Belföld

“Úgy akarjuk a magunk biztonságát, hogy abba nem vagyunk hajlandóak másokat beengedni”

Dr. Fabiny Tamás evangélikus lelkész, teológus, 2006 óta az Északi evangélikus egyházkerület püspöke. Mindkettőnk számára szokatlan helyszínen, Mátrafüred–Sástón adott interjút, a Szélrózsa Evangélikus Ifjúsági találkozón. Épp egy olyan előadás után tudott rám időt szánni, ahol kedvenc zenéit ismertette meg az érdeklődőkkel. Sose hittem volna, hogy egyszer egy püspökkel közösen fogok Kexet, Cseh Tamást vagy Simon and Garfunkelt hallgatni. De ez is csak azt mutatja, hogy az egyházakkal és egyházi személyekkel kapcsolatban milyen sok előítélet van bennünk – még bennem is, aki pedig hívő evangélikus vagyok, tehát „insider”.

Kicsit messziről indítanék. Az emberek sokszor összemossák a történelmi keresztény egyházakat. Amikor például egy katolikus hittankönyvben megjelent, hogy a homoszexualitás halálos bűn, én is kaptam szemrehányásokat bőven, evangélikusként. Tudom, hogy nehéz, de be tudnád mutatni pár mondatban, hogy milyen a Magyarországi Evangélikus Egyház? Miben különül el a katolikus, vagy a református egyháztól?

Nem is a magyarországival, hanem a világegyházzal érdemes talán kezdeni. Az úgynevezett reformáció egyházai közül az evangélikus a legrégebbi. A 16. század első harmadához, Luther működéséhez kötődik, amikor a 95 tételét kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára. Ezt úgy szokták nevezni, hogy a hitújításnak a korszaka. Számomra Luther nagyon fontos tájékozódási pont. Hiszen ő volt az, aki először vívta meg sikeresen ezt a harcot az egyház megújításáért. Voltak korábban is próbálkozók, Husz János, akit megégettek, vagy Vald Péter és mások, akik nem tudták véghezvinni ezt a hitújítást. Luthernek sikerült először. Ebből jött létre az evangélikus egyház. Hangsúlyozom, hogy nem önszántából alapított Luther egyházat. Mivel a katolikus egyház volt szíves őt exkommunikálni, így kénytelen volt új egyházi szervezetet létrehozni. Kezdetben még elég sokszínű irányzatként működött, ami aztán később tovább osztódott. Egy második „osztódás” lett ebből a református egyház, a svájci ága a reformációnak, amely Kálvin nevéhez fűződik. Az anabaptistákból a baptisták jöttek lére. Aztán még később jöttek létre a kisebb, úgynevezett neoprotestáns egyházak. Magyarországra a 16. században hozták haza ezt a megreformált egyházi tanítást. Nálunk egészen a 17. századig nem vált külön az evangélikus és a református ágazat. Ma Magyarországon az evangélikus a harmadik legnagyobb egyház a katolikus és a református után. De azért azt fontosnak tartom elmondani, hogy világszinten több mint 70 milliós evangélikus közösségről beszélhetünk. Ezeket fogja össze az Evangélikus vagy Lutheránus Világszövetség.

Napjainkban három olyan témát látok, amely leginkább meghatározza az egyház megítélését a külvilág számára, és ami az egyházon belül is okoz törésvonalakat. Az első az a vélt vagy valós szexizmus, a nők helyzete. Ennek van egy szomorú aktualitása is: a nyár elején olvashattuk, hogy a lett evangélikus egyház törvénybe iktatta, miszerint többé nem avatnak lelkésznőket.

Különböző felfogások vannak, azonban az elmúlt durván ötven évben az evangélikus egyházaknak a mainstream meggyőződése az, hogy a férfiak és nők a szolgálatban is egyenlőek. Nyilvánvaló, hogy ez az ortodox egyházban egyelőre elképzelhetetlen, mint ahogy ilyen szinten a katolikus egyházban sincs meg. De a protestáns egyházakban ez ma már gyakorlat. Magyarországon először a hetvenes években szenteltek nőt lelkésszé. Ugyanakkor őszintén el kell mondani azt is, hogy

Magyarországon és külföldön is a lelkészhiány vitte rá az egyházakat a nők lelkésszé szentelésére.

