A Petőfi híd pesti hídfőjénél fekvő, fájdalmasan a nyolcvanas években ragadt tér nevének eredetéről az utca embere jó eséllyel azt gondolja, hogy a téren egykor borpiac működött.
A tér és környéke helyén a XVII. századig még egy apró falu, Szentfalva állt, majd később itt, az 1838-as nagy árvíz után felépült kertes villák és vízimalmok ölelésében jött létre a faárusoknak otthont adó Fa tér, mely Buda és Pest egyesítése után két évvel, 1875-ben kapta meg mai nevét – nem épp bor árusokról, hanem Boráros Jánosról (1756-1834), Pest egykori főbírójáról (1790-1807) és ügyvezető helyettes polgármesteréről (1803-1807, 1827-1829), a Városliget megteremtőjéről kapta a nevét. Nevét a Ráday utca és a tér találkozásánál álló Boráros tér 4. számú ház térre néző homlokzatán emléktábla őrzi:
1891-ben a tér alatt épült meg az immár egyesített főváros egyik fő szennyvízgyűjtő csatornája, mely ma, 125 évvel később is használatban van.
A búza szállításának megkönnyítésére a Közraktárak (ezek utolsó maradványa a nemrég modernizált, a Szabadság és Petőfi hidak közt álló Bálna), a Duna-parton vasúti sínek és az itt lévő dunai teherpályaudvar találkozásánál Ulrich Keresztély 1880-ban kiválasztott tervei szerint két év alatt Elevátorház néven 58 méter magas rakodó-, osztályozó- és gabonatisztító állomás épült, melynek földszintjére négy vasúti vágány futott be, ide pedig a tizenöt méter magas silók tömegéből rakodhatták át a gabonát.
Az épület tőszomszédságában 1937-re készült el a Horthy Miklós híd, melyet a visszavonuló német hadsereg 1945-ben felrobbantott. Az Elevátorház sem élte túl a háborút, hiszen nagy mértékben sérült, hogy 1948-ban végül a bontása mellett döntöttek. Helyén ma a Nehru partként emlegetett parkot találjuk, a híd viszont 1952 novemberétől újra fogadja a hídon átkelni vágyókat.
A városi legendáért Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművészt (1923-) kell okolnunk, aki tökéletes humorral tervezte meg az 1983-ban felállított Borárus-szoborkompozíciót, mely egy egész sornyi kőhordó közt álló bor árust mintáz, ezáltal tényleg egy egykor létezett borpiacot feltételez.
A művész emellett persze a tér valódi névadója, Boráros János előtt is fejet hajt, hiszen néhány méternyire két antiknak tűnő oszlopot, egyikük tetején pedig egy fura bikafejes edényt találunk.
Az oszlopok a város több pontján elszórva megtalálható római kori emlékekkel ellentétben igenis modernek, hiszen az egykor az Astoriánál állt Nemzeti Színház – a telek és a színház történetét korábban itt foglaltuk össze – valamilyen rejtélyes okból épp ide szállított homlokzati oszlopai, a bikafejes edény viszont jóval több egy egyszerű dísznél, hiszen az az 1799-ben megtalált, 23 aranyedényből álló, az egykori avar fejedelmi kincstár részét képező nagyszentmiklósi aranykincs legismertebb darabjának, a bikafejes ivócsanaknak sokszorosára nagyított, hegesztett rézből és krómacélból készített mása.
A kincset egy szerb szőlősgazda a saját udvarán találta meg, miközben épp kerítésének ásott árkot, a túlélő darabok (amiket a gazda felesége nem tartott meg, vagy olvasztottak be) pedig különböző kereskedőkön át lassan Pestre jutottak, ahol
hogy aztán továbbíthassa őket a bécsi Császári és Királyi Régiségtárba.
