nem tetszenek?

Dehogynem. Csak a pop-artban szokatlan ennyire mélyre ásni. A mester, Andy Warhol is „csupán” átszínezte Mao, Kennedy és más, nem politikus sztárok létező fotóit, körbevágni, megmajmolni őket nem volt érkezése.

Mert a pop-art hízelgő műfaj, a kényelmet, annak modern, materializált ikonjait magasztosítja fel a hamburgertől a kóláig, persze némi iróniával. Problémát nem vet fel, legalábbis nem brutálisan, nem mutat vérző sebet, nem ábrázol embereket kritikus, infantilis vagy naiv módon, nem teszi őket nevetség tárgyává, nem fogalmaz meg brutális társadalomkritikát.

Amit én csinálok, sokfajta művészeti élmény keveréke, leginkább punk: a pofánkba bassza a problémát. Úgy tart elénk tükröt, ahogy nagyon nem szeretnénk látni a világot. Zsíros falat, nehezen rágható, de azért emészthető, annak köszönhetően, hogy a művészet történelemmel és humorral keveredik.

Van benne pop-art, van benne a kelet-európai szocreálnak a pop-artból építkező neogroteszk változata, a huszadik század diktátorainak túléljenzésére reagáló ironikus reflektálás, szoc-art. És van benne szürrealizmus is, hiszen a szereplők rémálomszerűen találkoznak bizonyos művészeti irányzatokkal. Mindezzel a művészek és a politikusok auráját is megszentségtelenítem, hiszen az akaratuk ellenére hozom össze őket: Botero aligha örülne, ha tudná, hogy befestettem a műtermébe Hitlert, és Monet sem lelkesedne, hogy Leninnel zártam közös vászonba. De az iróniát tán értékelnék.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Irónia nélkül is portrézható egy politikus.

Persze. De miközben az irónia távolságtartásra és józanságra bír, addig az ellentéte, a heroizálás istenként igyekszik beállítani a Nagy Vezéreket.

A hatalomnak mindig is szüksége volt művészekre, akikkel visszaigazoltatja magát. Aki ebben partner, az pénzt, lehetőséget, díjat kap. De ennek ára van: elvész a szabadság, és a megalkuvás nyomot hagy a művészeten.

Én sosem szolgáltam ki a politikát, a művészetemet sosem használtam eszközként arra, hogy valakihez közelebb kerüljek, díjhoz, műteremhez, extra kiállítási lehetőséghez egyetlen kormány alatt se jutottam.

Nincs kedve kérni a felvételét a Magyar Művészeti Akadémiába?

Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Pedig jó lehet, amikor pusztán azért kap állami fizetést az ember, mert művész. Azért időnként szívesen megnézném az ebben a privelegizált helyzetben létrehozott műalkotásokat, melyek nyilván sokkal színvonalasabbak, értékesebbek, érdekesebbek és aktuálisabbak, mint amit a magamfajta, apanázzsal nem bíró művész hoz létre. Nem panaszként, de nekem számos forrásból kell biztosítanom a családom megélhetését.

Még mindig angolórákat ad?

Azt húsz éve abbahagytam, szájtok szerkesztésével, zenével, egy-egy kép eladásával, művészeti kritikák, szépirodalmi alkotások írásával keresek pénzt.

Tudni, sok éven át eszébe se jutott, hogy akár el is adhatná a képeit.

Mert szent lelki tevékenységként foglalkoztam a művészettel.

Aztán?

Aztán jöttek a vevők, és eladok, és továbbra is szent lelki tevékenységként foglalkozom a művészettel.

Anyagilag most sínre kerülhet, hiszen egy nagy kínai kiadó lefordíttatta és idén nyáron kiadta a Lomtalanítás című regényét, ami odakint rögtön a hónap könyve lett.

Hihetetlen történet. Él Magyarországon 1991 óta egy fantasztikus kínai férfi, Zemin Yü, aki annak idején orvosként a Tienanmen téri tüntetőket is ellátta. Eredetileg hozzánk is gyógyítani jött, aztán fordítani kezdett magyarról kínaira, Kertész Imre Sorstalanságával nyitott, és ma már tizennyolc kötetnél tart. Rovata van egy nyolcvanezeres példányszámú kínai irodalmi lapban, ott jelentette meg néhány rövidebb prózámat, aztán a rendszerváltás utáni magyar valóság lepusztultságát brutalitással leíró Lomtalanítás című regényem került sorra, abból lett ez a mostani siker.

Szerencsére a kínaiak értik, értékelik az írásaimat.

Pedig akár orrolhatnának a Maót a pucér fenekét mutogató nőként ábrázoló festménye miatt.

Fura, de nem orroltak meg.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

Pekingben az ország főterét ma is a néhai párttitkár arcképe uralja, gondolnánk, vele ezt művelni szentségtörés, ehhez képest most drMáriás-kiállítás szerveződik Kínában. Mit látnak az ön Maójában?

Az ő nemzeti hősük újratematizálását. Én is szokom ezt a nézőpontot.

Azt is meg kellett szoknia, hogy ma már rendelnek öntől politikusportrékat?

Nincs vele bajom. Az első ilyet László Csaba egykori pénzügyminiszter kérte a posztján őt megelőző Bokros Lajosról, majd Bokrosnak ajándékozta a művet.

Örült Bokros?

Úgy tudom, nem tette ki, és ez nem esett jól Csabának, aki azt gondolta, civilizált társadalomban ennyi fricska belefér. Pedig az a kép igazán jól mutat falon.

Önnél otthon mi lóg?

A legújabb festményeim, köztük a Kádár János belép a Fideszbe egy népművész műtermében című alkotás.

Szépen hímzett nagy szívet láthatunk, bal oldalán vörösben Kádár János, jobb oldalán zöldben Orbán Viktor.

A szocialisták azt mondhatják, lám-lám, ezek is bevallják, hogy Jani bácsi személyében volt nekünk egy császárunk, és most megpróbálják mellétenni a saját császárjukat. A fideszesek meg azt mondhatják, lám-lám, a régi császár is behódol a mi császárunknak.

És az ön értelmezése?

Az enyém? Két fele van az országnak, egy vörös és egy zöld, vagyis piros, fehér, zöld, ez a magyar föld, amelyet körbehímezhetünk a vágyainkkal, az álmainkkal és a rémálmainkkal.

24.hu / Neményi Márton
24.hu / Neményi Márton

 

Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől

Layout 1

„Terike is iszogatott, én is iszogattam.”

“Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

Megnézem most »

Olvasói sztorik