Akkoriban nem is folytatták le erről a teológiai vitákat, hanem csak később, fáziskéséssel.A konzervatív egyházak, amelyek Amerikában is nagy számban jelen vannak, például az úgynevezett Missouri Synod vagy a Wisconsin Synod ilyen nagyon konzervatív, lutheránus egyházak, amelyek minden társadalmi kérdésben, akár a homoszexualitás, akár a nők lelkészi szolgálata tekintetében nagyon szigorú álláspontot képviselnek. Ezek az amerikai egyházak Európában is hatást gyakorolnak a kisebb, törékenyebb egyházközösségekre. Lettországban is ez a helyzet most. A Lutheránus Világszövetségben, ahol alelnök vagyok, nagyon határozottan azt mondtuk, hogy ez egy nemkívánatos irányváltás, ami nem tükrözi a világ evangélikusságának az álláspontját. Mi azt mondjuk – gyakorlati és teológiai megfontolások alapján is –, hogy a férfiak és a nők egyformán végezhetnek szolgálatot, akár lelkészi szolgálatot is az egyházban.

A kevésbé tájékozott olvasók számára ez talán furcsa lehet. Ezek szerint az Evangélikus Egyházban nincs világi szinten olyan, mint a katolikusoknak a Vatikán, ahol megmondják, mit hogy kell csinálni, és ahhoz kell igazodni?

Nincs, minden egyház a maga belátása szerint cselekszik. Vannak bizonyos bevett normák, de nincs jogunk felülírni az ő döntésüket. Alapvetően az a protestáns egyházak – szerintem amúgy nagyon pozitív – gyakorlata, hogy alulról épülnek föl. Az egyes egyházak maguk döntik el, milyen törvényeket hoznak, és alulról, demokratikus módon építkezve jön létre egy közösség. Következésképp a választások is demokratikusan történnek, legyen szó lelkész-, püspök-, vagy akár érsekválasztásról, szemben a katolikus gyakorlattal, ahol a Vatikán jelöli ki őket.

Akik kritizálják a nők lelkésszé szentelését, azok legtöbben Pál apostol szavaira szoktak hivatkozni, aki különböző helyeken a Szentírásban olyanokat mondott, hogy „az asszony feje a férfi”, „az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken” illetve „az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek”. Hogy lehet teológiailag feloldani ezt a látszólagos ellentmondást?

Mindig fontos, hogy pontosan idézzük azt a szöveget, a textust és a kontextust összefüggésben lássuk, illetve, hogy adott esetben a korhoz kötöttséget is figyelembe vegyük. Mi a Szentírást nem valamiféle „papíros pápának” tekintjük. A Szentírás – bár isteni kinyilatkoztatásnak tekintjük – bizonyos értelemben emberi mű is. Lehet példának mondani a teremtést is.

Le van írva, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot.

Ez egy mitologikus keret, amit a Szentírás ad, nem természettudományos értelemben gondoljuk, hogy egy nap huszonnégy órának tekintendő. Vagy vannak a Szentírásban olyan emberi tévedések is, mint például, hogy a nyulat kérődző állatnak tekinti. Vannak olyan korhoz kötött ismeretek, amelyek nyilván a maguk természettudományos szintjén mozgó szerzők vélekedését tükrözik. De fontos az is, hogy jól fordítsuk a szöveget. Amit példaként mondtál, hogy a nő hallgasson a gyülekezetben, az nyilván egy korhoz kötött értelmezés. Vagy az, hogy a nők engedelmeskedjenek a férjüknek, ezt véletlenül fejből is tudom, hogy ott a „hüpakúó” kifejezés szerepel, ami nem azt jelenti, hogy valakinek engedelmeskedjenek, hanem azt, hogy valakire hallgassanak. Tehát a nők hallgassanak a férjükre. Ezt jelenti, nem a vak engedelmességet, nem egy militáns viszonyban való alávetettséget, hanem egy egészséges feladatmegosztást.

Mint ahogy a táncban is, van, aki vezet, és van, aki inkább hagyja, hogy vezessék.

