Palfai Zoltán, Makó plébánosa, korábbi szegedi katolikus egyetemi lelkész aggódva figyeli, és bosszúsággal tölti el, hogy a kormánykampány és a “királyi média” hírei mennyire egyoldalúan kommunikálják a népvándorlás rendkívül összetett problematikáját. Miközben
magyar egyházunk felelős vezetői pedig – tisztelet a kivételnek – írásban, hivatalos nyilatkozatban mind a mai napig nem reagáltak a krízisre. Püspöki Karunk – egyelőre – hallgat.
– írja.
Ezért Pálfai összeszedett néhány tanítást, ami “nem a félelem és az egyoldalú tájékoztatás jegyében közelítik meg a kérdést”.
Hazánkban, ahol oly nagyon hiányzik a társadalmi bizalom, az egymás iránti bizalom, nem szeretnénk belenyugodni abba, hogy közösen azt éljük át, elzárjuk szívünket mások szenvedése elől. Akármi is legyen a helyes politikai megoldás – s egyértelmű, hogy itt okosságra és távlatos bölcsességre van szükség –, egy biztos: csak annak az embernek és annak az országnak van jövője, aki és amely képes az együttérzésre, képes átlépni a bizalom küszöbét, aki meg tudja osztani a sajátját, s képes odalépni irgalmas szamaritánusként testvére testéhez és sebéhez, hogy ott titokzatos módon találkozzék Jézus testével és sebével.
S mi, szerzetesek, saját egyszerű, sokszor gyarló életünkkel és szolgálatunkkal, s ugyanakkor mindig, újra és újra Krisztushoz megtérő igyekezetünkkel szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy idehaza, magyar egyházunkban és hazánkban ne a gyűlöletnek, félelemnek, hanem a szeretetnek, ne az elzárkózásnak, hanem az együttérzésnek, ne a másiktól való elfordulásnak, hanem a másik arca szemlélésének és az ő elfogadásának tudjunk elsőbbséget adni.
(444)