Ilyen értelemben megtörténhet az egyházban, hogy a férjnek vezető szerepe van, de ez sincs kőbe vésve, és ez sem vak engedelmességet jelent. A másik is, hogy hallgasson a gyülekezetben, ez abban a korban egy zsidó törvénynek az alkalmazása volt, ahol rabbi csak férfi lehetett, és a Tórát felolvasni is csak a férfinak volt joga. Ez egy külső szabályozás volt. De ha csak Jézusnak a gyakorlatát nézzük, aki a korabeli zsidóságot megbotránkoztató módon nyitott a nők irányába, akkor már is láthatjuk, milyen bátran átlépte ezeket a határokat. Női tanítványai is voltak Jézusnak, Mária Magdalénát szokták kiemelni, de más női követői is voltak. Nagyon merészen, sok rabbit és korabeli farizeust megbotránkoztató módon leült beszélni a szamariai asszonnyal, és együtt étkezett prostituáltakkal és más számkivetettekkel is. Tehát azt hiszem, ha Jézust nézzük, és nekünk mindenképpen Jézus a mérvadó, akkor ezt a belső szabadságot tudjuk gyakorolni. Ez a belső szabadság jelenti a mi iránytűnket, és nem valamiféle külső törvénykezés.

A következő megosztó téma tulajdonképpen valahol rokona ennek. A szexuális kisebbségek elfogadása, egyenjogúsága. A Pride kapcsán mindig felizzanak ezek a viták, annál is inkább, mert a meleg felvonuláson gyakran előfordulnak az egyházat vagy a kereszténységet provokáló, vagy egyenesen becsmérlő megnyilvánulások. Ennek is van nemzetközi kontextusa. Amikor a finn törvényhozás elfogadta az azonos neműek házasságkötését, és egy evangélikus püspök nyilvánosan üdvözölte ezt a döntést, több ezren hagyták el az ottani evangélikus egyházat.

Egy tévéműsorban volt vita erről, és érdekes, hogy bár a püspök liberálisabbnak számító álláspontja miatt valóban sokan elhagyták az egyházat, ugyanakkor mások pedig azért hagyták el, mert túl konzervatívnak tartották az egyházvezetés többségét. Eleve rossz megoldásnak tartom, hogy valaki egy ilyen szociáletikai, morális kérdés miatt elhagyja az egyházat, vagy nem hagyja el az egyházat. Úgy gondolom, hogy ez egy rossz döntés. Szerintem az egyháztagság sokkal több potenciált hordoz annál, mint hogy ilyen könnyen kilépjünk onnan. Ha valamivel nem értünk egyet, akkor próbáljuk azt belülről képviselni, és meggyőzni a másikat a magunk igazáról. A protestáns egyházakra pont ez a véleményütköztetés a jellemző, a viták lehetősége. Visszatérve a Pride-ra, én egyébként azt nagyon szerencsétlennek érzem, hogy ezeket a melegfelvonulásokat ilyen radikális és markáns, antiklerikális mozzanatok is kísérik. Ez szerintem nagyon rosszat tesz az ügynek, hiszen abból a prekoncepcióból indul ki, hogy az egyház ab ovo ellenzi a homoszexualitást, és kifejezetten üldözi is azt. Ez először is, így már nem igaz. Akárcsak nézzük, hogy Ferenc pápa legutóbb azt mondta, az egyháznak bocsánatot kellene kérnie a melegektől az őket ért atrocitások, üldöztetések és diszkrimináció miatt. Mi magunk is, akár én magam is többször hangsúlyoztam, hogy a melegekre sokkal több megértéssel, szeretettel és nyitottsággal kell tekintenünk. Tehát én ilyen szempontból megengedőbb állásponton vagyok, mint korábban az egyházi véleményformálók többsége volt, és azt gondolom, hogy

akár az egyházban is megtalálhatja a helyét az, aki meleg.

Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a meleg kapcsolatokban is a hűség a mérvadó kell, hogy legyen. Nem lenne indokolt szerintem a melegfelvonulásokon ennyire egyházellenesnek lenni, mert ezzel az egyházakat máris egy keményebb pozícióba tolják át, ami nem jó az egyháznak sem. Másrészt ez a militáns stílus sem tetszik nekem. Lélektanilag talán érthető ez, hogy büszkén vállald magad, ne valami titkolandó életformának tekintsd a helyzeted. Ezzel együtt a homoszexualitást lehetne sokkal diszkrétebben és természetesebb módon megélni. Nekem ez a fő bajom a melegfelvonulásokkal. Mint ahogyan a heteroszexuális kapcsolatokat sem nyíltan éli meg az ember. 

Fotó: Getty Images/Charles McQuillan
Fotó: Getty Images/Charles McQuillan

Jó esetben…

Jó esetben, igen, az én ízlésem szerinti módon. Nem másokat bántó és megalázó módon. Tehát én sok tekintetben megengedő vagyok a melegek irányába.

Nem tartom ördögtől valónak azt, hogyha valaki aktív egyházi emberként, akár gyülekezeti tagként vállalja a melegségét. De mindenképpen fontos, hogy nem megbotránkoztató, hanem a másik érzékenységére tekintettel lévő módon élje meg.

Pál apostol egy helyen arról beszél, hogy ha valaki eszik a bálvány áldozati húsból, akkor azt jó lelkiismerettel tegye, ha nem eszik, azt is jó lelkiismerettel tegye, de ha tudja, hogy a másiknak ez érzékeny pontja, akkor ne irritálja a másikat. Egy bizonyos pontot érzek csak határnak, és azt gondolom, hogy teológiai megfontolások alapján is ezt egyértelművé kell tenni. Én a magam részéről a házasságot egy, a heteroszexuális kapcsolatok számára fenntartott viszonynak tartom, és azt nem tudom elfogadni, hogy a homoszexuális kapcsolatokat is a házasság szintjére emeljék. Azt igen, hogy élettársi közösség legyen, akár vagyonközösség, vagy sok egyéb más – például kórházi kezelés esetén értesítik a másik felet, különböző jogokat kap a partner –, de a házasságot, mint olyat, azt én egy férfi és egy nő kapcsolatára fenntartott fogalomnak tekintem. És a másik pont, ahol részben szintén teológiai, részben gyakorlati megfontolások alapján határt húzok, hogy a lelkészi szolgálatban nem lehet valaki megosztó aszerint, hogy aktív homoszexuális kapcsolatban élő emberként legyen valaki lelkész. Tehát ha valaki homoszexuális, akkor ő nem vállalhat lelkészi szolgálatot. Más szolgálatot igen, de lelkészit nem.

Abban érzek egy kis ellentmondást, hogy ott van például a válás kérdése. Én nem vagyok teológus, de úgy tűnik a bibliai szövegek alapján, hogy Jézus kifejezetten a válás ellen beszél, Pál is ellenzi a válást. Ugyanakkor az már elég gyakori, hogy elvált embereket, akár úgy is, hogy korábban templomi esküvőjük volt, újra összeadnak. Sőt, lelkészek közt sem ritka, hogy elváltak és újraházasodtak. Ott ez mégse akadály a lelkészi szolgálatban, holott ez is egy megosztó tényező lehet.

Nem is probléma mentes. Éppen most dolgozunk ezen a Magyarországi Evangélikus Egyház törvényhozó testületével, a zsinattal, hogy valamiféle szabályozás legyen. Tehát az nem áll, hogy ezt minden további nélkül megtesszük. Ha az eskető lelkipásztor komolyan veszi a feladatát, akkor nagyon alaposan megvizsgálja a második házasságra készülőket, és mindenképpen törekszik arra, hogy a bűnbánati dimenzió is megjelenjen. Figyelemre méltó, amit egy külföldi lelkész ismerősöm mondott erről. Azt mondja, nem a válás a problematikus, hanem az új házasság megkötése addig, amíg még él a korábbi házastárs. Tudniillik ezzel a megbékélés lehetőségét játsszák el. Mert azért arra is van sok szép példa, hogy egy tönkrement házasságot, akár válással együtt is, újra lehet építeni. Ha valaki újraházasodik egy másik házastárssal, akkor már nem lehet rendezni a korábbi kapcsolatot. Nem azt mondom, hogy ez a követendő példa minden áron, de azért a válás sem annyira természetes és minden további nélkül vállalható nálunk sem.

A nők pappá szentelése kapcsán azt mondtuk, hogy az ezzel kapcsolatos bibliai szövegeket egyrészt értelmezni kell, másrészt egy korfelfogást tükröznek. Akkor nem lehet azt mondani a melegekről szóló passzusokról is? Hisz ma már a mózesi törvények nagyon nagy részét amúgy sem követjük. Nem lehet, hogy ez is olyasmi, amiben az egyháznak fejlődnie kellene?

Magát a fejlődés szót kockázatosnak tartom, mert ez óhatatlanul azt feltételezi, hogy megvan már az irány, amerre menni kellene. Inkább úgy mondanám, hogy változni kellene. Amit az előbb a megengedő álláspontomról mondtam, az már egy előrelépés ahhoz képest, amit tíz, húsz vagy száz évvel ezelőtt látunk. Mégis, a házasságot – és nemcsak az említett ószövetségi tiltások alapján, hanem az újszövetségi igék alapján is –, egy olyan misztikus közösségnek értelmezem, ami Pál apostolnál kifejezetten a férfi és a nő szexuális kapcsolata és az isten és emberi kapcsolat párhuzamában értendő. Egészen merészen ehhez hasonlítja, azt hiszem, az efezusi levélben található, és számunkra ez a mérvadó. Lehet persze, hogy idővel lesz olyan változás, én nem zárom ki, hogy az egyházi álláspont nyitottabb legyen a kapcsolat irányába. Azt, hogy valamilyen áldást kapjanak a meleg párok, azt el tudom képzelni. De mégis, egy esküvő, vagy egy házasság, az egy férfi–nő kapcsolat.

Mit tud az egyház kezdeni a gender jelenséggel, amikor azt mondja valaki, hogy igaz, hogy én férfi testben születtem, de nő vagyok? Vagy esetleg át is esik egy nem váltó műtéten? Mi alapján mondhatja az egyház egy emberre, hogy te nem vagy nő, hanem férfi?

Önmagában az, hogy egyáltalán beszéljünk társadalmi nemi szerepekről, az nekem természetes. Lelkipásztori megfontolások alapján azt is fontosnak érzem, hogy rámutassunk, milyen szenvedésnek lehetnek kitéve emberek, ha más a testi adottságuk és a lelkületük. Ettől persze radikálisan külön választanám a különböző divatmajmolásokat. Vagy akár a sporttal kapcsolatos nemváltásokat, mint a doppingügyek miatt annak idején, az NDK-s sportolóknál. Itt

mindenképpen a szeretet a legfőbb mérce.

Mindenkit szeretettel és nyitottsággal kell fogadnunk. Ha ő a neme megváltoztatásával tudja ezt elérni, akkor én ezt nem érzem ördögtől valónak.

Mi van akkor, ha a lelkész elé járul egy pár, a menyasszony nőnek néz ki, nőként is viselkedik, nőnek vallja magát, de a lelkész történetesen tuja róla, hogy annak idején Józsiként anyakönyvezték. Mi alapján tagadja meg a házasságot tőle? Isten szemében ő férfinak vagy nőnek számít?

Nem könnyű kérdés, és az én gyakorlatomban, vagy a magyarországi gyakorlatban erre nincs is még elegendő példa. Én azt gondolom, hogy egyesével kell megvizsgálni minden esetet, és nem egy merev elvből kiindulni. Megértem, hogy ezt mindenkit foglalkoztat, és én partner is vagyok ebben az együttgondolkodásban, de azért ne felejtsük el, hogy mennyiségileg ezek mindenképpen elenyésző, kisebbségi helyzetek. Nem azt mondom, hogy nem kell ezeket komolyan venni. Nagyon is komolyan kell venni, de ezek az egyházi életnek csak csekély részét érintik. Mint ahogy maga a házasságkötés szándéka is. Inkább az a gondunk, hogy nem akarnak házasságot kötni a hetero párok sem. Ez egy elméleti kérdés, amit érdemes megvizsgálni, morális, jogi és teológiai csemege, de azért ne felejtsük el, hogy ezek sokkal szórványosabb jelenségek, mint hogy azt higgyük, hogy az egyházi életet ez teszi ki.

Az utolsó téma, amiről beszélni szeretnék, a legsúlyosabb probléma világ szinten is. Igazából két külön ügy, de összefügg, és sajnos sokszor károsan összemossák. Az egyik a migránskérdés, a másik a terrorizmus kérdése. Most különösen fellángoltak az indulatok, amikor Franciaországban sajnos egy egyházi személy is áldozatul esett a terrornak. Még Ferenc pápát is rengeteg támadás érte, akár a katolikus egyházon belül is, amiért kiállt a menekültek mellett, lehetett látni róla olyan képet, ahol menekültek lábát mossa. Evangélikus lelkészek részéről is lehet hallani, olvasni olyan megnyilvánulásokat, hogy a „keresztény” Európa végét jelenti, hogyha mi beengedjük ide a muzulmán menekülteket.

Kezdem a franciaországi papgyilkossággal, ami természetesen megrendítő, és átlépett egy érzelmi határt. Nyilván engem, mint lelkipásztort különösen megvisel, hogy egy kollégát meggyilkoltak. Vértanúnak tekintem őt, ugyanúgy, mint ahogyan az óegyházban vértanúk voltak mind, akiket a hitük miatt meggyilkoltak. Minden együttérzésem ezé a katolikus közösséggé. Ugyanakkor azt gondolom, hogy minden egyes emberélet fontos. Ugyanilyen fájdalmas egy Szíriában, vagy Törökországban megölt embernek a halála. Vagy egy Bangladseben felrobbantott embernek a halála. Azért, mert engem érzelmileg jobban megérint, és közelebb van hozzám a francia eset, attól még ugyanolyan fájdalmas számomra annak a névtelen embernek az elpusztulása is, akit hasonlóképpen gyilkoltak meg.  Nyilván figyelmeztető, hogy sokkal kiszolgáltatottabb lett az európai ember is, és azt a biztonságot – ami lehet, hogy csak vélt biztonság volt –, amiben eddig voltunk, azt most elveszítjük. Jobban össze kell zárnunk a sorainkat, és jobban törekednünk kell rá, hogy megbecsüljük azt, amink van. Ugyanakkor, hol van az megírva, hogy nekünk több jogunk van a biztonságra, mint egy afrikai embernek?

Lehet, hogy nagyon rossz példa, de a nizzai teherautós esetre gondolok, ahol az elkövető célzottan ráhúzta a kocsit az emberekre, és próbálta őket elgázolni. Az emberek mást sem tettek, csak menekültek a teherautó elől. Akik Afrikából és Ázsiából jöttek, azok pont ezt teszik. Menekülnek egy őket életveszélyesen fenyegető teherautó elől, amit az éhínség és a háború jelent.

Hogyha nem tudnak ott menedéket találni, akkor jönnek egy országgal odébb. Lehet, hogy mi már a nyolcadik ország vagyunk Libanon, meg Törökország, meg mit tudom én, mi után, de a globalizáció valahol ezt is jelenti, hogy ahol több biztonság van, abból próbálunk valamit másoknak is átadni. Ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy mi most feladjuk a magunk biztonságát, hanem inkább azt, hogy valakit befogadunk ebbe a biztonságba. Mint amikor valaki fölé tartom az ernyőm egy részét. Lehet, hogy én akkor megázom kicsit, de még is van értelme annak, hogy fölé tartsam azt az ernyőt. Pusztán az, hogy a keresztény Európa megszűnik, az egy gyakran hangoztatott érv, de nem igaz.

A keresztény Európa a szekularizálódással és az emberek elvallástalanodásával már megszűnt. Már bocsánat, de engem nem tud meghatni, amikor azok hullatnak krokodilkönnyeket a keresztény Európáért, akik nem keresztelik meg a gyerekeiket, nem járnak templomba, nem keresik a kereszténység útját, hanem csak a megszokások alapján keresztények, sőt, még úgy sem azok, hanem csak az európai biztonságot élvezik.

A véleményem eléggé közismert, én is, a pápával összhangban, bizonyos fokú nyitottságot mutatok, és én igenis, még a menekültek lábának a megmosását is jézusinak tartom. Ez pont azt a jézusi provokációt testesíti meg, amikor Jézus megbotránkoztatta a farizeusokat azzal, hogy a bűnösöket, a leprásokat és a prostituáltakat fogadta be. Ezzel nem a bűnüket legitimálta, hanem a kiszolgáltatottságukra akart rámutatni.

Nincs baj a lábmosással egyáltalán. Azzal van baj, ha mi úgy akarjuk a magunk biztonságát, hogy abba nem vagyunk hajlandók másokat beengedni.

Azt egy indokolatlan, önző magatartásnak tartom. Ez a bizonyos „megtelt a hajó” effektus, ez egy nagyon gonosz mondat. Európában is van még azért hely, ahol elférnek emberek. Persze, hogy ez az integrációval együtt kell, hogy járjon. Én is amellett vagyok, hogy ha valaki Európába akar jönni, akkor nem regisztráció nélkül, hanem regisztrációval. Ha le akar telepedni egy országban, akkor annak a kultúrájával, nyelvével való megismerkedéssel, és nem párhuzamos társadalmak kialakításával. Azt én is rossznak tartom, hogy egy kis szigetet képezzenek a maguk zártságával, mert az sose jó tanácsadó. Ez egy nagy feladat, nem megy egyik napról a másikra.

Az iszlám terroristák által meggyilkolt Jacques Hamel francia katolikus pap fényképe a normandiai Rouen város Notre Dame székesegyházában tartott gyászszertartáson Fotó: MTI/EPA pool/Charly Triballeau
Az iszlám terroristák által meggyilkolt Jacques Hamel francia katolikus pap fényképe a normandiai Rouen város Notre Dame székesegyházában tartott gyászszertartáson
Fotó: MTI/EPA pool/Charly Triballeau

Milyen az Evangélikus Egyház a kapcsolata az iszlám vallással, vagy az iszlám egyházakkal?

Történelmileg nincs sok kapcsolatunk, hiszen nem nagyon volt érintkezési felület. Az biztos, hogy ha azt mondjuk, hogy a vallásközi párbeszédnek létjogosultsága van, és különösen az ábrahámi vallások között, akkor ebbe bele kell, hogy férjen az iszlámmal és a zsidósággal való párbeszéd. Ez eddig hiányzott, mert nem volt gyakorlata. Nem volt indoka. Kicsit akadémikus dialógusnak tűnt, hogyha valaki megpróbált ezzel foglalkozni. Mindenképpen fontos, hogy az iszlámmal folytassunk párbeszédet. Már csak azért is, hogy megkülönböztessük az iszlámot az iszlámra hivatkozó terrorizmustól és militáns gyakorlatoktól. Ahogy a kereszténység sem azonos az inkvizícióval és engem is nagyon zavar, hogyha tőlem azt kérik számon, hogy miért volt inkvizíció, úgy az iszlám nyakába se varrható, hogy miért voltak terrorcselekedetek. Ez nagyon fontos, hogy iszlám vallási vezetők is megszólaljanak, és tudomásom szerint meg is szólalnak ilyen terrorcselekmények esetén. Az semmiképpen nem fogadható el, hogy istenre hivatkozva, akár Allahnak hívják, Jehovának vagy Istennek, gyűlöletet szítsanak. Ha van párbeszéd, az iszlám mintegy kivetheti maga közül ezeket az ugyanúgy ráhivatkozó embereket, mint ahogy a keresztény Európa összefüggésében teljesen indokolatlanul hivatkoznak rá olyan emberek, akinek semmi köze a keresztény értékekhez. A bejövetellel kapcsolatban a regisztrációt, és akár az ujjlenyomat vételig terjedő nyilvántartást megkerülhetetlennek tartom, és a magyar kormánynak abban kétségtelenül igaza volt, hogy nem tartotta jónak, ha ide ellenőrizetlenül, tömegével érkeznek a menekültek. Európában is bebizonyosodott, hogy ez nem működik.

Ugyanakkor a kormányt abban érzem hibásnak, hogy csak a biztonságpolitikai és gazdasági szempontokat hangsúlyozta, és a humanitárius és egyéb szempontokról sosem beszélt.

Szerintem, ha egy társadalmat nézünk, akkor a társadalom integráns részei az egyházak. Ha az egyházak így fogalmaznak, akkor az igazán releváns mondandó, és az meg kell, hogy hallgattassék. Az egyháznak lehetőséget kell adni, hogy ő ezt a gyakorlatot végrehajtsa, például, hogy segítse a migránsokat. Egy példa, ami sok mindent megmutat. Pár hónappal ezelőtt felhívott az aszódi lelkész. Sportnapot szerveztek az aszódi gimnáziumban, ahová úgy gondolták, a szlovákiai testvériskola focicsapata mellett meghívnák a fóti, kísérő nélküli kiskorú menekültek csapatát is. A tervet az iskola tanárai és a szülők részéről nagyon nagy felháborodás fogadta, hogy hát ez milyen dolog. Ha megteszik, nem engedik el a gyerekeiket, mert ezek szexuálisan kiéhezett férfiak lesznek, akik majd rávetik magukat a tornaruhás kislányokra, ellopják a mobiltelefonokat. Nagyon felháborított ez a keresztényietlen hozzáállás, ami egyházi iskolához méltatlan. Ezért azt mondtam, hogy változtatok az eredeti programomon, én is elmegyek erre a találkozóra, és ha úgy tetszik, kiállok az iskolalelkész és az iskolaigazgató mellett, akik vállalták ezt a nyitottságot.

Elmentem, és a mikrofonba elmondtam a véleményemet. Szerintem ez példaértékű volt.

Nem nagy dolog, de apró gesztus volt talán annak érdekében, hogy ezeket az indokolatlan félelmeket legyőzzük. Ugyanakkor megértem, hogy különösen a franciaországi és németországi események után, az emberekben van egy általános félelem. Nem bagatellizálom el ezt a kérdést, de egyszerre kell beszélni a biztonságpolitikai és a humanitárius kérdésekről.

Közeledik a reformáció 500. évfordulója, amelyet a hangzása miatt sokan a Református egyházhoz kötnek.

Tévesen.

Te hogy látod ennek az 500 évnek a mérlegét, és mit látsz az evangélikusság legnagyobb kihívásának akár országos, akár világ szinten?

Mindig azt mondom, hogy egy-egy ilyen évforduló az csupán jelképes. Tehát semmiképpen nem mennék bele ilyen számmisztikába, hogy 2017 egy egészen különleges év lesz. Egyrészt nem is akkor lesz pontosan 500 éves a reformáció. Igaz, hogy akkor szögezte ki Luther a 95 tételt – ha egyáltalán kiszögezte, van, aki szerint ez vitatott…

Igen, egyes vélekedések szerint ezt a legendát csak Melanchthon terjesztette el.

De nem is ez a fontos, hanem hogy valamikor elindult egy nagyon komoly változás, és ez már valószínűleg 17 előtt is megtörtént. 1513-14-ben, amikor Luther már nagyon merészen gondolkozott, és az egyetemi előadásain nagyon radikális teológiai irányváltással tanított. De ismétlem, nem is ez a fontos, hanem hogy egyáltalán beszéljünk az egyház megújításáról. Arról nem is beszélve, hogy az egyház nem 500 éves, hanem 2000 éves. Nagyon fontosnak érzem, hogy az Evangélikus Egyház nem Lutherrel kezdődött, hanem Jézus Krisztussal, és ennek a kétezer évnek több megújítási kísérlete volt. A clunyi szerzetesi mozgalom, Assisi Szent Ferenc, Clairvaux-i Bernát, vagy Husz János… Éppen ezért az Ecclesia semper reformanda est mondatnak valóban igaza van, hogy az egyház mindig megújításra szorul. Számomra a 95 tétel azért fontos, mert az első tétele úgy kezdődik, hogy amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus azt mondta, „Térjetek meg”, akkor azt akarta, hogy az egyház egész élete megtérés legyen. Tehát számorma a reformáció egy megtérési mozgalom. Luther az embereket arra akarta ráébreszteni, hogy vegyék komolyan a hitüket, keressék az Istent, és személyes kapcsolatot alakítsanak ki azzal az Istennel, aki a bűneiket magára veszi és ezért új esélyt ad az embernek. Ha ilyen megtérési mozgalomnak tekintjük az egyház mai életét is, akkor vagyunk szerintem a reformáció örökösei.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik